Szkeptikus gondolatok a hanglemez-összkiadásokról




        Nagyértékű kételyek, gyémántporon csiszolt kritikai gondolatok
    gazdagítják a neves esztéta és pedagógus szellemi hagyatékát. Legyen a
       lemezbarátok örökrésze ez az esszé, amelyet Pernye András a Hifi
                              Magazinnak szánt.


        Teljességre  törekszünk. Nem szeretjük, ha helyettünk válogatnak a
    nagy  mesterek  életművéből;  bizalmatlanok  vagyunk minden ilyesmivel
    szemben.  "Adják  csak a kezembe az életművet, legyen benne minden sor
    vagy  ütem  - én majd kiválogatom belőle azt, ami nekem tetszik!" - ez
    az  attitűd  általában  jellemző korunk emberére. "Elvégre hová van az
    felírva,  hogy  a  válogató  ízlése  és  az  enyém  minden részletében
    egyezik?"   Na  meg  aztán  minden  válogatás valamiféle  hiányérzetet
    támaszt  legyen  bár  szó  versről,  zenéről, prózáról - az összkiadás
    viszont    megnyugtat,   hiszen   bármikor   elővehetem,   feltehetem.
    felüthetem.   Minden   összkiadás  valamiképpen  leveszi  vállaimról a
    terhet:  "ezt  vagy  azt  a  mestert letudtam, megvan ..." - és ez még
    akkor is megnyugtató, ha elő sem veszem. (Tartozom az igazságnak azzal
    a  megjegyzéssel,  hogy  a  fenti  gondolatot  Szuly  Gyula barátom és
    kollégám  mintegy  két  évtizeddel  ezelőtt  egyszer  már felvetette a
    Valóság számára írott esszéjében).
        Most már konkrétan a zenére fordítva  a  szót:  valóban  idillikus
    állapotnak látszik, hogy a pénzes zenekedvelő a fenti  módon  szabadon
    válogathat a zenei múlt tengernyi remekműve között, és olyan darabokat
    is megismerhet, amelyek koncerten alig szerepelnek, sőt, még  a  rádió
    is csupán ritkán tűzi őket műsorára. Van azonban ebben  a  jelenségben
    jó  egynéhány  aggasztó  mozzanat,  és  ezeket  csupán   a   hanglemez
    káprázatos térhódítása tette megfigyelhetővé  és  megfogalmazhatóvá  a
    legutóbbi időkben.
        Ezekről szeretnék néhány szót szólni.

        1. Kereken 1760-80-ra tehetjük azt az időt, amelyben   -  illetve:
    amelytől kezdve - a zeneszerzői életművek döntő többségében meglehetős
    egyértelműséggel jelenik meg a fejlődés elve. Konkrétan:  Mozart  első
    és   utolsó   operái   között   fantasztikus    színvonal-,    illetve
    stíluskülönbség   mutatkozik.   Ugyanezt   mondhatjuk   Joseph   Haydn
    vonósnégyeseiről, szimfóniáiról stb., nem  is  beszélve  Beethovenről.
    Ellenpélda:  Antonio  Vivaldi  vagy  Domenico   Scarlatti   termésében
    ilyenfajta  egyenletes  fejlődésvonal  alig,   vagy   egyáltalán   nem
    mutatható  ki,  de  még   J.   S.   Bachnál   is   meglehetősen   nagy
    hibaszázalékkal kell számolnunk bármiféle kronológia megállapításában.
    Hogy  ez  mennyire  nem  önkényes,  szubjektív  megállapítás   tisztán
    mutatják a fenti mesterek tudományos igénnyel összeállított jegyzékei.
    A  Bach-,  a  Scarlatti-   vagy   a   (számos)   Vivaldi-jegyzék   nem
    kronologikusan,  hanem  műfaji  osztályozás  szerint  sorolja  fel  az
    életművet - ezzel szemben a híres Köchel-jegyzék (Mozart), valamint  a
    Beethoven-jegyzék általában a művek időbeli egymásutánjára épül.
        Ebből adódik  első  következtetésünk:  egy  és  ugyanazon  művész,
    házaspár, kamaraegyüttes vagy  zenekar  (és  természetesen  karmester)
    esetleg jól  közelít  a  korai  Beethovenhez,  ám  ez  egyáltalán  nem
    garantálja a késői művek értelmes előadását. Viszont az  összkiadás  -
    természetéből eredően - arra kényszeríti a művészeket,  hogy  átrágják
    magukat a művek mindegyikén, tehát egy sor olyan darabon is,  amellyel
    egyáltalán nem foglalkoztak volna, mivel érzik,  hogy  nem  rezonálnak
    rá. A legnagyobbak közül is csak a kivételesek  voltak  képesek  arra,
    hogy pl. Beethovennek mind a 32 zongoraszonátáját sorozatosan játsszák
    hanglemezre, de még az ilyenek esetében is bőséggel találhatunk jobban
    és kevésbé jól  sikerült  darabokat.  Hiszen  a  művésznek  újra  kell
    teremtenie Beethoven több mint negyedszázados alkotói fejlődését.

