Mitológia |
Ami újabb, az jobb - vallja az utca embere, s talán éppen ez a jámbor,
sokszor-megbánt gyanútlanság hívta életre a saját ellentétét, a
technikai-esztétikai nosztalgiát, a mítoszokat.
"Emlékeztek még a régi készülékekre és a régi koncertekre? Azok voltak
az igaziak!"
Legendák hifiben és zenében - erről szól ez a cikk. Mitológusunk
(avagy mitográfusunk?), miközben mondafüzérré köti az elszórt
mendemondákat, maga is a varázsuk alá kerül.
S hogy végülis mit érdemes elhinni ezekből a mesékből? Talán csak
annyit, amennyit a tengerbe veszett földrész, Atlantisz történetéből.
Mert annyi azért bizonyos, hogy valahol, messze, régen a Nagy Víz
egyszer elnyelt egy szigetet.
Az erősítő legendája
Módfelett szórakoztató - és merőben plátói - foglalatosság a
külföldi audio-folyóiratok apróhirdetéseit böngészni. Azonnal
szembetűnik, hogy mondjuk egy 1960-ban gyártott, 50W-os Marantz
erősítő lényegesen többe kerül ma, húszesztendei használat után, mint
egy mostani, ugyancsak 50W-os, vadonatúj Marantz. Pedig a régi gép
adatlapja - és a Marantz, hiába készül immár többnyire Japánban, ma
sem szokott füllenteni - még a közelébe sem ér a mostaniénak. Hogy az
csöves készülék volt? Ez igaz, de a csöves időben is tudtak rettenetes
hangú készülékeket szerkeszteni! Akkor is arisztokratának számított a
McIntosh, a Radford vagy a példánkban szereplő Marantz: gondoljunk a
laktanyákban, pályaudvarokon, diákotthonokban rendszeresített, igenis
csöves BEAG-erősítőkre. Igaz, ezeket nem is csúcsminőségűre tervezték.
Az mindenesetre kétségtelen, hogy az elektroncső alkalmazása önmagában
nem garantál semmit (miként a tranzisztoré sem). Nyugaton újabban
megint egyre több csöves készüléket hoznak forgalomba, s egyik-másik
"új" kapcsolásban a Western Electric egy muzeális
teljesítményerősítő-csövét használják föl. De lehet, hogy ebben nem
egyszerűen a cső inherens tulajdonságainak tiszteletét, hanem
általában az audio-kultúra nagy korszaka, az ötvenes-hatvanas évek
iránt érzett nosztalgia kifejeződését kell látnunk.
Megerősíthet ebbeli nézetünkben, hogy nemcsak az erősítők váltak
kultusz tárgyává, hanem a hifi-lánc egyéb elemei is. Az
audio-folklórban állandóan mondák terjedeznek valamely régóta nem
gyártott és már egyáltalán nem kapható berendezés kiválóságáról. Még a
kereskedelemtől eleve függő nemzetközi hifi-sajtónak mozgási
szabadságukban igencsak korlátozott szerkesztői is szeretnek időnként
hattyúvá változtatni egy-egy ilyen elfeledett, rút kiskacsát.
Egészítsük ki mondai McIntoshunkat (vagy, ha tetszik, EAG 057-esünket)
teljes mondaciklussá. Egészítsük ki a láncot: a játék tanulságosnak
ígérkezik.
Mítikus hangszedők
Monólemezekhez válasszuk az ötvenes évek két mozgótekercses
Ortofon hangszedőjét, a C 25-öst (mikró) és a C 65-öst (normál). Én
egy kiváló zeneesztétánk tanácsára kezdtem ezeket használni, majd
érdeklődéssel olvastam a The Gramophone egy régebbi évfolyamában, hogy
a szerkesztő Percy Wilson is elragadtatással nyilatkozott az Ortofon
C-ről. Nincs ebben a választásban semmi rendkívüli: ezek a hangszedők
végül is a monólemezek kortársai voltak. Természetes, hogy a
sztereólemezek 1958 körül kezdődő korszakában már nem konstruálnak
említésre méltó, speciálisan monó pick up-ot. (Nem felel meg viszont a
valóságnak az a közhiedelem, hogy a monólemez sztereó hangszedővel is
kifogástalanul lejátszható.)
