Referenciák



                    Mérések és szubjektív összehasonlítás
                          Spendor BC 1 (JBL 4333A),
             Sonus Gold Blue, Ortofon FF15E/II. (Shure V 15/IV.,
         Shure M91 ED, Ortofon MC2O/II. az MCA 76 elő-előerősítővel)
                      Thorens TD 126/III. és Dual CS 721
                          Revox előerősítő (Quad 33)
                  Quad 405 teljesítményerősítő (BEAG EA 057)


        Most pedig az etalonjainkat szeretnénk vizsgáztatni.
        Először   azért,  hogy  minden  készülék-kategóriában  meglegyen a
    viszonyítási alapunk.
        Másodszor:   hogy   a   (túlnyomó)   többség   által   elfogadható
    kontrollberendezésen    hallgathassuk    a   számukra   megvizsgálandó
    készülékeket.
        Harmadszor: hogy tippeket adhassunk gyáraknak és a kereskedőknek -
    feltéve, hogy kíváncsiak a véleményünkre.
        Negyedszer: hogy jobban megismerhessük azoknak a hangmérnököknek a
    munkáját, akik a közfogyasztásra szánt hanglemezeket és rádióműsorokat
    előállítják.

        Etalonrendszerünk,  mely idővel - és tapasztalataink gyarapodtával
    -  nyilván  változni fog, átgondolt kompromisszum eredménye. Nyolcad-,
    tized- vagy tizenötöd annyiba kerülhet, mint az igazi szuperláncok, és
    mégis  olyan  hangzásképet  kell szolgáltatnia, amelyet akár a nyugati
    audiokörökben  is  "zeneinek" fogadnak el. (Mondhatnánk: ezzel építjük
    ki  azt  a bekötőutat, amely biztonsággal csatlakozik az országúthoz.)
    Meg  kell  haladnia  vagy  legalábbis  el kell érnie szinte valamennyi
    nyugati  berendezés  minőségét,  amelyhez  a  hazai  többség bármilyen
    módon  hozzájut. Mint mindig, most is optimisták vagyunk: hátha néhány
    éven  belül  idehaza  is  forgalomba  kerülnek  olyan hifi-láncszemek,
    amelyek referencia készülékeink minőségét megközelítik vagy akár el is
    érik - és még mindig nem gépkocsiáron.
        Most tehát a referenciáinkat vizsgáztatjuk, objektív és szubjektív
    módon. Tesztjeinkből mindjárt kiderül, hogyan fogjuk mérni a jövőben -
    azaz:  már ebben a számunkban Is! - a "bemutatandó" készülékeket. Ezen
    kívül   azonban  mindegyik  etalonunkat  rögtön  összemérjük  valamely
    szóbajöhető  vetélytársával, illetve egy-egy jobb hazai darabbal, hogy
    Olvasóink  máris  jobban  eligazodjanak  a "hifi-országutakon és audio
    ösvényeken". Hangsúlyozzuk: ez nem öncélú játék.
        Hogy témánkat ne tördeljük túlságosan apró részletekre, sorozatunk
    első   részében   teljes  lemezjátszó-berendezésünket  felvonultatjuk;
    később   lesz   szó   a   szalagjátszókról,   a   tunerról,  magáról a
    lehallgató-szobáról(!),     illetve     különféle    hifi-kellékekről.
    Etalonjainkat  később  kicseréljük,  valahányszor  csak sikerül azonos
    minőségű,  de  olcsóbb  -  avagy azonos árú, de jobb vagy praktikusabb
    eszközöket találnunk.
        Lapunk  terjedelme  persze ezúttal is véges, ezért mondanivalónkat
    tömöríteni,  súlyozni  igyekszünk.  A  lemezjátszókról  már elmondtuk,
    hogyan minősítjük őket, ezért itt inkább a hangszedőkre koncentrálunk.
    Méréstechnikai   szempontból   most   az   erősítőkről   adunk  bővebb
    felvilágosítást,  míg  legfontosabb  "műszereinkről": a hangdobozokról
    olyan   kimerítő   szubjektív   tesztet  közlünk,  amilyen  -  legjobb
    tudomásunk szerint - még sohasem jelent meg a hazai szakirodalomban. S
    ez utóbbin most nem ismeretterjesztő irodalmat értünk.
        A hangsugárzókon múlik a legtöbb - ezekkel kezdjük.


    Hangdoboz: Spendor BC1

        Ezt a jellegzetes brit hangsugárzót a BBC egy konstruktőrcsoportja
    tervezte  hajdanán,  stúdió-célokra,  akárcsak  néhány  egyéb  típust,
    amelyeknek  licencét nem a Spendor, hanem a Rogers, az Audiomasters és
    más  angol  cégek  szerezték  meg. A BC1 eredetileg kétutas volt, csak
    később  toldották meg a kis szupercsipogóval. A konstrukció mögött jól
    megfogalmazott  filozófia  áll.  Ezeket  a  filozófiákat  nem  szoktuk
    túlságosan komolyan venni, kivéve, ha az eredmény igazolja őket - de a
    Spendor  esetében  úgy  látszik, éppen ez a helyzet. Ezért a próza - a
    mérési  eredmények  -  előtt  talán  megengedhetünk  magunknak egy kis
    lírát.
        Eszerint:  a  zenei  összkép  szempontjából  igen  fontos  középső
    frekvenciatartománynak minél nagyobb részét kell egyetlen hangszóróval
    átfogni.  A  mélysugárzó  ezért  viszonylag kisméretű, de membránja az
    angol   hangszóróiparban   igen   kedvelt   műanyagból,  a  bextrénből
    (Bextrene)  készült,  ennek  frekvenciaátviteli tulajdonságai jobbak a
    hagyományos  papírmembránénál.  Tartozunk  az  igazságnak  azzal, hogy
    egyrészt  ma  már  a  papírmembránokat is mindenki igyekszik átitatni,
    impregnálni  különféle gyantás anyagokkal, másrészt a bextrénmembránok
    hangzásával   sincs  mindenki  megelégedve.  Egy  érdekesség:  még  az
    angoloknak   sem   volt   pénzük   arra,  hogy  megnyerjék  maguknak a
    műanyagipart  a  hangszóró-kísérletekhez. A bextrén tulajdonképpen nem
    más,  mint egy csomagolóipari alapanyag - a hangszórógyárak véletlenül
    fedezték fel a saját céljaikra.
        Jellegzetessége  a Spendornak a vékony dobozfal is. Minden fadoboz
    rezonál;  ha  vastagítjuk  a  falát,  a rezonancia inkább csak feljebb
    tolódik,  de  hatása  észlelhető  marad.  Ennélfogva  a  BC1 falát nem
    építették   éppenséggel   sziklaszilárdra,   rezgéseit   azonban   egy
    bitumennel átitatott belső réteg révén csillapítják.
        BBC-elv  az  is,  hogy  "kerüld  a  hangvisszaverő felületeket!" A
    hallgatónak   mindenekelőtt   a  közvetlenül  a  hangszórókból  érkező
    hangot  kell  hallania: a korai visszaverődések mossák az információt.
    (Pontosan  az  ellentéte  a  Bose-féle Mindenfelésugárzási Teóriának.)
    Hogy  200-300 Hz-től felfelé színezetlen maradjon a hangkép, a BC 1-et
    lábazatra  kell  helyezni,  és  minél  inkább  ki  kell  húzni a szoba
    sarkaiból.
        Előljáróban   ennyit  a  BBC  hangsugárzóelméletéről  (azaz  annak
    legismertebb  motívumairól).  Egy  angol közmondás szerint - s elvégre
    angol  hangdobozról  van  szó  -  a  puding próbája az evés. Lássunk a
    tálaláshoz.


