Szkeptikus gondolatok a hanglemez-összkiadásokról |
Nagyértékű kételyek, gyémántporon csiszolt kritikai gondolatok
gazdagítják a neves esztéta és pedagógus szellemi hagyatékát. Legyen a
lemezbarátok örökrésze ez az esszé, amelyet Pernye András a Hifi
Magazinnak szánt.
Teljességre törekszünk. Nem szeretjük, ha helyettünk válogatnak a
nagy mesterek életművéből; bizalmatlanok vagyunk minden ilyesmivel
szemben. "Adják csak a kezembe az életművet, legyen benne minden sor
vagy ütem - én majd kiválogatom belőle azt, ami nekem tetszik!" - ez
az attitűd általában jellemző korunk emberére. "Elvégre hová van az
felírva, hogy a válogató ízlése és az enyém minden részletében
egyezik?" Na meg aztán minden válogatás valamiféle hiányérzetet
támaszt legyen bár szó versről, zenéről, prózáról - az összkiadás
viszont megnyugtat, hiszen bármikor elővehetem, feltehetem.
felüthetem. Minden összkiadás valamiképpen leveszi vállaimról a
terhet: "ezt vagy azt a mestert letudtam, megvan ..." - és ez még
akkor is megnyugtató, ha elő sem veszem. (Tartozom az igazságnak azzal
a megjegyzéssel, hogy a fenti gondolatot Szuly Gyula barátom és
kollégám mintegy két évtizeddel ezelőtt egyszer már felvetette a
Valóság számára írott esszéjében).
Most már konkrétan a zenére fordítva a szót: valóban idillikus
állapotnak látszik, hogy a pénzes zenekedvelő a fenti módon szabadon
válogathat a zenei múlt tengernyi remekműve között, és olyan darabokat
is megismerhet, amelyek koncerten alig szerepelnek, sőt, még a rádió
is csupán ritkán tűzi őket műsorára. Van azonban ebben a jelenségben
jó egynéhány aggasztó mozzanat, és ezeket csupán a hanglemez
káprázatos térhódítása tette megfigyelhetővé és megfogalmazhatóvá a
legutóbbi időkben.
Ezekről szeretnék néhány szót szólni.
1. Kereken 1760-80-ra tehetjük azt az időt, amelyben - illetve:
amelytől kezdve - a zeneszerzői életművek döntő többségében meglehetős
egyértelműséggel jelenik meg a fejlődés elve. Konkrétan: Mozart első
és utolsó operái között fantasztikus színvonal-, illetve
stíluskülönbség mutatkozik. Ugyanezt mondhatjuk Joseph Haydn
vonósnégyeseiről, szimfóniáiról stb., nem is beszélve Beethovenről.
Ellenpélda: Antonio Vivaldi vagy Domenico Scarlatti termésében
ilyenfajta egyenletes fejlődésvonal alig, vagy egyáltalán nem
mutatható ki, de még J. S. Bachnál is meglehetősen nagy
hibaszázalékkal kell számolnunk bármiféle kronológia megállapításában.
Hogy ez mennyire nem önkényes, szubjektív megállapítás tisztán
mutatják a fenti mesterek tudományos igénnyel összeállított jegyzékei.
A Bach-, a Scarlatti- vagy a (számos) Vivaldi-jegyzék nem
kronologikusan, hanem műfaji osztályozás szerint sorolja fel az
életművet - ezzel szemben a híres Köchel-jegyzék (Mozart), valamint a
Beethoven-jegyzék általában a művek időbeli egymásutánjára épül.
Ebből adódik első következtetésünk: egy és ugyanazon művész,
házaspár, kamaraegyüttes vagy zenekar (és természetesen karmester)
esetleg jól közelít a korai Beethovenhez, ám ez egyáltalán nem
garantálja a késői művek értelmes előadását. Viszont az összkiadás -
természetéből eredően - arra kényszeríti a művészeket, hogy átrágják
magukat a művek mindegyikén, tehát egy sor olyan darabon is, amellyel
egyáltalán nem foglalkoztak volna, mivel érzik, hogy nem rezonálnak
rá. A legnagyobbak közül is csak a kivételesek voltak képesek arra,
hogy pl. Beethovennek mind a 32 zongoraszonátáját sorozatosan játsszák
hanglemezre, de még az ilyenek esetében is bőséggel találhatunk jobban
és kevésbé jól sikerült darabokat. Hiszen a művésznek újra kell
teremtenie Beethoven több mint negyedszázados alkotói fejlődését.