Különösebb, hogy a világ egyik legkorábbi sztereó hangszedője is
legendát teremtett. A The Gramophone 1961 novemberi számában
olvashattuk az Ortofon SPU-GT tesztjét. A betűk jelentése: Stereo Pick
Up, az Ortofon G-jelzésű, akkor még valóban kagyló alakú shelljébe
szerelve, s a hangszedő-kagyló az illesztő Transzformátort is
tartalmazza. A riasztóan nagy tömegű - élősúlyban 32 grammos -
hangszedő ma is a Nouvelle Revue du Son egyik kedvence. Valamivel
később hozták ki a SPU-GTE-t (Elliptikus tűvel). Ezt a változatot a
Hi-Fi Answers munkatársa, Chris Frankland a hetvenes évek végén
úgyszólván a mennybe menesztette.
És nem csak az Ortofon körül alakult ki mítosz. Japáni
híradásokból tudjuk, hogy az ottani mániákusok előszeretettel
használják a Denon egy régi stúdióhangszedőjét 1962-ből, valamint az
1965-ös Satin M8E-t. Ne fektessük vagyonunkat hangszedőkbe: a tűtartó
csövecske engedékenységét és csillapítását gumi- vagy műanyag
alkatrészek szabályozzák, és ezeknek nem tesz jót az idő múlása. És
mégis: egy-egy tizenöt-húszéves pick up még mindig képes elbűvölni mai
ultrahifiseket.
Hangkar-história
Nagyon ingoványos terület ez. A gyárak reklámfőnökei annyi
szögesen ellentmondó hangkar-építési alapelvet hoztak forgalomba, hogy
a hozzá nem értő magamfajta képtelen eligazodni közöttük.
Elég, ha a kar effektív tömegéről és optimális anyagáról folyó
reklámvitát említem. Továbbra is uralkodnak a hagyományos
alumíniumötvözetek, de megjelentek a szénszállal erősített
poliészterből vagy titánnitritből készült karok is. Az 1979-ben
bevezetett Technics EPA-500-as hangkar bázisához ötféle kar-egységet
illeszthetünk. Ezek némelyike az új, pehelykönnyű anyagokból készül,
némelyike az SME-kar közepes tömegének felel meg, az egyik
kar-egységnek az anyaga pedig: fa. Nincs új a Nap alatt: az őshifisek
emlékeznek még a hatvanas években Pestre is elkeveredett amerikai
fa-csodakarra, amelyet Pritchard, az ADC-hangszedők tervezője
készített.
Annyi bizonyos, hogy egy hangkar különböző műszaki jellemzői
között nehéz megtalálni a harmóniát: nehéz univerzális célú hangkart
tervezni. A hifi legendás korszakában, 1961-ben bevezetett és
valamikor 1963 körül módosított, klasszikus SME-kar a közelmúltig, úgy
1976-ig feltétlen hivatkozási alapnak számított, éppen kiegyenlített
műszaki tulajdonságai folytán. (Emlékezzünk vissza Degrell László
hozzászólására a Hifi Magazin 2. számában!) Még ma is az igen jó karok
közé sorolják. Az őskori hifi-láncnak ez a láncszeme tehát voltaképpen
ki sem ment a divatból.
Marathoni futóművek
Most, amikor e sorokat írom, immár vagy féléve látok hányódni a
Majakovszkij utcai Bizományiban - senki nem viszi el két és
félezerért - egy igazi AR lemezjátszót. Valahogy úgy hangzik ez, mint
P. Howard tollán "az igazi Trebitsch", ha nem tudjuk, hogy ezen a
szíjhajtású gépen (pontosabban: egy elődjén) valósították meg először
a kar-tányér rendszer rugalmas felfüggesztését. Az Acoustic Research
jó húszéves alapelvéhez azóta is hű maradt pl. a Thorens, de számos
más gyár is.