    Méréseink

    Hangnyomás-frekvencia jelleggörbe

        A méréseket süketszobában végeztük. Ennek falai nem verik vissza a
    hangot,   és   így   a   mérőmikrofon   elsősorban   a   közvetlenül a
    hangsugárzóból érkező jeleket "hallja". Igaz, lakószobában egészen más
    a   helyzet,   de   a   süketszobában  mért  eredmény  legalábbis  jól
    reprodukálható,  tehát  megbízható  támpont,  másrészt sok tekintetben
    korrelál  azzal,  amit  lakásban  hallhatunk. Kétségtelen, hogy még az
    ideális   környezetben  mért  (és  meglepően  jó  minőségű)  hangdoboz
    frekvencia-jelleggörbéje  is  sokkal  lehangolóbb, mint a hangátviteli
    lánc többi tagjáé. Bizony, ez a leggyengébb láncszem.
        Sztereóban  a  két  csatornának egyformának kell lennie, ezért két
    dobozunknak külön-külön felvettük a jelleggörbéjét (1. diagram). Brüel
    &  Kjaer 4165 típusú, félcollos, rendkívül lineáris frekvenciaátvitelű
    kondenzátormikrofont   helyeztünk   el   a   hangdobozoktól   1  méter
    távolságban,  előlapjuk  középpontjának  magasságában.  A hangsugárzók
    kapcsaira  20  Hz-től  20  kHz-ig  folyamatosan  változó frekvenciájú,
    konstans  amplitúdójú,  1  W  teljesítményű  szinuszos jelet adtunk (8
    ohmon  ez  2,83  V-nak  felel  meg).  Diagramjaink  alján  mindig  ott
    olvasható,  hogy mit kell érteni nullaszinten (Zero Level). Így minden
    frekvencián   ki   lehet   számolni  az  1  W  erősítő-teljesítménnyel
    kelthető hangnyomás értékét. Minden egyes osztás 1 dB-nek felel meg, s
    ezeket  hozzá kell adni a nullaszintet jelző értékhez (példánkon az 50
    dB-hez).
        A  Spendorok  frekvencia-jelleggörbéje  szokatlanul egyenletes, és
    alig  van  eltérés  a  két  példány között. Meredekebb szintváltozás a
    keresztezési  frekvenciákon,  3 kHz környékén és 13 kHz-en mutatkozik.
    Ha  1  kHz-hez képest ±3 dB eltérést engedünk meg, az átviteli sáv 48,
    illetve  50  Hz-től 20 kHz-ig terjed, tehát jobb, mint a specifikáció.
    (A  hazai  gyakorlatban "megengedett" 20 dB-s szintesésről most mélyen
    hallgatni kéne.)
        A  mélyfrekvenciákon - néhányszáz Hz alatt - mutatkozó hullámosság
    a   süketszoba  szűkös  méreteiből  adódó  hiba.  Sajnos,  csak  addig
    nyújtózkodhatunk,  ameddig  a  süketszobánk  ér  -  de korrekcióképpen
    úgynevezett  közeltéri mérést is végeztünk (2. diagram, a hangszórótól
    22 cm távolságban felvéve), s ennek révén függetleníthetjük magunkat a
    terem  hatásától.  Mint  látható,  a frekvenciagörbe kisimult, az alsó
    határfrekvencia  lejjebb  tolódott,  viszont jobban kidomborodott (szó
    szerint) a rendszer sajátrezonanciája.
        Ugyanezen  az  ábrán még valamit bemutatunk. A BC 1 önrezonanciája
    eléggé csillapítatlan: körülbelül 60 és 150 Hz között erős a kiemelés.
    Ezt  még maga a gyár sem találja jónak, és - csillapítás céljából - az
    újabb  példányok  reflexnyílását  egy  7 mm vastag habszivacs gyűrűvel
    béleli. (A BC 1 nyitott, úgynevezett basszreflex-doboz.) Félreértés ne
    essék:  még  ezzel  a módosítással is csupán a felső, csúnyábbik görbe
    mérhető.  Bizonyos  tapasztalataink  során  mi  arra vetemedtünk, hogy
    különféle   sajátgyártmányú   habszivacs   dugókat   is   tömködjünk a
    reflexnyílásba  -  így  jutottunk  az alsó, lényegesen rokonszenvesebb
    görbékhez.   Nem   csak  a  rezonancia  csillapodott  tovább,  hanem a
    mélyhangátvitel   is  javult.  Azóta  így  használjuk  a  Spendorokat.
    Gondosan   ellenőriztük   különféle   zenei  programokon,  nem  okoz-e
    valamiféle hibát is a szivacsdugó - de eddig nem tapasztaltunk ilyet.
        Az   előlapot   borító  textília,  a  "hangszóróselyem"  általában
    csökkenti a magashangok mennyiségét; ennek a hatását is megvizsgáltuk.
    A  3.  diagram  tanúsága  szerint 5-10 kHz között 1-2 decibelt, 16 kHz
    fölött már lényegesen többet elnyel a hangszóróselyem.
        Érdekelt  bennünket,  hogy  a  Spendor egyes hangszórói önmagukban
    milyen  frekvenciaátviteli  görbét  rajzolnak. (Ebből a szempontból is
    etalonról  van  szó.)  Kiiktatva  a  keresztváltót,  s a mérőmikrofont
    mindig  az érintett hangszóró tengelyvonalában tartva a 4-6. diagramon
    látható  jelleggöbékhez  jutottunk.  (A  mélyhangszóróra  2,83 V-os, a
    kényesebb  közép-  és  magassugárzóra  csak  1  V-os,  szinuszos jelet
    bocsátottunk.)  Nyilvánvalónak  látszik, hogy a bonyolult keresztváltó
    korrekciós  tagokat  is  tartalmaz,  amelyek  kiegyenlítik a "csupasz"
    hangszórók  jelleggörbéinek  egyes  anomáliáit,  így  például a 150 Hz
    körüli   púpot.   Feltűnő  a  Celestion  közép-magas  hangszóró  felső
    regiszterének  simasága  és  alsó  sávjának  érdessége:  utóbbi,  noha
    kiszűrik  a  hangváltóval,  feltehetően érezteti hatását a hangképben.
    Elnézve a Coles magassugárzó diagramját, nem is sejtenénk, hogy erre a
    hangszóróra itt csak 13 kHz fölött van szükség.

    Harmonikus torzítás

        A  hangszórók  sokkal  jobban  torzítanak,  mint  az  elektronikus
    szerkezetek,   főleg  a  mélyebb  frekvenciákon:  a  membránt  mozgató
    lengőtekercsnek  már  erősen  ki  kell  térnie előre-hátra. Ilyenkor a
    cséve  kilép  a homogén mágneses térből, s a membránt visszatérítő erő
    sem lineáris többé.
        A  harmonikus  torzítás,  mint  neve  is  jelzi,  az  eredeti  jel
    felharmonikusaiból áll, azaz például egy 100 Hz-es hang közvetítésekor
    egyszeriben  200,  300,  400  Hz-es - és még magasabb - frekvenciák is
    megjelennek  a  hangképben.  Hangszórókon  általában  a  2.  és  a  3.
    harmonikust mérik (előbbi példánkban a 200 és 300 Hz-es produktumot).
        A  torzítás  mértéke erősen függ a teljesítménytől, mint ezt 7. és
    8.  diagramunkon  szemléltetjük.  A  már ismert frekvencia jelleggörbe
    alatt  mindkét képen az 1000 Hz alatt mért 2., illetve 3. harmonikusok
    "ágaskodnak".  A  torzítás  mértékét  százalékban  adjuk  meg. Érdemes
    megfigyelni:  míg  a  2. harmonikus görbéje 200 Hz körül mindkét ábrán
    szinte  azonos  alakzatot  mutat,  s csak a szintbeli különbség jelzi,
    hogy a nagyobb teljesítmény nagyobb torzítással jár - 100 Hz alatt már
    egészen   másképpen   fut   a   két   vonal,  holott  maga  az  "alap"
    frekvenciagörbe  szinte  hajszálnyira  azonos.  (A hangnyomás értéke 1
    W-ra 83 dB, 32 W-ra 96 dB 1 kHz-en.)