2. Az előbbi pont első felében vázolt helyzet - tehát azon
mesterek életműve, akiknél nem állapítható meg egyértelmű
fejlődésvonal - abban a formában, ahogyan meghatároztuk, kissé talán
túlságosan kihegyezett. Való igaz ugyanis, hogy Bach kantátái között
meglehetősen nehéz stiláris vizsgálattal egyértelmű kronológiát
felállítani; viszont az is bizonyos, hogy Bach kantátái a stílusbeli
hasonlóságok mellett, illetve felett bizonyos értelemben
műegyéniségekként lépnek elénk. Ilyen tekintetben hallatlanul széles
érzelmi-jelentésbeli különbség mutatkozik közöttük. Mindez
természetesen még fokozottabban érvényes pl. Beethoven szonátáira,
vonósnégyeseire stb. Való igaz, hogy ha valamelyik művész vagy
együttes az említett összes remekműveket eljátssza, bizonyos "stiláris
rutinra" tesz szert - ez azonban meglehetősen kétélű dolog.
Kétségtelen negatívuma, hogy az előbb említett műegyéniséget
többé-kevésbé elmossa, mivel a figyelem a művek összességét jellemző
zenetechnikai jegyek felé fordul.
A valóság azonban az, hogy minden igazi komponista egy bizonyos
időszakban egy bizonyos művet alkot és sohasem stílust. Továbbmenőleg:
a hallgató egy bizonyos, adott 10-20-30 percnyi idő alatt szintúgy
művet hallgat és nem stílust. Utóbbi csak akkor nyújthat valóságos és
teljes értékű zenei élményt, ha az előadó elvileg és gyakorlatilag
egyaránt minden előadott műnél újjászületik, mintegy elfelejti azt,
amit korábban (percekkel vagy napokkal, esetleg hetekkel ezelőtt)
játszott, és az első szerelemhez hasonló rácsodálkozással valósítja
meg éppen soron levő feladatát. Persze a "mintegy elfelejti"
meghatározásban a hangsúly a mintegy szócskára esik, mer a stiláris
rutin mind eközben munkálkodik a muzsikus lelkében-fizikumában, segíti
őt és tökéletesebbé teszi interpretációját - de csak annyiban, hogy
adott műegyéniség megvalósítását szolgálja. Másként kifejezve:
lehetővé teszi, hogy a többi műhöz fűződő hasonlóságjegyeket, valamint
az adott műre jellemző különbségjegyeket törésmentes egységben tárja a
hallgató elé.
A hanglemez-összkiadások sorozatfelvételeinél ez a kétoldalú, ám
ugyanakkor törésmentes és harmonikus egység rendkívül ritkán jön
létre. Hogy pontosabban fejezzem ki magam: szinte sohasem jön létre
minden műnél azonos kvalitással és ugyanakkora intenzitással. Ehhez
időre és nyugalomra van szükség márpedig a hanglemezgyártó cégek
ritkán bővelkednek ilyesmiben. Igen gyakran a cégnek létérdeke fűződik
ahhoz, hogy sorozatát minél hamarabb piacra dobja. Megint máskor az
előadó vagy előadók adott helyen tölthető ideje limitált és még
sorolhatnánk a szükséges időt és nyugalmat veszélyeztető okokat. Az
olvasó könnyen beláthatja, mennyivel egyszerűbb úgynevezett előadói
lemezt készíteni, melynek zenei anyaga már túlnyomórészt régóta készen
áll egy-egy zongorista vagy együttes repertoárdarabjaként.