A hifi-mitológia is, mint minden jólnevelt folklórtermék, a
szájhagyományban él; a külföldi audio-sajtó írott malasztjához inkább
csak a tekintélyi érvelés és a dokumentálás kedvéért folyamodtam. Most
nem kell ilyen messzire mennünk: a Hifi Magazin szerkesztőjének is
megvan a maga bogara. Mindjárt az első számban a Thorens 124-est
dícsérte, a harmadikban a Garrard 301-est. Bizony, mindkettő
dörzskerekes, és vagy húszéves gépek ezek. A dörzshajtás - tudjuk -
elvileg gyengébb konstrukció, kivéve, ha igen tisztességesen készítik
el. Az EMT 930-as stúdiólemezjátszó például dörzshajtású, és mégis
bárki szívesen elfogadná. Az öreg Thorensnek, a Garrard 301-esnek,
401-esnek is az a titka, hogy egyik sem mostanában készült.
Garrard 401 lemezjátszó 12 collos SME karral
Hangszóró-hőseposz
Az elektrosztatikus hangszórók közül az úttörő Quad ELS ma is
biztosan tartja helyét a világ élvonalában, noha 1957 óta lényegében
változtatás nélkül gyártják.
Szívesen megelégedném ezzel a sokatmondó példával; a műszakilag
képzetlen mitográfus sokkal nehezebben igazodik el a dinamikus
hangszórók világában, ahol egyértelmű a színvonal emelkedése. Egyes
szakírók - így J. Hiraga - bírálják ugyan a modern hangszóróipar
bizonyos kompromisszumait; állítólag a mai olcsóbb ferrit-mágnesek nem
érik el a régebben használatos Alnico IV és V ötvözet tulajdonságait;
állítólag a hangszórókosár merevítésére sem fordítanak kellő gondot
egyes gyárak. A hangszórópalást és a rugalmas peremfelfüggesztés
anyaga viszont javult, és fejlődött - sőt, eljutott a számítógépes
tervezés stádiumába maga a hangdoboz is. A haladás bárki számára
nyilvánvaló jelének tekintik, hogy a hifi-hangdobozok átlagos
térfogata az 1950-es 250 literről a mai 30 literre csökkent, miközben
a frekvenciamenet kiegyenesedett.
Nem merek hozzászólni ehhez: a hangszórógyártás műszaki
dzsungelében én csak eltévednék. Ami viszont a mondákat illeti,
bizony, nem kevés híve van az özönvíz előtti hangszóróknak. Nem akarom
túlságosan hangsúlyozni, hogy mennyire szerettem egy - általam évekig
hallgatott - öreg, koaxiális Electro-Voice hangját
(basszreflex-mélysugárzó, tölcséres csipogó). Azt ellenben már
méltónak kell tartanunk a figyelemre, hogy folyóiratunk 3. számában a
világhírű zongoraművész szólt valóságos elragadtatással a Goodmans
Axiom 80 hangjáról: megintcsak ott vagyunk a hatvanas évek elején!
Idekívánkozik végül a Klipsch-legenda. Magyarországon kevesen
lehetnek, akik egyáltalán hallottak már Klipsch-hangot; én
mindenesetre nem tartozom közéjük. De azt jól tudom, hogy ennek a
nagy, háromtölcséres rendszernek az ára vagy ezer dollár! Ha ilyen
áron el tudják adni, nyilván nem lehet egészen kriminális a hangja.
Márpedig el tudják adni, sőt, nagyon is sikeres. A Klipschornt
alapvető változtatás nélkül gyártják 1946 óta. Ez mítosz-gyűjteményünk
egyik legszebb darabja.