    Irányjelleggörbe

        Hogy  jobb  kedvre  hangoljuk  tipográfusainkat,  a téglalap alakú
    ábrák  monoton  sorát  megbontjuk  egy köralakú diagrammal. Tudvalevő,
    hogy   a   hangszórók  a  mélyebb  hangokat  csaknem  minden  irányban
    egyenletesen,  azaz szinte 360 fokban sugározzák, ám ahogy növekszik a
    frekvencia, mind keskenyebb nyalábban szórják a hangot. Ez a nyaláb 10
    kHz  fölött  gyakran  nem  szélesebb  30 foknál. Ilyenkor elegendő egy
    kicsit  is  elmozdulni  a hangdoboz tengelyvonalából, s máris érezzük,
    hogy  eltűnnek  a magashangok. Az egyik BC 1-es irányjelleggörbéjét 9.
    diagramunkon  ábrázoljuk. A Spendor még 16 kHz-en is meglepően széles,
    csaknem  150  fokos szögben sugároz, pedig a mérőmikrofon még csak nem
    is a csipogó, hanem a hangdoboz középvonalában állt.

    Burst-átvitel

        A  hangszóróknak  az  Életben  -  azaz  a  zenében  -  nem annyira
    egyenletes  jelekkel,  mint  inkább impulzusokkal van dolguk, s ezeket
    nehezebb   hűségesen   tolmácsolni.   Ha   egy   hangszóró   kapcsaira
    impulzusjelet  bocsátunk, a membránnak először ki kell lendülnie, majd
    azonnal vissza kell térnie nyugalmi helyzetébe. Tehetetlensége folytán
    azonban  megindulni  is csak egy bizonyos reakcióidő elteltével képes,
    megállni  pedig még nehezebben tud: mind kisebb amplitúdójú rezgéseket
    végezve  tempósan "lecseng". Minél lassabban teszi ezt, annál rosszabb
    a hangminőség.
        A   hangszóróknak   ezt  a  tulajdonságát  olyan  szinuszos  jelek
    "csomagjával" vizsgálják, amelyeknek burkológörbéje négyszögjel. Ez az
    úgynevezett  burst-jel  az  oszcilloszkópon  is  megjeleníthető, le is
    fényképezhető,  hogy  tartósan  elrontsa  a  hifi-barátok  kedélyét. A
    fotókon felül mindig a hangsugárzó kapcsaira adott villamos jel alakja
    látható,  alul  pedig az akusztikai, a mérőmikrofon útján visszakapott
    "válaszjel".
        Miután  a  frekvenciaátvitel  és  az impulzusátvitel között szoros
    összefüggés  van,  a  legcsúnyább burst-öt általában a frekvenciagörbe
    "leggyengébb"   pontjain  mérhetjük,  különösen  a  keresztfrekvenciák
    környékén. Mi öt jellemző sávra osztjuk a frekvenciagörbét (0,5-1 kHz,
    1-2,  2-4,  4-8,  8-20  kHz),  s  mind-  egyikben  szemügyre vesszük a
    leggyanúsabb  pontokat. A Spendor esetében ez 740, 1900, 3850, 4400 és
    13 500 Hz (1-5. kép).

    Impedancia-frekvencia jelleggörbe,
    fázis-frekvencia jelleggörbe

        Csaknem  minden  zenebarát  tudja, hány ohmosak a hangdobozai - de
    azt  már  kevesebben veszik figyelembe, hogy a 4 vagy 8 ohm ezúttal is
    csak egy névleges érték. A hangsugárzók impedanciája fürgén változik a
    frekvencia  függvényében, és ez roppantul bosszanthatja az erősítőket,
    különösen,  ha  a  névleges érték alá süllyed az impedancia. (Ilyenkor
    túlságosan  nagy teljesítményt követel tőlük a hangsugárzó.) A Spendor
    impedancia-görbéjét   10.  diagramunkon  szemléltetjük;  jelentéktelen
    helyen, 13 kHz-en éri el minimumértékét, a 6 ohmot.
        Mint  láthatjuk,  a  hangsugárzók nagyon komplex módon terhelik az
    erősítőket.   Viselkedésükről   az   impedanciagörbén  kívül  a  fázis
    frekvencia-jelleggörbéje is tájékoztatást ad (11. diagram).


    

    1. diagram
    Spendor  BC1,  két  hangdoboz  egymásra vetített hangnyomás-frekvencia
    jelleggörbéje (1 méterről, 2,83 V, 8 ohm - ez megfelel 1 W-nak.)

    2. diagram
    BC1,   közeltéri   mérés.   Felső   görbe:   reflexnyílás  az  eredeti
    szivacsgyűrűvel    bélelve;    alsó    görbék:    habszivacs   dugók a
    reflexnyílásban. (Közeltéri mérés 22 cm-ről, 1 W)

    3. diagram
    BC1, a hangszóróselyem hatása a frekvenciagörbére (1 m, 1 W)

    4. diagram
    BC1,  a  mélysugárzó  saját  frekvencia-jelleggörbéje. A 150 Hz körüli
    kiemelést a keresztváltóban korrigálják. (1 m, 1 W)

    5. diagram
    BC1, a Celestion HF 1300 saját frekvencia-jelleggörbéje. (1 m, 1 W)

    6. diagram
    BC1, a Coles 400 IG magassugárzó saját frekvencia-jelleggörbéje.

    7. diagram
    BC1,  harmonikus  torzítás  -  második  és  harmadik  harmonikus - 1 W
    teljesítménnyel, százalékban megadva.

    8. diagram
    BC1,  harmonikus  torzítás  -  második  és  harmadik harmonikus - 32 W
    teljesítménnyel (96 dB hangnyomáson), 1 kHz-ig mérve, százalékban.

    9. diagram
    BC1 irányjelleggörbe; 1, 4 és 16 kHz-en

    10. diagram
    BC1, impedancia-frekvencia jelleggörbe

    11. diagram
    BC1, fázis-frekvencia jelleggörbe (1 m, 1 W)

    

    1-5.  kép:  BC1, burst-átvitel. Felülről: 740, 1900, 3850, 4400, 13500
    Hz. Felül a villamos jel, alul az akusztikai válaszjel alakja.