3. Ezen a helyzeten próbál változtatni az az eljárás, amikor több
előadót vagy együttest kérnek fel egy-egy összkiadás elkészítésére.
Sajnos ez is csak ritkán vezet sikerre. Ha például nagyszabású
zenekari műről van szó, nehezen képzelhető el, hogy a
felvételsorozatban több különböző zenekar és karmester vegyen részt,
mivel ez megbontaná a sorozat egységét, összehasonlításokra és
összeméricskélésekre adna alkalmat. És különben is: a legutóbbi
kétszázegynéhány év termése nagyjában-egészélten már megjelent
különféle gyárak felvételein. Egy bizonyos, adott összkiadás éppen
azáltal válhat keresett portékává a piacon, hogy egységes képet ad a
kiválasztott zeneszerző életművéről, vagy legalábbis legfontosabb
műfajairól. Van tehát egy pont, amikor az "összkiadás-mechanizmus"
maga hozza létre saját uniformisát. Illetve - megfordítva a gondolatot
- nem is igazi összkiadás, amelyen a produkciók nem hordanak
egyenruhát. Ámde ha visszakapcsolunk a második pontban már ismertetett
gondolatra, amely szerint egy bizonyos időben egy bizonyos hallgató
egy bizonyos művet élvez - könnyen beláthatjuk, hogy az
uniformisjelleg önmagában vett ellentmondás.
4. Tegyük fel, hogy a hanglemezgyártó cég fittyet hány minden
szokásnak, és több, kiváló művészt szerződtet pl. Schubert összes
zongoraműveinek felvételére. Ha - megintcsak fiktív példaként említem
- Richter is közöttük lesz, a sorozat szinte magától fog széthullani,
nem elsősorban azért, mert Richter a világ legnagyobb zongoristája,
hanem azért, mert igen különleges egyéniség.
Milyen következtetés adódik ebből? Különösen az 1800 után
keletkezett zeneművek sorozatfelvételeinél (ahol az előadóegyéniségre
a korábbi zenéknél sokkalta nagyobb súly esik) lehetőleg kerülni kell
a nagyon erőteljes, markáns művészek szerepeltetését. - Itt azonban
újabb ellentmondásra bukkanunk, hiszen a jelzett korszakra leginkább
jellemző sajátosság kerülésére kényszerülünk!
De tegyük fel, hogy a hanglemezgyártó cég minden veszéllyel
dacolva mégis különleges előadókkal fogja elkészíteni - adott esetben
pl. Schubert zongoraműveinek - összkiadását. Ez esetben a fenti
veszélyen kívül az a helyzet fog előállni, hogy a beavatottak körében
rögvest elterjed: ebből az összkiadásból csak ezt meg ezt a lemezt
érdemes megvásárolni.
5. A minderről mit sem sejtő közönség, a hanglemezkedvelők
jelentős része - ha minden jól megy - szorgalmasan meg fogja vásárolni
az összes lemezeket, mivel korunk embere teljességre törekszik, és
saját mag szereti kiválasztani egy-egy életműből saját kedvenceit. Az
összkiadás tehát kétségkívül felkelti az egyéni válogatás illúzióját.
Ez azonban egészen csekély kivételtől eltekintve valóban csak illúzió,
mivel a száz-kétszáz éves zenék esetében a szelekció már megtörtént.
Jóízlésű, nagyfelkészültségű muzsikusok, kritikusok hosszú sora és
óriási számú zenekedvelő válogatta ki még a legnagyobbak műveiből is a
legjobbakat, hangversenyek százezrein.
Ez a válogatás szükségszerűen jött létre, mivel egy-egy városnak
vagy kulturális csomópontnak általában limitált idő és
hangversenyterem áll rendelkezésére, a zenei múlt pedig szinte
végtelen. Néhány zenei ínyenctől eltekintve majdnem teljesen biztos,
hogy az összkiadás tulajdonosa ugyanazokat vagy majdnem ugyanazokat a
műveket fogja kiválasztani, amelyek már több-kevesebb rendszerességgel
a hangversenyrepertoáron szerepelnek. Hogy csupán egyetlen konkrét
példát említsek itt: Beethoven ún. "Csata"-szimfóniáját valószínűleg
nem fogja az illető kedvencévé avatni, a legjobb esetben is csupán
egyszer fogja meghallgatni - ha ugyan meghallgatja egyáltalán.