A híres Klipsch-tölcsér még híresebb metszet-fotója. Három
exponenciális tölcsér. (A szoba sarka a kép jobb szélére képzelendő)
A hifi aranykora?
Nem szívesen folytatnám a legendák hosszú sorát az általam csak
hírből ismert Ferrograph szalagjátszóval, Marantz 10B tunerral, bár
ezek is kultikus tárgyak immár. Nagyon tisztességes munkával nagyon
tisztességes hangú berendezéseket tudtak előállítani már húsz évvel
ezelőtt is. Nem az volt a hifi nagy forradalma a hatvanas években,
hogy az elektroncsövet felváltotta a tranzisztor, hanem az, hogy a
"mozgalom" Nagybritanniából és az Egyesült Államokból kiterjedt az
egész világra: megszűnt az angolszász országok "splendid
isolation"-je. A hifi demokratizálódott - a hifi-üzlet pedig
felvirágzott. (P. J. Baxandall, számos erősítő és más stúdióberendezés
tervezője a Wireless World-ben azt állítja, hogy az erősítők már régen
elérték a tökéletességet, és hogy a legjobb mérnökök már nem a
hangminőség javításának szentelik idejüket, hanem annak, hogy
praktikusabb, könnyebben és főleg olcsóbban gyártható, könnyebben
javítható készülékeket tervezzenek. Baxandall nem ír részletesen a
specifikáció-harcról, pedig ez is nagy szerepet játszik az
erősítőtechnikában.)
Az a mesés hifi-hangzás...
Minden hifista emlékszik első nagy hifi-élményére: amikor először
hallott döbbenetesen másmilyen hangreprodukciót, mint amilyent a
rádióból megszokott. Amikor először hallottunk elfogadható
berendezést, bizonyára három dologra figyeltünk fel. Meglepett, hogy a
berendezés milyen hangos: nagy hangerőn sem rekednek be a hangszórók.
Még nagyobb meglepetés: a hangdoboz a legmagasabb és a legmélyebb
hangoktól sem esik kétségbe, hanem szépen csilingel és brummog.
Feltűnt végül, hogy a hang szokatlanul tiszta. A - ma már évente több
millió - vásárló általában a prospektusok alapján határozza el magát a
vételre: összefüggést keres az adatlap műszaki abrakadabrája és saját
hifi-élménye között.
Tudja, hogy a hangossághoz a nagy teljesítmény fontos, a
csilingeléshez-brummogáshoz a széles frekvenciamenet, a hang
tisztaságához pedig a mennél kisebb torzítás... Mintha máris kialakult
volna a "hifi-hangzás" normája. mintha kezdene szabványossá válni a
széphangzás egy primitív értelmezése. A hangszínszabályozó gombok
tekergetésével néha még gyenge berendezésen is elő lehet varázsolni
azt a bizonyos hálás, telt, csillogó hangképet, amely megfelel ugyan a
hifivel szembeni általános várakozásoknak, de amely eltünteti a
részleteket, nem nyújt valódi reprodukció-élményt. Annyival is nagyobb
a veszély, minthogy a közönség maga is átalakult. Ma már az átlagos
zenehallgató sokszorosan több elektronikusan közvetített zenét
hallgat, mint ahány koncertre időt szakít, s így óhatatlanul elveszti
a kritikus összevetés képességét. Idetartozik bizonyára az is, hogy a
hifi-berendezések vásárlóinak tekintélyes része könnyűzene-kedvelő, és
egyszerűen nincs kellő tapasztalata az akusztikus hangszerek
világában.