    ----------------------------------------------------------------------
    GYÁRI ADATOK
    ----------------------------------------------------------------------
    Méretek                  : 635*300*300 mm
    Tömeg                    : 14,5 kg
    Mélyhangszóró            : Spendor (200 mm átmérő, 26 mm-es
                               lengőtekercs, műanyag membrán)
    Magassugárzók            : Celestion HF 1300, Coles 400 IG
    Keresztezési frekvenciák : 3 kHz, 13 kHz
    Névleges impedancia      : 8 ohm
    Frekvenciasáv terjedelme : 45 Hz-25 kHz
    Frekvenciaátviteli sáv   : 60 Hz-14 kHz, ±3dB
    Névleges teljesítmény    : 55 W csúcs
    Érzékenység              : 74 dB (1 méterről, 1 V bemenőjelre)
    Max. hangnyomásszint     : 101 dBA
    ----------------------------------------------------------------------



    Szeánsz

    

        Erre  a  szeánszra  egy  év óta készülünk; most végre összehoztuk,
    kiváló spiritiszták közreműködésével.
        A  szubjektív  meghallgatásnak  ezúttal  elvi jelentősége van. Már
    megírtuk,  hogy  a  hangmérnökök  szerte  a világon az Altec, a JBL, a
    Tannoy      robusztus      mélyhangszóróira,     tölcséres-nyomókamrás
    középsugárzóira   esküsznek,   és   sajnálkoznak  a  jámbor,  tudatlan
    hifi-barátokon,  akiknek ilyen drága rendszerekre nyilván nem telik. A
    vájtfülűek   szektája  ezzel  szemben  a  hangmérnökökön  sajnálkozik:
    "szegények  túlságosan  is  hozzászoktak az Altec meg a JBL zeneietlen
    hangjához".  Végül  vannak, akik közbülső álláspontra helyezkednek, és
    azt   vallják,   hogy   mindent   a   maga   helyén   kell  használni,
    stúdiórendszert  a  stúdióban,  hifi-modellt a lakószobában. Ha igazuk
    van,  félresepregettek egy problémát, de teremtettek a helyébe egy még
    súlyosabbat. (Erről később.)

    

        Állítsuk  hát  szembe  a  kétféle hangzásvilág egy-egy jellegzetes
    képviselőjét:  a  Spendor BC 1-et és a JBL 4333A stúdiómonitort, amely
    egyébként első számunk címlapján látható. Nagyon hasonlít azokra a még
    nagyobb  típusokra,  amelyekkel  a Rádió dolgozik. Abszolút nehézsúlyú
    versenyző:  mintegy  50  kilót  nyom,  külmérete  80*60*45 centiméter.
    Mélyhangszórójának   átmérője   természetesen   40  centi;  közép-  és
    magassugárzója nyomókamrás-tölcséres rendszerű (keresztfrekvencia: 800
    és  8500  Hz).  Hatásfoka  különlegesen nagy. Egy méternyi távolságban
    legalább   120   decibel   hangnyomást   tud   kelteni.  Gyakorlatilag
    tönkretehetetlen.  Amerikában  háromszorta,  Európában  még többszörte
    drágább  a  Spendoroknál  (a BC 1-nek Angliában 280 font párja). Dehát
    egyelőre  ne  beszéljünk  árról, csak arról, hogy kinek melyik doboz a
    szimpatikusabb,  a  természethűbb, a "zeneibb", nyersen fogalmazva: ki
    melyiket vinné haza (ha eladnia nem szabad!).
        Minthogy   Dávid  és  Góliát  párviadalának  kimeneteléből  fontos
    következtetések   adódnak   a  közhasználatú  hifi-dobozok  minőségét,
    méretét, árát illetően, sőt: az ítészek ízlésére nézve is! - háromféle
    zsurit  szerveztünk.  Egyet  hangmérnökökből, egyet zenészekből, egyet
    pedig  azokból  a  technikai emberekből, akik maguk is hangszórót vagy
    más  elektroakusztikai  eszközt  terveznek.  A  legelső  este,  amikor
    beállítottuk  a  kontroll-berendezést, szintén volt körülbelül egy fél
    zsurink. A szeánsz tehát teljes négy napig tartott.
        Szeánszainknak  immár állandó színhelyén, egy átlagosnak nevezhető
    5,5*4*3  méteres  szobában,  a rövid faltól körülbelül fél méternyire,
    zsámolyokon  helyeztük  el  a  két  hangdobozpárt. A JBL nem bizonyult
    kényesnek, a Spendor viszont talán jobban szeretett volna egy kicsivel
    több levegőt (nem szíveli a falak közelségét). Váltakozva raktuk őket:
    egyik  oldalon  JBL,  a  másikon  Spendor állt a szélen. Így mintegy 2
    méteres  sztereó  bázistávolság maradt mind az angol, mind az amerikai
    hangsugárzók között. A JBL szintszabályzóit lineáris állásban hagytuk,
    illetve  korrekcióval  is  kísérleteztünk, de nem vált be. A Spendoron
    nincs  mód  a hangszín szabályzásra, viszont megpróbáltuk csillapítani
    a  basszust  egy,  a  reflexnyílásba  tömött  szivacsdugóval. Ez, mint
    méréseink  és  a  szubjektív  próba  is  bizonyította, hasznára volt a
    BBC-monitornak.
        Dual  721  típusú lemezjátszót használtunk. Kipróbáltuk Sonus Gold
    Blue, majd Shure V15/IV. hangszedővel, de végül egy - mozgótekercses -
    Ortofon MC2O/II-nél maradtunk. (A Dual karja elvben nem elég robusztus
    hozzá,   de   felületes  benyomásaink  alapján  mégis  ezt  találtuk a
    leginkább   meggyőzőnek.)   Az  ugyancsak  Ortofon-gyártmányú  MCA  76
    elő-előerősítővel  illesztettük  az  Olvasóink  által már ismert Revox
    előerősítőhöz,  amellyel szokásunk szerint közvetlenül, tehát közbülső
    erősítőfokozat nélkül hajtottuk meg a Quad 405-ös végfokot. Ez 8 ohmos
    hangsugárzókkal adja a legjobb eredményt, márpedig mindkét jelöltünk 8
    ohmos.

    Első nap

        A   teszt   előkészítésében   segítségünkre   volt  Peller  Károly
    hangmérnök  (MAFILM)  és  Degrell  László  (MHV).  Mindketten magukkal
    hozták  kedvenc  lemezeiket,  de meghallgatták a mieinket is. Peller a
    következőkben foglalta össze véleményét:

        "Házi   használatra   (Hi-Fi)   mindenképpen  a  Spendor-dobozpárt
    favorizálom.  Általában  kellemesebb  zenei  összbenyomást  ad,  annak
    ellenére, hogy szubkontraoktávja nagyon általános és enyhén színezett.
    Részletesebb  elemzés kimutathatná a Spendor gyengébb tulajdonságait a
    JBL   ellenében,   de  ez  természetes.  A  JBL-t  házi  használatra a
    keresztváltóival  korrigálnám.  Túl  sok a kegyetlen szupermagas hang,
    ami a felvételek többségének csak a hibáit nagyítja.
        Általános  JBL-hiba, hogy a középtartománya labilis. Adott esetben
    ez  a tartomány a kis G-A-tól a kétvonalas A-háromvonalas E környékéig
    beesett.   Ugyancsak   JBL-hiba  a  nem  tökéletes  fáziskiegyenlítés.
        Érdekes,  hogy minél jobb az alapanyag, a JBL annál inkább előnybe
    kerül."