        2. Az előbbi  pont  első  felében  vázolt  helyzet  -  tehát  azon
    mesterek   életműve,   akiknél   nem   állapítható   meg    egyértelmű
    fejlődésvonal - abban a formában, ahogyan meghatároztuk,  kissé  talán
    túlságosan kihegyezett. Való igaz ugyanis, hogy Bach  kantátái  között
    meglehetősen  nehéz  stiláris  vizsgálattal   egyértelmű   kronológiát
    felállítani; viszont az is bizonyos, hogy Bach kantátái  a  stílusbeli
    hasonlóságok   mellett,    illetve    felett    bizonyos    értelemben
    műegyéniségekként lépnek elénk. Ilyen tekintetben  hallatlanul  széles
    érzelmi-jelentésbeli    különbség    mutatkozik    közöttük.    Mindez
    természetesen még fokozottabban  érvényes  pl.  Beethoven  szonátáira,
    vonósnégyeseire  stb.  Való  igaz,  hogy  ha  valamelyik  művész  vagy
    együttes az említett összes remekműveket eljátssza, bizonyos "stiláris
    rutinra"  tesz  szert  -  ez  azonban   meglehetősen   kétélű   dolog.
    Kétségtelen  negatívuma,  hogy   az   előbb   említett   műegyéniséget
    többé-kevésbé elmossa, mivel a figyelem a művek  összességét  jellemző
    zenetechnikai jegyek felé fordul.
        A valóság azonban az, hogy minden igazi  komponista  egy  bizonyos
    időszakban egy bizonyos művet alkot és sohasem stílust. Továbbmenőleg:
    a hallgató egy bizonyos, adott 10-20-30  percnyi  idő  alatt  szintúgy
    művet hallgat és nem stílust. Utóbbi csak akkor nyújthat valóságos  és
    teljes értékű zenei élményt, ha az  előadó  elvileg  és  gyakorlatilag
    egyaránt minden előadott műnél újjászületik,  mintegy  elfelejti  azt,
    amit korábban (percekkel  vagy  napokkal,  esetleg  hetekkel  ezelőtt)
    játszott, és az első szerelemhez  hasonló  rácsodálkozással  valósítja
    meg  éppen  soron  levő  feladatát.  Persze  a   "mintegy   elfelejti"
    meghatározásban a hangsúly a mintegy szócskára esik,  mer  a  stiláris
    rutin mind eközben munkálkodik a muzsikus lelkében-fizikumában, segíti
    őt és tökéletesebbé teszi interpretációját - de  csak  annyiban,  hogy
    adott  műegyéniség  megvalósítását   szolgálja.   Másként   kifejezve:
    lehetővé teszi, hogy a többi műhöz fűződő hasonlóságjegyeket, valamint
    az adott műre jellemző különbségjegyeket törésmentes egységben tárja a
    hallgató elé.
        A hanglemez-összkiadások sorozatfelvételeinél ez a  kétoldalú,  ám
    ugyanakkor törésmentes  és  harmonikus  egység  rendkívül  ritkán  jön
    létre. Hogy pontosabban fejezzem ki magam: szinte  sohasem  jön  létre
    minden műnél azonos kvalitással és  ugyanakkora  intenzitással.  Ehhez
    időre és nyugalomra  van  szükség  márpedig  a  hanglemezgyártó  cégek
    ritkán bővelkednek ilyesmiben. Igen gyakran a cégnek létérdeke fűződik
    ahhoz, hogy sorozatát minél hamarabb piacra dobja.  Megint  máskor  az
    előadó vagy előadók  adott  helyen  tölthető  ideje  limitált  és  még
    sorolhatnánk a szükséges időt és nyugalmat  veszélyeztető  okokat.  Az
    olvasó könnyen beláthatja, mennyivel  egyszerűbb  úgynevezett  előadói
    lemezt készíteni, melynek zenei anyaga már túlnyomórészt régóta készen
    áll egy-egy zongorista vagy együttes repertoárdarabjaként.