Összefoglalva az eddigieket: nem feltétlenül kell csodálkoznunk a
régi hifi legendás hírének terjedésén. Lehet, hogy bizonyos értelemben
csakugyan a hifi aranykorának nevezhető a húsz évvel ezelőtti korszak;
lehetséges, hogy az azóta bevezetett számtalan új műszaki megoldás
tekintélyes részét a cégek nem kizárólag a hangvisszaadás javítására,
hanem talán inkább a tömeggyártás minőségrontó hatásának
ellensúlyozására használják fel. Nem feltétlenül csak a sznobizmus az
oka annak, hogy egyik-másik audiofil a méregdrága hifi-kisipar vagy
akár az ásatag berendezések iránt érdeklődik.
De mit szóljunk a régi lemezek mítoszához?
Özönvíz előtti hanglemezek
A mítikus hifi-lánc e legelső eleme merőben más tárgyalásmódot
kíván, mivel itt már nem csak a hangvisszaadásra, hanem a zenére
magára is sort kell kerítenünk. A cikkíró számára ez azzal a
veszéllyel jár, hogy a mendemondák többé-kevésbé hűséges lejegyzőjéből
maga is legendagyártóvá válik. Kérem tehát az Olvasót, erős kritikával
fogadja soraimat - de hát minden zenehallgatónak van véleménye a
zenéről, és senki sem szokott arra panaszkodni, hogy sajnos, neki
rettenetesen rossz az ízlése. Legyen szabad e mentegetődzés után a
tárgyra térnem.
Érdekes közlemény jelent meg a múlt télen a Spiegelben. Azt
állította, hogy a mániákus hifisták egyre több ócska monólemezt
hallgatnak. Az újságíró értesülése szerint Wilhelm Furtwängler az oka
ennek az ellenforradalomnak. Félreértés ne essék: Furtwänglert
életében is istenítették már, nem ebben áll a szenzáció. Hanem abban,
hogy a Paulusból Saulussá vedlett lemezbarátok szűk, de egyre
szélesedő tábora úgy véli, hogy ezek a sistergő, pattogó monólemezek
egyszerűen jobban szólnak, mint a legújabb sztereó-felvétel.
Köztudomású, mekkora technikai műgonddal állítják elő termékeiket
a modern lemezgyárak. Furtwänglerrel viszont alig készült műtermi
felvétel, az ő művészetét néhány kivétellel csak olyan közvetítőkön
keresztül ismerhetjük meg, melyek már az ő korában sem számítottak
magas színvonalúaknak. Korai hangversenyeit gyakran csak az
egyidejűleg vágott lakklemez őrizte meg számunkra, a későbbieket
gyakran az AEG-Telefunken ős-Magnetophonja. Szebbik Don
Giovanni-lemezének elején a salzburgi játékok rádióközvetítésének
bemondóját halljuk: minden jóérzésű hifis borzadva képzeli el a
középhullámú rádióvétel és a korai magnós amatőr összműködését. Én
legjobban azt a VII. szimfóniáját szeretem (eredetileg ez is lakklemez
lehetett), amelynek őrjöngő negyedik tételéből az első két ütem - ma
már kideríthetetlen műszaki hiba folytán - egyszerűen hiányzik.
Furtwänglerrel életében nem jelent meg a IX. szimfónia, ma viszont már
e Beethoven-mű négy különböző, Furtwängler-dirigálta koncertfelvételét
is árusítják: a berlinit, a bayreuthit, a rómait és a stockholmit.
(Ritka az a mai dirigens, akivel egyszerre négy IX. szimfónia-felvétel
kapható.) Furtwängler esete nem egyedülálló: mellé állíthatjuk
Toscanini, Weingartner, Adolf Busch népszerűségét, de a Walter-,
Klemperer-, Casals vezényelte művek újrakiadása, a más halott
mestereké is, rendszeresen folyik. Kézenfekvő a magyarázat: az ember
nemcsak a fülével, de teremtő képzeletével is hallgatja a zenét...