        Degrell  Laci,  aki  hivatalán  kívül  csakis komolyzenét hallgat,
    megesküdött  rá, hogy neki ugyan fogalma sincs róla, mit rejt ez a két
    doboz,  de  hajlandó  lefogadni, hogy a nagyobbikban tölcsérek vannak.
    (Nyert.) Ő a következő jegyzetet készítette:
        "A":  tölcsérhang,  a zongora alsó oktávja rossz, a vonósok kicsit
    tölcséresek, a fúvósok jók, de a trombita nagyon harsog. A dob nem jó;
    a  vonós  kicsit  sikít;  a  zongora  nem  szép, a vonósok is gyanúsan
    szólnak.
        "B":  a  zongora  az egész sávban jobb; egyenletesebb a hangkép; a
    hegedű  kicsit kapar; a mélyhegedű lefullad; a fúvós kicsit fojtott; a
    dobok  jobbak.  A  mély  nem olyan jó, mint a másiknál; a szoba erősen
    befolyásolja;  a pengetősök szebbek; a zongora a mélyeken sokkal jobb,
    az ütősök egyenletesebbek.
        Mindent  összevetve  ő  2:1  arányban  a  Spendort  ("B") hozta ki
    győztesnek. Ennyit az előzsurizésről.

    Második nap

        Másnap  a  magyar  iparvállalatok - a BEAG, az Orion, a Mechanikai
    Laboratórium  -  képviselőivel  szeánszoztunk.  (A  Videotonnál  annak
    idején  nem engedélyezték, hogy tárgyaljunk a fejlesztőmérnökökkel.) A
    zsurinek  6 tagja volt. Felkértük Őket, ne befolyásolják egymást és ne
    befolyásoltassák   magukat.   A   teszt   középpontjában   a   Philips
    demonstrációs  lemez  (Stereo  6830  545)  6  könnyű- és 6 komolyzenei
    passzusa   állt,  de  bemutattunk  néhány  más  demó-lemezt  is,  Mark
    Levinsontól,  a  Miller  &  Kreiseltől,  a  Great  American Gramophone
    Companytól.  Mindegyik  -  kétperces - zenei részletet előbb az egyik,
    majd  a másik dobozpáron hallgattuk le. A zsüritagok mindig 6-6 pontot
    osztottak  szét  (6-0;  5-1 ; 4-2 vagy 3-3 arányban). Ezt a pontozásos
    módszert aztán a további üléseken is megtartottuk.
        Ez  az  este  a  JBL  elsöprő  sikerét  hozta.  A  számszerű arány
    368,5:208,5  volt, de ez csak a rideg próza. A valóságban a JBL hangja
    tűzbehozta    a    társaságot.   "Nyílt",   "plasztikus",   "ragyogó",
    "magávalragadó",      "zenei     élmény",     "definiált",     "kiváló
    amplitúdó-engedékenység",   "a   belépések,  megszólalások  kiválóak",
    "kiváló  mély  tranziensek", "szép, kiegyenlített hangzáskép" - ezek a
    jelzők    ismétlődtek.    A   Spendort   általában   érdektelenebbnek,
    laposabbnak, szürkébbnek ítélték. Úgy találták, hogy önmagában véve jó
    hangdoboz,   még  könnyűzenére  is,  de  semmiképpen  sem  ellenfele a
    JBL-nek, amely tökéletes etalonnak tekinthető.
        Rendkívül  érdekes  viszont,  hogy  az  egyetlen zenész a zsürorok
    közül   (Kiss  Sanyi,  a  BEAG  hangszóróműhelyének  vezetője),  aki a
    többiektől  eltérően  kizárólag  kőnnyűzenét  hallgat, hat komolyzenei
    program  közül  ötben a Spendort hallotta jobbnak. Így ő végül is csak
    52:44 arányban szavazott a JBL-re.

    Harmadik nap

        A  rákövetkező  este  illusztris vendégeink voltak: a Liszt Ferenc
    Kamarazenekar  négy  tagja, élükön Rolla János koncertmesterrel. Nekik
    csak a 6 komolyzenei részletet játszottuk le a Philipsről, továbbá egy
    saját,   nyugati   felvételüket   Maurice  Andréval  (Telemann:  G-dúr
    versenymű  trombitára és zenekarra, Erato STU 71081). Így viszont több
    idő maradt ismétlésre, ide-oda kapcsolgatásra. Az volt a kérésünk: úgy
    ítéljenek, mintha koncerten hallgatnának más zenészeket. A végeredmény
    92,5:63,5  volt a Spendor javára, de meghamisítanánk, ha nem közölnénk
    ezúttal is a részleteit.
        Két   zsüror  enyhe  JBL-fölényt  hozott  ki  (24:18;  23,5:18,5),
    amennyiben nekik hol az egyik, hol a másik dobozpár tetszett, de a JBL
    fölényesebben  nyerte  a  "dinamikusabb" részleteket, mint a Spendor a
    "szeriőzebb" darabokat.
        A harmadik ítész valamennyi zenei részletben a Spendornak ítélte a
    pálmát,  mert  szerinte  ez a hangdoboz "élethű, szép, koncertszerűbb,
    tömörebb  hangzást produkál", szemben a JBL kongó basszusaival, szőrös
    magasaival,  "sztereóbb",  de  "loudnessesebb",  mesterséges, keresett
    "stúdió-hangzásával".
        Végül  Rolla  Jánosról  annyit, hogy ő már a harmadik részlet után
    hátradőlt a székében azzal, hogy végérvényesen kialakult az ítélete; a
    pontszámokat  majd beirkálja, de ez úgy sem változtat a lényegen. Amit
    közben feljegyzett, azt a teszt végén így foglalta össze:
        "A  Spendoré  akusztikusabb,  szebb, emberibb, zeneibb hang. A JBL
    meghamisítja  a  hangzást,  nincs  kontraszt  a  hangszerek  hangszíne
    között.  Kifejezetten  zavaróan éles. Mesterséges, elektronikus, bántó
    hang,  semmiféle  kapcsolata  sincs  az élő zenével. Inkább hallgatnék
    otthon egy Pacsirta rádiót."
        Megjegyezzük   még,   hogy   a  7.  részletet  -  a  Liszt  Ferenc
    Kamarazenekar felvételét - mind a négyen a Spendornak ítélték.

    Negyedik nap

        Ekkor   a   Rádió   három   hangmérnöke   tisztelt  meg  bennünket
    látogatásával   (köztük   Ujházy   László,   aki   egyben  a  Camerata
    Hungaricának  is tagja), s negyediknek - ugyancsak a Rádió "színeiben"
    -  Varga  Ferenc  zenei  szerkesztő.  Hadd csaljunk annyit, hogy külön
    foglaljuk össze az ő véleményét és külön a hangmérnökökét.
        Az utóbbiak ítélete így hangzik, műfajok szerinti bontásban:

    Komolyzene: JBL 53 pont, Spendor 55 pont.
    Könnyűzene: JBL 80 pont, Spendor 28 pont.
    Összesítve: 133:83 a nagy stúdiómonitor javára.

        Ugyanez prózában elbeszélve: a JBL áttetszőbb, gyönyörű nagy teret
    ad   (bár   a   Spendor  kiegyenlítettebb),  plasztikusabb  a  hangja,
    különösen,  ami  a  ritmusképet  illeti; keményebb, ércesebb hangzású,
    könnyűzenére  kifejezetten jobb. ("Ebben a műfajban a lágy hangzás nem
    megy el!") A Spendor jó hifit ad, szobahangszórónak kifogástalan - bár
    az  egyik  zsror  szerint  a  sztereó  képet  nem  képes  egyértelműen
    visszaadni, s ebből a szempontból 6:0 a JBL javára.
        Varga  Ferenc  ítélete annyiban tér el a többiekétől, hogy ő még a
    komolyzenében is csupán 3 döntetlent hozott ki a Spendornak. Különösen
    érdekes,  hogy  a  hegedűhangot  egyértelműen  a  JBL-től  fogadta  el
    élethűnek.   Mivel   a  felesége  hegedűművésznő,  bőven  van  alkalma
    hegedűszót   hallgatni   otthon,  a  közvetlen  közeléből.  (Habár  ez
    határozottan eltér a "koncert-szituációtól".)