        3. Ezen a helyzeten próbál változtatni az az eljárás, amikor  több
    előadót vagy együttest kérnek fel  egy-egy  összkiadás  elkészítésére.
    Sajnos ez  is  csak  ritkán  vezet  sikerre.  Ha  például  nagyszabású
    zenekari   műről   van   szó,   nehezen   képzelhető   el,   hogy    a
    felvételsorozatban több különböző zenekar és karmester  vegyen  részt,
    mivel  ez  megbontaná  a  sorozat  egységét,  összehasonlításokra   és
    összeméricskélésekre  adna  alkalmat.  És  különben  is:  a  legutóbbi
    kétszázegynéhány  év  termése   nagyjában-egészélten   már   megjelent
    különféle gyárak felvételein. Egy  bizonyos,  adott  összkiadás  éppen
    azáltal válhat keresett portékává a piacon, hogy egységes képet  ad  a
    kiválasztott  zeneszerző  életművéről,  vagy  legalábbis  legfontosabb
    műfajairól. Van tehát egy  pont,  amikor  az  "összkiadás-mechanizmus"
    maga hozza létre saját uniformisát. Illetve - megfordítva a gondolatot
    -  nem  is  igazi  összkiadás,  amelyen  a  produkciók  nem   hordanak
    egyenruhát. Ámde ha visszakapcsolunk a második pontban már ismertetett
    gondolatra, amely szerint egy bizonyos időben  egy  bizonyos  hallgató
    egy  bizonyos   művet   élvez   -   könnyen   beláthatjuk,   hogy   az
    uniformisjelleg önmagában vett ellentmondás.

        4. Tegyük fel, hogy a  hanglemezgyártó  cég  fittyet  hány  minden
    szokásnak, és több, kiváló  művészt  szerződtet  pl.  Schubert  összes
    zongoraműveinek felvételére. Ha - megintcsak fiktív példaként  említem
    - Richter is közöttük lesz, a sorozat szinte magától fog  széthullani,
    nem elsősorban azért, mert Richter a  világ  legnagyobb  zongoristája,
    hanem azért, mert igen különleges egyéniség.
        Milyen  következtetés  adódik  ebből?  Különösen  az   1800   után
    keletkezett zeneművek sorozatfelvételeinél (ahol az  előadóegyéniségre
    a korábbi zenéknél sokkalta nagyobb súly esik) lehetőleg kerülni  kell
    a nagyon erőteljes, markáns művészek szerepeltetését.  -  Itt  azonban
    újabb ellentmondásra bukkanunk, hiszen a jelzett  korszakra  leginkább
    jellemző sajátosság kerülésére kényszerülünk!
        De tegyük  fel,  hogy  a  hanglemezgyártó  cég  minden  veszéllyel
    dacolva mégis különleges előadókkal fogja elkészíteni - adott  esetben
    pl. Schubert  zongoraműveinek  -  összkiadását.  Ez  esetben  a  fenti
    veszélyen kívül az a helyzet fog előállni, hogy a beavatottak  körében
    rögvest elterjed: ebből az összkiadásból csak ezt  meg  ezt  a  lemezt
    érdemes megvásárolni.

