Neoton-szeánsz

    - avagy: mennyire hifi a lemezvágás?

        Tizenöt-húsz  évvel  ezelőtt,  a  Terta  és  Mambó magnók korában,
    amikor  hifi-hangvisszaadásról  még alig-alig lehetett szó, a magnósok
    és  a  lemezgyűjtők  már jól tudták, vannak jól szóló és rosszul szóló
    lemezek.  Ma  ez  már  az  átlagos hifi-rajongó számára is evidens. Az
    elektromos erősítésű, illetve mesterségesen előállított zenei hangzás,
    valamint  a popzenei felvételek playback-technikája különösen fontossá
    teszi  a  hangmérnök  szerepét:  a  hangkép végülis az ő keverőpultján
    születik.  De  még  a  tökéletes felvétel sem garantálja, hogy a lemez
    kifogástalanul  fog szólni. Közbeiktatódik ugyanis két igencsak kényes
    művelet: a vágás és a lemez kidolgozása.
        A  popzenére  jellemző  nagy  hangerő  és  a  csaknem  szüntelenül
    jelenlévő, erőteljes mélyhangok  (basszusgitár,  dob)  miatt  a  vágás
    rendkívül kritikus művelet. A jó mélyhang  átviteléhez  nagy  kitérésű
    barázdákra van szükség, ezek sok  helyet  foglalnak  el  a  lemezen  -
    márpedig a műsoridő korlátai miatt  a  barázdák  távolságát  csak  egy
    bizonyos határig lehet növelni. Küzdve a hangminőségért, a lemezgyárak
    vágói szüntelen harcban állnak a műsoridővel - a lemezvásárlók viszont
    gyakran panaszkodnak, ha túl rövid a műsor.
        Nemrég abban a szerencsében  volt  részem,  hogy  meghallgathattam
    négy, azonos mesterszalagról készült, de különböző kidolgozású lemezt.
    A tanulságos  összehasonlítás  tárgya  a  Neoton  Família  "Sunflower"
    (Napraforgó) című lemeze volt, a hazai Pepita, a spanyol Movieplay,  a
    japán RCA és az NSZK-beli  Marifon  préselésében.  Meghallgattam  őket
    otthon, a saját berendezésemen (Shure M91ED, Revox, Orister, Orion  HS
    20), majd a Rottenbiller utcai  stúdióban,  ahol  a  felvétel  készült
    (Shure M95ED, MCI keverőpult, Telefunken stúdiómonitorok -  itt  módom
    volt összehasonlítani a lemezeket az eredeti szalaggal  is),  végül  a
    HiFi Magazin kontrollberendezésén. A három  összehasonlítás  során  az
    alábbi, szubjektív, de mindvégig azonos benyomások születtek:

        Magyar préselés.
        Kissé alacsony a jelszint, némiképp "vékony" hangzás, kevés  mély,
    a fúvósok helyenként kissé "telefonosan" színezettek.  Nagyon  szép  a
    térbeli kép, a hangszerek tisztán, nyíltan szólnak.

        Spanyol préselés.
        Erőltetetten nagy jelszint, a kivezérléshez  mérten  nem  ad  nagy
    hangosságérzetet. Csúnya, döngő dob és basszus.  Tompa,  összemosódott
    hang, a térbeli kép sem szép.

        Japán préselés.
        Nagy jelszint, testes, megfogható, tömör,  kiegyenlített  hangzás.
    Nagyon jó mélyek, szép magasak. A térbeli kép, a hangszerek és a vokál
    nyílt hangzású, hasonló a magyar  felvételhez.  Nagyon  jó  alapanyag,
    szinte semmi zaj a befutóbarázdán.

        NSZK-préselés.
        Nagy  jelszint  és  nagy  hangosságérzet.   Szép,   kiegyenlített,
    hihetetlenül tiszta hangzás,  jó  mélyekkel,  gyönyörű  magasakkal.  A
    hangszerek nyíltan szólnak, szép a vokál és a fúvósok  hangja.  Nagyon
    jó térérzet.

        És most jön a  meglepetés!  A  stúdióban  jelenlévő  vágószakember
    véleménye szerint az NSZK-lemezre vágott szintet és a helytakarékosság
    mértékét  (!)  e  pillanatban  nem  tudjuk  műszakilag   utánozni!   A
    lehallgatás  pillanatában  nem  tudtuk  pontosan   meghatározni,   mit
    műveltek  az  NSZK-beli  stúdióban,  hogy  visszanyerjék  az   eredeti
    hangzást!  A  legvalószínűbb.  hogy  komputeres  vágást   alkalmaztak.
    (Jelenleg ez a legmodernebb eljárás: számítógép gondoskodik a barázdák
    leggazdaságosabb helyelosztásáról.)
        A  fentiek  miatt  nem  voltunk  elkeseredve  a  hazai  kidolgozás
    hátrányai miatt. Két olyan hanglemezkiadó  bizonyult  nálunk  jobbnak,
    amelyik  közül  az  egyik  (RCA)  a  világ  legnagyobb  tapasztalattal
    rendelkező, élenjáró cégei közé tartozik, az NSZK lemeziparáról  pedig
    köztudott, hogy az elmúlt  évtizedben  a  popzenei  nagyhatalmak  közé
    tartozik, intenzív  fejlesztései  folytán,  -  nem  is  szólva  gazdag
    elektronikai és lemezgyártói hagyományairól.
        Az MCI-keverőpult  nemcsak  frekvenciaanalízisre  alkalmas,  hanem
    elektronikus kijelzése  (plasma  display)  révén  jól  regisztrálja  a
    hangerő-csúcsokat is. Az egyes lemezek  hangerő-csúcsai  a  következők
    voltak, három kritikus ponton figyelve a Santa Maria című számot:

        -------------------------------------------------
                          műszeres kijelzés értéke, dB
                           magyar spanyol japán  NSZK
        -------------------------------------------------
        nagydob csúcsai
        a szám elején       -1,5    +2     +1    +1,5
        -------------------------------------------------
        nagydob csúcsai
        a zenekari részben   0      +4     +2    +2
        -------------------------------------------------
        a zenekari részben
        vokál csúcsok       +1,5    +3     +3    +4
        -------------------------------------------------


        A legjellemzőbb eltérés a spanyol lemeznél  adódott:  a  dinamikai
    arányok az  eredetihez  képest  valósággal  a  visszájukra  fordultak.
    Érdekes, hogy még a látszólag kis eltérés -  1-2dB -  is  milyen  nagy
    szubjektív eltérést eredményezett. Úgy látszik,  zenehallgatáshoz  még
    mindig a fülünk a legjobb műszerünk.
        A popzenei felvételekkel egy bizonyos "hangzási produktumot"  vesz
    a  vásárló.  Tapasztalataink  arra  mutatnak,  hogy   a   leggyakoribb
    műsoranyag, a popzene hallgatásakor kapott  zenei  élvezet  nemcsak  a
    felvétel, hanem a teljes hanglemez-kidolgozási folyamat  színvonalától
    függ. Tehát mind jelentősebb szerepet  játszanak  azok,  akik  lemezre
    ültetik át a "szalagba fagyasztott hangzást": a vágók.

                                                              Wilpert Imre