    Ötödik nap (és azután)

        Megkérdeztük  a  két  szállítómunkást  is,  hiszen  hervadhatatlan
    érdemeket   szereztek   maguknak   az   50   kilós  monitorok  ide-oda
    cipelésével.   Amúgyis   azonosak   a   Hifi  Magazin  szerkesztőivel.
    Véleményük, talán első ízben, eltérő.

        Sólymos Antal: "Nagyon nehéz - és közel sem biztos, hogy sikerül -
    előítélet   és   elfogultság  nélkül  véleményt  nyilvánítanom  a  két
    hangsugárzóról.  Elöljáróban annyit, hogy kizárólag könnyűzenét, abból
    is  főleg  a  napi  slágerzenét hallgatom szívesen, átlagosnál nagyobb
    hangerővel.
        Ebből már könnyű következtetni a véleményemre. Legtöbbször a JBL-t
    találtam  jobbnak  a  meghallgatások  során. A műsorok nagyrészénél az
    volt  az  érzésem,  hogy  (ha  létezik ilyen a hangsugárzók világában)
    nagyobb  dinamikát  nyújt,  mint a Spendor BC1. Ez persze magyarázható
    azzal  is,  hogy  az  egészen  mély  és  a magas hangok erőteljesebben
    szólaltak    meg   a   JBL-eken.   A   lényegesen   nagyobb   felületű
    basszushangszóró   a   legnehezebb,   forszírozott   mélyhangokat   is
    kifogástalanul,   könnyedén   sugározta   le.   Nem   találtunk  olyan
    műsoranyagot,  amelynél  a legcsekélyebb erőlködést éreztük volna, még
    átlagosnál  nagyobb  hangerővel sem. A magashangok a Spendorokon kissé
    fojtottan, mintegy függöny mögül szólaltak meg, míg a JBL-eken talán a
    valóságosnál   erőteljesebben,   -   ezáltal   viszont   a   különbség
    túlhangsúlyozódott.
        Két  lemeznél drasztikus különbséget éreztem a JBL javára: az Also
    Sprach     Zarathustrá-n    (DGG)    és    a    Miller    &    Kreisel
    szubbasszus-bemutatólemezén.  A Spendor itt inkább csak kínlódott, míg
    a  JBL-ek  hangja  a  valósághoz közel állt (ezt hiszem legalábbis). A
    különbség  kisebb,  de jól észlelhető a legtöbb könnyűzenei programon,
    különösen,  amikor  fúvós hangszerek is jelen vannak. A sztereó képről
    nincs   véleményem;   mi,   mint  "technikai  személyzethez"  illik, a
    legkedvezőtlenebb helyen hallgattuk a zenét.
        Vitathatatlan  volt,  hogy  a  középhangok tartományában viszont a
    Spendor   szólt   kellemesebben.  Ennek  tulajdonítottam  azt,  hogy a
    Spendort  hallgatva  azt  kevésbé  találtam  fárasztónak komolyzenére.
    Visszafogottsága   ellenére,   de  kiegyenlítettebb  hangzása  miatt a
    Spendort    kellemesebb    "partnernak"    éreztem,    szólóhangszerek
    hallgatásakor.
        Végül  szintén  meg  kell  vallanom,  erősen  meglepődtem,  hogy a
    Spendor  egyáltalán  partiban  volt  a  JBL-lel,  hiszen egy 127 liter
    űrtartalmú,  50 kilós monstrumtól magától értetődőnek véli a hallgató,
    hogy  lehengerlő  hatást kelt. A hozzá képest filigrán kis hangsugárzó
    hibáival már eleve elnézőbb az ember - de itt keveset kellett elnézni.
    Figyelembe  véve  az  árat,  a  méreteket, valamint azt a megalkuvást,
    hogy  átlagosnál  nem  kívánunk lényegesen nagyobb hangerőt, a Spendor
    szerencsés választás, mint etalon."

        Darvas  László:  "Magam  is  elfogult  vagyok.  Túl  jól ismerem a
    Felsőbb  Körök  ítéletét.  Tudom, hogy a Spendor afféle elszegényedett
    nemesi  család  sarja,  szerény,  de becsületes; bejáratos az Udvarba,
    ahol  néha  még  az  uralkodó  is  leereszkedik  hozzá  egy  kitüntető
    megszólítás  erejéig  -  ezzel  szemben  a  JBL-t  már  az  ajtónállók
    elkergetik, mert faragatlan, nyers fickó, köpköd és a markába fújja az
    orrát.
        Befolyásolja  az  ítéletemet  az is, hogy egy időben túlságosan is
    érdeklődtem  a  tölcséres  hangszórók  iránt (Altec, Klipsch, JBL) - a
    kiábrándulás  gyakran  az  ellenkező végletbe sodorja az embert. Végül
    pedig:  zenei  ízlésemet  tekintve  mindenevő  vagyok,  de  inkább  az
    akusztikus  hangszereket  szeretem.  A  popzene  például  mindenképpen
    befejeződött  számomra  valamikor  a  Blood Sweat & Tears fénykorában;
    érzésem  szerint  a  szintetizátorok  száma  fordított  arányban áll a
    könnyűzene minőségével.
        Úgy   gondolom,  hogy  a  JBL  nem  ajánlandó  a  klasszikus  zene
    reprodukálására,  ugyanis  elrontja az auditív ízlést, körülbelül úgy,
    ahogyan  a  túlborsozott-túlpaprikázott "magyar konyhától" elveszítjük
    fogékonyságunkat a differenciáltabb ízek iránt.
        A  JBL  tere  egy  mindössze  30  centi  mélységű sáv, amelyen - a
    koncertszituációtól  eltérően  -  mértani  pontossággal  van kijelölve
    minden   egyes   hangszerjátékos  helye.  Ezek,  szerencsétlenek,  ott
    tolonganak  a  stúdiót  a  koncertteremtől  elválasztó ablak előtt, és
    egymást   túllicitálva   kiabálják:   jelen!   Más   szóval,   a   JBL
    közelmikrofonozást  produkál,  függetlenül  attól,  hogy valójában hol
    álltak a mikrofonok. (A Spendor meg inkább az ellenkezőjét teszi.)
        A  hangszereknek  az az izgágasága, amely a JBL-ből árad, számomra
    még  könnyűzenében  is elviselhetetlen; néhány percig bírom, utána már
    egyszerűen  nem  érdekel  a  muzsika.  (Ezzel magam fölött is ítéletet
    mondtam:  bár meglehetős magnós múlt áll mögöttem, a slágereket mindig
    szobában   akartam   hallani,  nem  pedig  eredeti(?)  színhelyükön, a
    beatkoncerten.  Ott  ugyanis  általában  olyan  a  hangkép,  mint ha a
    leggyalázatosabb   kontárok   próbálnák   valahogyan   imitálni  azt a
    technikai színvonalat, amelyre a JBL vitathatatlanul eljutott.)
        Az  a  legszörnyűbb  az  egészben,  hogy ez a nagy monitor valóban
    kimutatja    versenytársainak    hibáit,    a   Spendornak   például a
    recesszivitását,  a bizonytalanabb basszusát, a dinamika-szegénységét.
    Akár  a  kertész  kutyája, amelyről ismeretes, hogy elmarja a többit a
    konctól,  de  maga  azért  nem  eszik.  Mert  -  és  ez lesz az utolsó
    asszociációm - ha a hangsugárzókat borral telt poharakhoz hasonlítjuk,
    a  JBL-ben  van az egyik legértékesebb aszú, de valaki beleloccsantott
    egy kevés petróleumot, s ettől eleve ihatatlan.
        Ellentétben  mások  véleményével  (s  annak  alapján, hogy mindkét
    hangsugárzó-típust  gyakran  volt módom hallgatni), azt tartom, hogy a
    mind  jobb  programanyag  nem  a  JBL-t,  hanem  a  BBC-monitort hozza
    előnybe,  mert  ez  a  doboz  nemcsak hogy zeneibb hangot produkál, de
    "élesebb  füle" is van: érzi a teret, s jobban kimutatja a különbséget
    a  különféle  hifi-láncszemek  között, mint a JBL. (Erre nézve meglepő
    tapasztalataink vannak!) Stúdióban ez persze nem szempont.
        Erényein  kívül természetesen a hibái is letagadhatatlanok. De még
    így  is:  bármilyen  műsoranyagon  elfogadható etalonnak tartom, tehát
    hazai körülményeink között (olcsóbb, magyar gyártmányú, illetve drága,
    de  mérsékelt  minőségű  külföldi  jószágokhoz  mérve)  még  a számára
    legkevésbé  kedvező  műfajban,  a teljesen elektronikus popzenében is.
    Ahogy megjelennek a zenekarban az akusztikus hangszerek - és az emberi
    hang!  -,  a  BC  1 kezd túlnőni saját magán, klasszikus zenében pedig
    három-négyszerte drágább rendszereken is túltesz.
        Az a bizonyos recesszivitás, azaz fedettség a Spendor hangképében:
    hiba. Amikor tehát valamely más típust a BC 1-eshez hasonlítunk, s azt
    tapasztaljuk,   hogy   az  angol  hangdoboznál  nyíltabban  szól  (nem
    keményebben,  nem  érdesebben,  nem torzabban: nyíltabban!) - akkor az
    etalontól való eltérés miatt nem kritika jár, hanem dicséret."