Az eddigiekhez hasonlóan mindjárt megpróbálkozom e tétel
cáfolatával is.
Való igaz, hogy egy-egy nagy művész képes arra, hogy kivételes
képessége, tudása és szuggesztiója segítségével "forgalomba hozzon"
olyan műveket, amelyek korábban a könyvtárak polcain porosodtak,
anélkül, hogy bárkinek eszébe jutott volna előadni őket. Így került
bele a hangversenyrepertoárba Schubert számos kései zongoratétele
Richter felfedező munkájának eredményeként. A jelek szerint tehát a
szelekció még korántsem tekinthető befejezettnek. A legutóbbi időkben
éppen a legnagyobbak a sikeres kísérletek egész sorát hajtják végre,
melynek célja a repertoár felfrissítése eddig nem játszott szerzőkkel,
illetve az ismert komponisták alig vagy egyáltalán nem játszott
műveivel. Richter nevét és művészetét itt hangsúlyozottan
szimbolikusan kezelvén említem, hogy a hetvenes évek első felében
egyik magyarországi turnéján fél est Rachmaninov-művet adott elő...
(Ugyanezen a koncerten egy Schubert a-moll variáció hangzott el,
amelyet mástól sohasem hallottam.)
Nos: ez megint csak látszólag cáfolja az imént felállított tételt.
Hiszen éppen arról van szó, hogy kivételes, különleges előadóművész
vállalkozik ilyen és ehhez hasonló felfedező-kalandokra. Márpedig
éppen e művészfajtáról állapítottuk meg az imént, hogy
hanglemez-összkiadás készítésére nem használható! Továbbmenőleg: ami
egy esetleges Rachmaninov-összkiadás lehetőségét illeti - engedje meg
az olvasó, hogy ezzel kapcsolatban a legmélyebb kételkedésemnek adjak
hangot... (Anélkül természetesen, hogy a szerző - mostanában
mindinkább nyilvánvaló - tehetségét, képességét, jelentőségét kétségbe
akarnám vonni.)
6. A hagyományos hangversenyrepertoár valóban folyvást gazdagodik,
illetve folyvást változik. De szeretném leszögezni: nem a
hanglemez-összkiadások idézik elő ezt a jelenséget, hanem az
előadóművészek és a közönség egymástól elválaszthatatlan
"újatakarása". (Az "új" ez esetben lehet több évszázados is!)
Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy ez a változás-gazdagodás-fejlődés
hihetetlenül lassú tempójú!
Meg kell gondolnunk, hogy 10-20 évenként újabb és újabb generációk
kapcsolódnak be a zenekedvelő közönség táborába, akik meg akarnak
ismerkedni az alapművekkel, akik nem ínyencek, nem unják Beethoven
szimfóniáit, zongoraversenyeit vagy Schubert ún. "Befejezetlen"
szimfóniáját stb., tekintettel arra, hogy most hallják először. Ezeket
- valamint az itt felsorolhatatlan több száz alapművet - ismerni kell,
különben a bevezetőben említett egyéni válogatás mérték- vagy
mércerendszere alaptalan lesz. A válogatást magát is meg kell tanulni,
illetve meg kell tanítani. Annak az embernek zenei ízlése, akit
kizárólag Hugo Wolf dalain, Rachmaninov vagy Szkrjábin zongoraművein,
esetleg Mahler vagy Bruckner szimfóniáin nevelünk - sohasem lesz
valóban megalapozott és teljes értékű. (Isten őrizz, hogy az olvasó
azt higgye: a felsorolt mestereket nem tartom jelentőseknek!)