        5.  A  minderről  mit  sem  sejtő  közönség,  a  hanglemezkedvelők
    jelentős része - ha minden jól megy - szorgalmasan meg fogja vásárolni
    az összes lemezeket, mivel korunk  embere  teljességre  törekszik,  és
    saját mag szereti kiválasztani egy-egy életműből saját kedvenceit.  Az
    összkiadás tehát kétségkívül felkelti az egyéni válogatás  illúzióját.
    Ez azonban egészen csekély kivételtől eltekintve valóban csak illúzió,
    mivel a száz-kétszáz éves zenék esetében a szelekció  már  megtörtént.
    Jóízlésű, nagyfelkészültségű muzsikusok,  kritikusok  hosszú  sora  és
    óriási számú zenekedvelő válogatta ki még a legnagyobbak műveiből is a
    legjobbakat, hangversenyek százezrein.
        Ez a válogatás szükségszerűen jött létre, mivel  egy-egy  városnak
    vagy    kulturális    csomópontnak    általában    limitált   idő   és
    hangversenyterem   áll  rendelkezésére,  a  zenei  múlt  pedig  szinte
    végtelen.  Néhány  zenei ínyenctől eltekintve majdnem teljesen biztos,
    hogy  az összkiadás tulajdonosa ugyanazokat vagy majdnem ugyanazokat a
    műveket fogja kiválasztani, amelyek már több-kevesebb rendszerességgel
    a  hangversenyrepertoáron  szerepelnek.  Hogy  csupán egyetlen konkrét
    példát  említsek  itt: Beethoven ún. "Csata"-szimfóniáját valószínűleg
    nem  fogja  az  illető  kedvencévé avatni, a legjobb esetben is csupán
    egyszer fogja meghallgatni - ha ugyan meghallgatja egyáltalán.
        Az  eddigiekhez  hasonlóan   mindjárt   megpróbálkozom   e   tétel
    cáfolatával is.
        Való igaz, hogy egy-egy nagy művész  képes  arra,  hogy  kivételes
    képessége, tudása és szuggesztiója  segítségével  "forgalomba  hozzon"
    olyan műveket,  amelyek  korábban  a  könyvtárak  polcain  porosodtak,
    anélkül, hogy bárkinek eszébe jutott volna előadni  őket.  Így  került
    bele a  hangversenyrepertoárba  Schubert  számos  kései  zongoratétele
    Richter felfedező munkájának eredményeként. A jelek  szerint  tehát  a
    szelekció még korántsem tekinthető befejezettnek. A legutóbbi  időkben
    éppen a legnagyobbak a sikeres kísérletek egész sorát  hajtják  végre,
    melynek célja a repertoár felfrissítése eddig nem játszott szerzőkkel,
    illetve az  ismert  komponisták  alig  vagy  egyáltalán  nem  játszott
    műveivel.   Richter   nevét   és   művészetét   itt    hangsúlyozottan
    szimbolikusan kezelvén említem, hogy  a  hetvenes  évek  első  felében
    egyik magyarországi turnéján fél est  Rachmaninov-művet  adott  elő...
    (Ugyanezen a koncerten  egy  Schubert  a-moll  variáció  hangzott  el,
    amelyet mástól sohasem hallottam.)
        Nos: ez megint csak látszólag cáfolja az imént felállított tételt.
    Hiszen éppen arról van szó, hogy  kivételes,  különleges  előadóművész
    vállalkozik ilyen  és  ehhez  hasonló  felfedező-kalandokra.  Márpedig
    éppen   e   művészfajtáról   állapítottuk   meg   az    imént,    hogy
    hanglemez-összkiadás készítésére nem használható!  Továbbmenőleg:  ami
    egy esetleges Rachmaninov-összkiadás lehetőségét illeti - engedje  meg
    az olvasó, hogy ezzel kapcsolatban a legmélyebb kételkedésemnek  adjak
    hangot...   (Anélkül  természetesen,  hogy  a  szerző   -   mostanában
    mindinkább nyilvánvaló - tehetségét, képességét, jelentőségét kétségbe
    akarnám vonni.)