    Tanulságok, következtetések

        Aki  visszalapoz  1.  számunk 27. oldalára, ezt a kitételt találja
    ott:  "A  Spendor  és  a JBL különösen alkalmas arra, hogy kölcsönösen
    kimutassák   egymás   -   és  a  mai  hangszórótechnika  -  gyengéit".
    Megállapíthatjuk:    nem   tévedtünk.   Sőt,   úgy   látszik,   hogy e
    hangsugárzóknak  még  a hibái is az erényeikből fakadnak. Tehát nagyon
    valószínű,   hogy   a  behemót  tölcséres  rendszereknek  nem  létezik
    valamiféle    "zeneibb    hangú"   változata,   mint   ahogy   az   is
    elképzelhetetlen   számunkra,  hogyan  lehetne  JBL-szabású  dinamikát
    kicsiholni  a  Spendor-fajtájú  dobozokból.  A  kettőnek az erényeit -
    egyéb   előnyökkel   együtt   -   feltehetően   tényleg  csak  a  nagy
    multiamplifikált, azaz többutas erősítésű rendszerek egyesíthetik.
        A  magyar hifi-barátoknak a közeljövőben nem lesz sem JBL-jük, sem
    Spendoruk,  de valamiféle berendezésük biztosan lesz, s hogy ez hogyan
    fog   szólni,  azt  jócskán  befolyásolhatja  néhány  ember  ízlése: a
    hangmérnöké  (aki a zenei programot előállítja), a konstruktőré (aki a
    hangdobozokat  tervezi),  vagy akár a hifi-újságíróé (aki a közönséget
    tájékoztatja).   A   JBL-Spendor   teszt  mindenesetre  olyan  értékes
    alapanyag,    amelyből   mindenkinek   ajánlatos   levonnia   bizonyos
    tanulságokat. Saját magunkon kezdjük.

    1. Tanulságok a Hifi Magazin számára

        Az  audio-hobbi objektív alapokon nyugszik, de nem függetteníthető
    az egyéni ízléstől, mindenekelőtt attól, hogy ki milyen zenei műfajnak
    hódol.  Szélsőséges  esetben  még  azt  is  kimondhatjuk,  hogy igenis
    kétféle  hifi  létezik:  egy  könnyű-  és  egy  komolyzenei  - habár a
    valóságban a kettő nem választható el ennyire élesen.
        Két-két  zenebarát ítélete tehát nem feltétlenül egyezik meg. Ez a
    Hifi Magazin szerkesztőire is vonatkozik: előfordul, hogy határozottan
    eltér  a  véleményük.  Akadhat,  aki  szerint nekünk először mindenben
    közös  nevezőre kellene jutnunk, majd ünnepélyesen kinyilvánítanunk az
    Igét.  Mi  azonban  hajlamosak  vagyunk  elfogadni  a  Kettős  Igazság
    hittételét.  A nyugatnémet és az amerikai sajtóban ez nem szokásos, az
    angolban  annál inkább: ugyanazon magazinnak a munkatársai nem egyszer
    vitába  bonyolódnak  egymással.  Ezúttal  is  vállaljuk  az anglománia
    vádját,  mert  azt  tartjuk,  hogy  az  életben  ritkák a fekete-fehér
    igazságok.  Valahányszor  eltérő  véleményre  jutunk,  mindig  jelezni
    fogjuk,  melyikünk  mire  szavazott, s így Olvasóinknak módjukban áll,
    hogy   egy   bizonyos   mérvű   korrekciót   hajtsanak  végre  a  mi -
    szükségképpen szubjektív - ítéletünkön.
        Ahhoz,  hogy  Olvasóink pontosan érzékeljék, melyik zenei műfajban
    mennyire  szolgálhat etalon gyanánt a Spendor BC 1, monitorunkat máris
    össze  kell  hasonlítanunk  a jellegzetes hazai típusokkal. A Videoton
    egyik újkeletű hangdobozának vizsgálata néhány oldallal később amúgyis
    esedékes  volna;  az Oriontól az emlékezetes HS 40-est választottuk, a
    BEAG-szériából  pedig a legkevésbé "beagosan" szóló, de valószínűleg a
    legjobb  hangú  HOX  41-et. Nem akarunk elébevágni a későbbi hangdoboz
    teszteknek,   csak   jelezni   szeretnénk,   miben  tér  el  ezeknek a
    modelleknek  a  hangja  az  általunk  "semlegesnek"  nevezettől (a 72.
    oldalon).