Ugyanez érvényes a legnagyobb mestereknek koncertrepertoáron alig
vagy egyáltalán nem hallható műveire is, amelyek között - valljuk be -
igen sokat teljes joggal mellőznek. A hanglemez-összkiadások általában
a nivellálás irányában hatnak, elsősorban azért, mert a szerző és a
hallgató közé - a dolog természetéből eredően - előadóművész áll,
másodsorban azért, mert egy-egy szerző minden művét válogatás nélkül
meghallgathatjuk, anélkül, hogy eligazítást adnánk a hallgatónak a mű
objektív értékére, tehát arra nézve, hogy mennyiben reprezentálja az
adott komponista jelentőségét. A hanglemezgyárak már csak üzleti
szempontból sem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy egy-egy
műnél felhívják a hallgató figyelmét: csakis a teljesség kedvéért
vették fel és adták ki, egyébként a mű nem üti meg az elvárható
színvonalat. Sőt, éppen ellenkezőleg: minden mű ismertetőszövege
tartalmazni fogja az "eddig méltatlanul mellőzött" meghatározást,
méghozzá annál nyomatékosabban, minél inkább periferiális darabról van
szó. Ha pedig valóban úgy van, nem fog hiányozni az a megjegyzés sem,
hogy "e mű először lát napvilágot hanglemezen".
Mindkét meghatározás a hallgató preformálását szolgálja, arra,
hogy figyelmét az esetleg igen zsenge darab értékeinek felismerésére
koncentrálja. "Zörgessetek és megnyittatik nektek, keressetek és
találtok" - mondja az Írás. A hallgató, aki valóban komolyan veszi a
dolgot, szintúgy meg fogja találni a darab értékét, akár van benne,
akár nincs - és ítélőképessége máris tévútra kerül. Így aztán gyakran
fordul elő az a tragikomikus jelenség, hogy ugyanazon szerző valóban
érett és értékes műve az összkiadás birtokosának tudatában háttérbe
szorul, mivel nem találja meg benne az előbb említett zsenge vélt vagy
igazi értékeit. Nem akarom azt állítani, hogy ez általános, de
személyes tapasztalataim szerint elég gyakori, hogy a teljességre
törekvés - hatását tekintve - éppen az ellenkezőjére fordul.
7. A hanglemez-összkiadás gondolata nyilvánvalóan a kottaformában
megjelent, tudományos igényű összkiadások létrejöttével tart szoros
rokonságot. Egyenlőségi jelet azonban több oknál fogva sem lehet
közéjük tenni. Először is: egy-egy mester nyomtatásban megjelent
összkiadása tudományos célzattat készült; arra szolgál, hogy az adott
mester fejlődési útját, kronológiáját, stiláris korszakait, a többi
mesterekkel való kapcsolatát, stb. felfedje. Ennek érdekében minden
vázlatot, töredéket, kísérletet, sőt a kéziratok fotókópiáját is közre
kell adni, a lehető legrészletesebb leírással (papírminőség, vízjel, a
mester által áthúzott vagy netán kivakart hangokkal, előadási jelekkel
és egyéb megjegyzésekkel együtt). Másodszor: a nyomtatott művek
összkiadása és a szakember-olvasó közé nem ékelődik előadóművész.
Összevéve a fentieket: a kottaösszkiadás a megszólalás, illetve
megszólaltatás puszta lelehetősége - jóllehet el kell ismernünk: ez a
lehetőség a végtelenségig determinált. A hangzó zene felől nézve ez
éppen lényegét tekintve tudomány. A hanglemezre felvett muzsika
azonban - még akkor is, ha a lehető leghitelesebb kiadványon alapul a
produkció, és az előadó a fenti tudományos attributumokat maximálisan
figyelembe veszi és alkalmazza - a zene legsajátosabb, hangzó
létformája, tehát művészet. Utóbbiban a tudományos előjelű összetevők,
ha nem is semmisülnek meg, de új minőséget nyernek; hegeli
kifejezéssel élve: az előadó megszüntetve megtartja őket. A két
összkiadásfajta ebből eredően semmiképpen sem keverhető össze,
tekintettel a tudományos és a művészi megismerés alapvető és lényegi
különbségére.
Pernye András