Vannak, kevesen, akik mintegy hallják a partitúrát. Ennél
bizonyára többen vannak, akik képesek nem a kottából ugyan, hanem -
mégiscsak könnyebb feladat - egy rossz gramofonlemez segítségével
rekonstruálni elméjükben a zenei előadást: képzeletben kiterjesztik a
szűkös dinamikát, magabiztosan elkülönítik a sistergő-kattogó alapzajt
a hangoktól, a torzításnak nem tulajdonítanak zenei jelentést. Még a
technikailag tökéletlen közvetítésből megismert régi előadás művészi
színvonalát is meg tudjuk ítélni: sokkal kisebb a mai korszerű
audio-technika és az egykori különbsége, mint amit a művészi
teljesítmények között tapasztalunk. A tökéletlen előadás jobban
elrontja a művet, mint a tökéletlen felvétel. Azt, hogy egy
hegedűszólam viszonylag egyszerre lép-e be, század-, sőt,
tizedmásodpercek döntik el. Olyan érték ez, melynek reprodukálására
Edison fonográfja már képes volt, de amelyet nem minden szimfonikus
zenekar képes produkálni.
Volt egyszer egy technika...
Egyébként még azon is érdemes elmélázni, hogy vajon a felvételi
technika javulása csakugyan egyértelmű-e. A műszaki tökéletesedésnek,
a felvétel kényelmesebbé válásának megvolt a maga ára. Valaha például
sokkal kevesebb elektronikus közvetítőeszközt használtak a
lemezgyárak. A mikrofon és a lemezvágó között mindössze az erősítő
dolgozott. Ma általában beékelődik ide egy-két soksávos magnó, egy
keverőasztal, egy kétsávos magnó és többnyire egy bonyolult
zajcsökkentő egység. Lehet, hogy a bonyolult eljárás a hang
tisztaságának rovására megy.
A modern stúdiótechnika más sajátosságairól pedig bízvást
elmondható, hogy nem feltétlenül kedveznek a művészi teljesítménynek.
Nem vagyok például meggyőződve arról, hogy minden karmester és zenekar
örömét leli abban a ma meglehetősen elterjedt eljárásban, hogy a
műveket részletekben - néha csak néhány ütemes részletekben! - veszik
szalagra. (A vágás a hangmérnök dolga. Persze, előfordult már olyasmi
is, hogy a kész lemezen az egyik ütem kétszer szerepelt...) Végképp
problematikus pedig a ma általános soksávos-sokmikrofonos technika.
Toscanini idejében egyetlen mikrofont alkalmaztak, a sztereókorszak
elején kettőt, ma általában telehintik a zenekart mikrofonokkal.
Minden mikrofon jele egy soksávos stúdiómagnó egy-egy sávjára kerül,
és a végleges "sztereó" hangképet a hangmérnök keveri ki, a saját
ízlése szerint, korlátozva a karmester lehetőségeit.
Hogy ez mennyire lényeges tényező, annak megítéléséhez Lendvai
Ernő Toscanini-könyvét hívjuk segítségül:
"A modern felvételi technikához szokott hallgató többnyire nem
érti, miért ragaszkodott Toscanini oly kitartóan az NBC rádiótársaság
"8H" stúdiójának csillapított, visszhangmentes akusztikájához.
(Toscanini akarata győzött később is, az ötvenes évek elején, midőn a
hanglemeztársaság egyik mérnöke - a "széphangzás" érdekében -
mesterséges visszhanggal akarta kozmetikázni Beethoven-felvételeit:
a lemezeket vissza kellett vonni.) Indokolása szinte művészi
hitvallásnak is beillik: csak olyan akusztikai körülmények között
hajlandó dolgozni, melyben a zene minden mozzanata "jól hallható"! Nem
véletlen, hogy Bruno Walter, kései felvételei színhelyéül egy
visszhangos lovarda helyiségét választotta, melynek kicsengése oldott
és egyenletes széphangzással ölelte körül a zenekart: Bruno Walter
széles ecsettel dolgozik - Toscanini éles acélpengével rajzol; Walter
lemezei "Lágyítólencse" segítségével készültek, akár egy
impresszionisztikus hatású fénykép - míg Toscanini felvételein a
legapróbb erezetet is világosan kell látni: a reális érzékelést és a
pontos mintázást elébehelyezte a fülgyönyörködtető eufóniának."