        6. A hagyományos hangversenyrepertoár valóban folyvást gazdagodik,
    illetve  folyvást   változik.   De   szeretném   leszögezni:   nem   a
    hanglemez-összkiadások  idézik  elő  ezt  a   jelenséget,   hanem   az
    előadóművészek   és    a    közönség    egymástól    elválaszthatatlan
    "újatakarása".  (Az  "új"  ez  esetben  lehet  több  évszázados   is!)
    Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy ez a változás-gazdagodás-fejlődés
    hihetetlenül lassú tempójú!
        Meg kell gondolnunk, hogy 10-20 évenként újabb és újabb generációk
    kapcsolódnak be a zenekedvelő  közönség  táborába,  akik  meg  akarnak
    ismerkedni az alapművekkel, akik nem  ínyencek,  nem  unják  Beethoven
    szimfóniáit,  zongoraversenyeit  vagy  Schubert   ún.   "Befejezetlen"
    szimfóniáját stb., tekintettel arra, hogy most hallják először. Ezeket
    - valamint az itt felsorolhatatlan több száz alapművet - ismerni kell,
    különben  a  bevezetőben  említett  egyéni  válogatás   mérték-   vagy
    mércerendszere alaptalan lesz. A válogatást magát is meg kell tanulni,
    illetve meg kell  tanítani.  Annak  az  embernek  zenei  ízlése,  akit
    kizárólag Hugo Wolf dalain, Rachmaninov vagy Szkrjábin  zongoraművein,
    esetleg Mahler vagy  Bruckner  szimfóniáin  nevelünk  -  sohasem  lesz
    valóban megalapozott és teljes értékű. (Isten őrizz,  hogy  az  olvasó
    azt higgye: a felsorolt mestereket nem tartom jelentőseknek!)
        Ugyanez érvényes a legnagyobb mestereknek koncertrepertoáron  alig
    vagy egyáltalán nem hallható műveire is, amelyek között - valljuk be -
    igen sokat teljes joggal mellőznek. A hanglemez-összkiadások általában
    a nivellálás irányában hatnak, elsősorban azért, mert a  szerző  és  a
    hallgató közé - a dolog  természetéből  eredően  -  előadóművész  áll,
    másodsorban azért, mert egy-egy szerző minden művét  válogatás  nélkül
    meghallgathatjuk, anélkül, hogy eligazítást adnánk a hallgatónak a  mű
    objektív értékére, tehát arra nézve, hogy mennyiben  reprezentálja  az
    adott komponista  jelentőségét.  A  hanglemezgyárak  már  csak  üzleti
    szempontból sem engedhetik meg maguknak azt  a  luxust,  hogy  egy-egy
    műnél felhívják a hallgató  figyelmét:  csakis  a  teljesség  kedvéért
    vették fel és adták ki, egyébként  a  mű  nem  üti  meg  az  elvárható
    színvonalat.  Sőt,  éppen  ellenkezőleg:  minden  mű  ismertetőszövege
    tartalmazni fogja  az  "eddig  méltatlanul  mellőzött"  meghatározást,
    méghozzá annál nyomatékosabban, minél inkább periferiális darabról van
    szó. Ha pedig valóban úgy van, nem fog hiányozni az a megjegyzés  sem,
    hogy "e mű először lát napvilágot hanglemezen".
        Mindkét meghatározás a  hallgató  preformálását  szolgálja,  arra,
    hogy figyelmét az esetleg igen zsenge darab  értékeinek  felismerésére
    koncentrálja.  "Zörgessetek  és  megnyittatik  nektek,  keressetek  és
    találtok" - mondja az Írás. A hallgató, aki valóban komolyan  veszi  a
    dolgot, szintúgy meg fogja találni a darab értékét,  akár  van  benne,
    akár nincs - és ítélőképessége máris tévútra kerül. Így aztán  gyakran
    fordul elő az a tragikomikus jelenség, hogy ugyanazon  szerző  valóban
    érett és értékes műve az összkiadás  birtokosának  tudatában  háttérbe
    szorul, mivel nem találja meg benne az előbb említett zsenge vélt vagy
    igazi értékeit.  Nem  akarom  azt  állítani,  hogy  ez  általános,  de
    személyes tapasztalataim szerint  elég  gyakori,  hogy  a  teljességre
    törekvés - hatását tekintve - éppen az ellenkezőjére fordul.

        7. A hanglemez-összkiadás gondolata nyilvánvalóan a  kottaformában
    megjelent, tudományos igényű összkiadások  létrejöttével  tart  szoros
    rokonságot. Egyenlőségi jelet  azonban  több  oknál  fogva  sem  lehet
    közéjük tenni.  Először  is:  egy-egy  mester  nyomtatásban  megjelent
    összkiadása tudományos célzattat készült; arra szolgál, hogy az  adott
    mester fejlődési útját, kronológiáját, stiláris  korszakait,  a  többi
    mesterekkel való kapcsolatát, stb. felfedje.  Ennek  érdekében  minden
    vázlatot, töredéket, kísérletet, sőt a kéziratok fotókópiáját is közre
    kell adni, a lehető legrészletesebb leírással (papírminőség, vízjel, a
    mester által áthúzott vagy netán kivakart hangokkal, előadási jelekkel
    és  egyéb  megjegyzésekkel  együtt).  Másodszor:  a  nyomtatott  művek
    összkiadása és a szakember-olvasó közé nem ékelődik előadóművész.

        Összevéve a fentieket: a kottaösszkiadás  a  megszólalás,  illetve
    megszólaltatás puszta lelehetősége - jóllehet el kell ismernünk: ez  a
    lehetőség a végtelenségig determinált. A hangzó zene  felől  nézve  ez
    éppen  lényegét  tekintve  tudomány.  A  hanglemezre  felvett  muzsika
    azonban - még akkor is, ha a lehető leghitelesebb kiadványon alapul  a
    produkció, és az előadó a fenti tudományos attributumokat  maximálisan
    figyelembe  veszi  és  alkalmazza  -  a  zene  legsajátosabb,   hangzó
    létformája, tehát művészet. Utóbbiban a tudományos előjelű összetevők,
    ha  nem  is  semmisülnek  meg,  de  új   minőséget   nyernek;   hegeli
    kifejezéssel élve:  az  előadó  megszüntetve  megtartja  őket.  A  két
    összkiadásfajta  ebből  eredően  semmiképpen  sem   keverhető   össze,
    tekintettel a tudományos és a művészi megismerés alapvető  és  lényegi
    különbségére.

                                                             Pernye András