(Toscanini és Beethoven, Bp. 1967.)
Bizonyos nehezen mérhető paramétereket leszámítva azonban, a
lemezkészítés műszaki színvonala feltétlenül sokat javult. (Bár
talán nem annyit, amennyit javulhatott volna. A hatvanas évek elején
készült Command sztereólemezek, például, már a mai kiváló felvételek
szintjén álltak.) Az viszont aligha lehet kétséges, hogy a régi
lemezeket nem elsősorban technikai kiválóságuk okán csodáljuk.
Régmúlt idők koncertjei
Az elektronikus hangrögzítés elterjedése sok tekintetben még a
művészi színvonalra is jó hatással volt. Ma már vidéken is ritkábban
fordulnak elő kriminális koncertek, mint nagyapáink
konkurrenciaszegény világában. Hogy ilyen magas előadástechnikai
átlagszínvonal alakult ki, éspedig nemcsak lemezen, hanem a
hangversenyteremben is, az - részben - kétségtelenül az
elektroakusztikának köszönhető.
Az örvendetes fejlődés ugyanakkor bizonyos - tagadhatatlanul magas
szinten történő - nivellálódást, szinte szabványosodást hozott
magával, legalábbis a klasszikus szimfonikus zenében és az operában. A
fennmaradt felvételek alapján aligha vonható kétségbe, hogy, mondjuk,
a IV. szimfóniát sokkal szélsőségesebb felfogásokban adták elő 1950
körül, mint ma. Ma nyilván kevesebb az elfogadhatatlanul gyenge
előadás, de feltétlenül kevesebb a lenyűgözően izgalmas is.
Talán az átlagszínvonal emelkedésénél is örvendetesebb a választék
bővülése. Lemezen szinte minden zenét kiadnak, a Bali-szigetit és az
ötszáz évvel ezelőttit, valamint azt is, amelynek partitúráján még meg
sem száradt a tinta. Hogy ez milyen felmérhetetlen fejlődés, azt
könnyen megítélhetjük abból a példából, hogy Mendelssohn Máté-passió
bemutatója előtt a koncerttermekben lényegében csak kortársi zenét
játszottak, vagy abból, hogy Vivaldi 1930-ban még jószerével
ismeretlen volt. Mostanra a zenében is kialakult a "musée imaginaire",
a képzeletbeli múzeum, a közönségnek számtalan zenei konvencióban
kellene magabiztosan eligazodnia. A mai - csúf, de nem egészen
igazságtalan szóval - mindenevő közönség sokkal nyíltabb és
türelmesebb, mint a régi korok közönsége volt, de ennek az az ára,
hogy kevésbé van saját zenei hagyománya; hogy értékítéletében kevésbé
magabiztos. Ma mosolygunk azon az egykori tárlatlátogatón, aki
esernyőjével rontott az impresszionisták vásznainak, pedig valamicske
irigylésreméltó is van a viselkedésében: neki határozottabb esztétikai
elképzelései voltak a dolgokról, mint nekünk, ő még pontosan tudni
vélte, hogy a barbizoni iskola festészete az egyedül igazi. Múzeumba,
színházba, koncertre menet ma ott kell hagynunk esernyőnket a
ruhatárban, de elővennénk-e egyáltalán? Még kifütyülni sem szoktunk
senkit. Nem lehet eléggé örülni ennek a fejlődésnek: a támadásrakész
korlátoltság szalonképtelenné válásának - de nagy kérdés, hogy a
végtelen türelem uralma nem fog-e együttjárni minden mérce
elvesztésével.
Bár természetesen nem állíthatjuk, hogy a mai előadóművészetet is
az elbizonytalanodás jellemzi, kétségkívül erős az az irányzat, amely
kedvez az általánosan elfogadható, nem túlságosan interpretált, ha úgy
tetszik: liberális előadásoknak. Mintha a művész nagyon heterogén
ízlésű közönségnek játszana, mintha azt mondaná hallgatójának: "íme a
mű, kezdj vele, amit akarsz". Ez a szélsőségektől tartózkodó, kevésbé
irányító erejű előadói stílus nagy mértékben tiszteli a befogadó
kreativitását - az értelmezés feladatából sokat bíz a hallgatóra. A
hangversenykritikákban ma dícsérőleg szokott elhangzani az objektív
jelző. Nyilvánvaló, hogy miről való lemondás fejeződik ki ebben a
szóban.
Azt, akinek egyetlen feladata saját, szubjektív műértelmezésének
keresztülvitele, a karmester különös, frakkos figuráját a múlt
századból, az egyéniség feltétlen tiszteletének korából örököltük.
Aligha véletlen, hogy ma sokkal kevesebb jelentős karmester működik,
mint néhány évtizeddel ezelőtt. (A sokak által a jelenlegi
legnagyobb gyanánt tisztelt Pierre Boulez híres nyilatkozata szerint a
karmester hamarosan funkcióját fogja veszíteni.)
Ósdi fuvolák, fortepianók
A tárgyilagosság kultusza különösen a régebbi korok zenéjének
előadásában vezet szerfölött problematikus megoldásokra. Az olvasók
közül bizonyára többen ismerik azt a lemezt, amelyen Bach kései
főművének, a Musikalisches Opfernak előadása hallható egy nagy művész,
Nikolaus Harnoncourt betanításában. Én személy szerint egyébként nem
nagyon tudtam megszeretni a felvétel koncepcióját, tempóit stb., de
az, amin különösen megütköztem, az a fuvola hangja volt. Valahogy nem
akart megszólalni. Tisztában vagyok korlátaimmal, tudom, hogy én a
Böhm-rendszerű, kristálytiszta hangú fuvola hallgatásához szoktam
hozzá, amely ugyebár a XIX. század vívmánya, tehát nem korhű. A
Böhm-rendszer előtti fuvoláknak nincs kultuszuk, a hálátlan utókor nem
becsüli őket valami sokra, nem úgy, mint a
Stradivari-vonóshangszereket. Harnoncourték bizonyára fáradságos
munkával ástak elő egy Bach-korabeli példányt, amelytől már az is
szép, hogy fönnmaradt, de valahogy mégsem tudtam nem sajnálni a
triószonáta veszendőbe ment hanghatásait. (Barátaimmal gyakran
meghallgatjuk Bach d-moll csembalóversenyének azt a
normállemez-felvételét, amelyen Eugene Istomin zongorázik és Adolf
Busch vezényli kamarazenekarát. Sehogy sem akaródzik hűtlennek érezni
a mű szelleméhez - pedig még crescendók is vannak benne.) Az eredeti
hangszerek alkalmazásával elérendő autenticitás irányzata emlékeztet
egy kissé a hifi-berendezések fetisizálására.
Az irányzatnak - fogyatékos ismereteim szerint - legszebb példája
a fortepiano-háború. Egyes művészek úgy vélik, hogy a csembaló és a
zongora közötti időben működött zeneszerzők alkotásait csak a csembaló
és a zongora közötti átmeneti hangszernek, a fortepianónak fennmaradt,
eredeti példányain lehet művészileg hitelesen megszólaltatni. Mások
szerint a muzeális fortepiano-példányok hangja már nem a régi, ezért
korabeli receptek alapján, de napjainkban gyártott fortepianót kell
használni.
Nemcsak nekem nehéz legyűrnöm azt a gyanút, hogy az objektív mérce
feltétlen tisztelete alkalmasint a szubjektív mérce hiányára vall.
Horváth Iván