    2. Tanulság a konstruktőrök számára

        Most  egy  kicsit  úgy  fogunk viselkedni, mint a kannibálok, akik
    kondérba   ültetik   gyanútlan   vendégeiket.   Röstelljük   -  hiszen
    köszönettel   tartozunk   barátainknak,   akik   segítségünkre  voltak
    szeánszainkon   a   magyar  ipar  képviseletében  (ítéletüket  ugyanis
    reprezentatívnak tekintjük kollégáik többségének auditív ízlésvilágára
    nézve).  Szóval, csak hódolat illeti őket, nem bírálat - de azért hadd
    hívjuk fel az ő figyelmüket is valamire.
        Ők    nyilván   azt   tekintik   szeánszunk   eredményének,   hogy
    meghallgattak két hangsugárzó típust, és hogy az egyik jobban, a másik
    pedig  kevésbé  tetszett nekik. Ennél azonban mi fontosabbnak találjuk
    azt  a  tényt,  hogy  az  akusztikus  hangszerek  hangképét illetően a
    tervezőmérnökök     auditív    ítélete    50    százalékban    eltér a
    hangmérnökökétől  és legalább 80 százalékban a gyakorló zenészekétől -
    és ez valahogy nincs isten hírével.
        Talán      áthidalhatnák      ezt      a      szakadékot,     ha a
    hangdoboz-prototípusokat  zenészek  fülével is ellenőriztetnék, s csak
    aztán  bocsátanák  a  nagyközönség elé. Ne higgyék, hogy csorba esne a
    tekintélyükön.  Ellenkezőleg:  a bölcsességüket bizonyítanák. Hiszen a
    szőlősgazda  is  kitűnően  ért a borokhoz, de a nagy cégek azért mégis
    szerződtetnek hivatásos borkóstolókat...

    3. Tanulság a hangmérnökök számára

        Nyilvánvaló,   hogy   a   hangmérnök   egész   más   szemmel  nézi
    (helyesebben:  egész  más  füllel  figyeli)  a  hangdobozokat,  mint a
    közönséges halandók, akik egyszerűen csak zenét szeretnének hallgatni.
    A  hangmérnöknek  munkaeszköze,  mondhatni: műszere a monitor: ki kell
    mutatnia  a hangfelvétel legparányibb fegyelmezetlenségét, még azt is,
    ha  egy  légy véletlenül rászállott az üstdobra. Mint tudjuk (és ők is
    tudják!),  a  koncerten  ilyesmit  nem  veszünk  észre,  de  hát más a
    hangverseny és más a hangfelvétel.
        A   hangmérnökök  általában  a  jól  bevált  JBL-eket,  Altec-eket
    használják, de gyakran hangoztatják, hogy ezekkel a monstrumokkal csak
    együtt  dolgozni lehet, nem pedig együtt élni. Tehát - és ezt legalább
    tízen  mondták  már  nekünk! - más hangdoboz kell a stúdióba és megint
    más  a  lakásokba.  Ebben  a salamoni döntésben azonban mi nem annyira
    dialektikát látunk, mint inkább egy végzetes ellentmondást.
        A  hifisták  hajlamosak  azt  hinni,  hogy  a  hangmérnök a lehető
    legjobb  monitoron  hozza  létre  a  lehető  leghűségesebb  hangképet,
    amelyet  aztán  ki  jobban,  ki  rosszabbul  reprodukál  otthon. Ezzel
    szemben   az   az  igazság,  hogy  a  hangmérnökök  jellegzetes  hangú
    monitorokon kontrollálják-keverik-manipulálják a felvétel dinamikáját,
    hangszínét,  egész  hangzásvilágát,  s  amit végül is létrehoznak, azt
    rajtuk  kívül  soha  többé  senki  sem  fogja ilyennek hallani, hiszen
    otthoni  használatra  még  a  hangmérnökök  sem  ajánlják  a tölcséres
    monitorokat!
        A  JBL  (és  a  hozzá  hasonló  hangsugárzók) használatából fakadó
    előnyök  nagy  része  tehát  menthetetlenül  elvész, ámde valószínűleg
    megmaradnak   a  hátrányok!  Ezekről  a  hibákról  nekünk  éppen  csak
    fogalmaink  vannak,  és ha valaki, hát igazából egy stúdiómérnök tudná
    összefoglalni   őket  -  avagy  megcáfolni  egész  gondolatmenetünket.
    Mindkét esetben szívesen fogadjuk nyilatkozatát!
        Mi  ilyesfajta jelenségekre gondolunk: mivel a JBL úgysem érzékeli
    igazán   a   teret,   a  hangmérnök  hajlamos  lesz  túlzásba  vinni a
    közelmikrofonozást.   Vagy:   a   JBL  szinte  provokál  egy  bizonyos
    hangszínkorrekciót   (lásd   Peller  Károly  megjegyzését!),  és  ha a
    hangmérnök  ezt  végrehajtja  -  márpedig  végrehajtja!  - szavatoltan
    tönkreteszi  a  műsoranyagot  azok  számára, akik másmilyen hangdobozt
    hallgatnak.  (Már  olvastunk  arról,  hogy egyes felvételek aggasztóan
    tükrözik  a  JBL  frekvenciamenetének  inverzét!) Vagy a legfontosabb:
    mivel  a JBL nagyon "dinamikusan" szól, a felvételt készítő hangmérnök
    nyugodt lélekkel visszafogja a dinamikát - vagyis erősebben limitál -,
    holott  a  házi  hangdobozokon  mindig  szívesen  hallanánk egy kicsit
    nagyobb   különbséget   a   pianisszimók  és  a  fortisszimók  között.
    Lényegében     tehát     minél     csillogóbban,    transzparensebben,
    agresszívebben,  attraktívabban  szólt  felvételkor  a  stúdiómonitor,
    annál élettelenebb, szürkébb, szegényesebb, recesszívebb hangot fogunk
    hallani otthon a közhasználatra szánt hifi-dobozokból.


    Kötődés az etalonhoz

        Végülis  ez  a legfontosabb: milyen hangképet produkálnak a magyar
    hangdobozok a Spendorhoz képest. Erre is rászántunk egy estét (az este
    nálunk úgy 3-kor kezdődik és tízig tart), a mellékelt fénykép tanúsága
    szerint.  Vigyázat:  ezzel  nem annyira a magyar hangdobozokat akartuk
    összemérni.   Nem   akarunk  elébevágni  nagyszabású,  "körmérkőzéses"
    tesztjeinknek.  Változatlanul  az  etalonunk  hitelesítésével  vagyunk
    elfogtalva  -  bár  az  eredmény  nyilván  fényt  vet a hazai termékek
    egy-egy  jellemző  sajátságára.  Úgy  véljük  ugyanis.  hogy  az alább
    felvonultatott   dobozok   -   hangképüket  tekintve  -  többé-kevésbé
    reprezentálják a BEAG-, az Orion- és a Videoton hangsugárzókat.
        A  HOX  41-es  hosszú  idő  után  az  első BEAG-doboz, amely végre
    kétutas, tehát a megszokott, szélessávú, 12,5 centi átmérőjű "motorok"
    -  itt  kettő  van belőlük - kiegészülnek egy magassugárzóval, noha ez
    utóbbi  is  kónuszos. Felszínes emlékeink szerint a doboznak valamivel
    tisztább  hangja  van,  mint  a  Bifrons-szériának.  Egyébként alig 20
    literes az egész. Csak leheletnyivel nagyobb nála a háromutas Videoton
    DC  2002A,  a  Cleopatra  rádió "szatellitje", amelyet néhány oldallal
    később    amúgyis   mélyrehatóbban   tesztelünk.   Ami   hangszóróinak
    membránfelületét illeti, nem marad el a Spendor mögött. Végül az Orion
    HS  40, mint típusjele is mutatja, 40 literes, s bár csak kétutas, nem
    egy, hanem 2 darab 20 centis "motor" dolgozik benne. Méreteit tekintve
    tehát a Spendor kategóriája.
        Zsüroraink  ezúttal  heten  voltak, mint a gonoszok. Megjegyzéseik
    azonban  nem gonoszkodás, hanem jellemzés céljából hangzottak el, hogy
    kimutassák:  milyen  tekintetben  térnek el a magyar hangsugárzók a BC
    1-től.  (Minden  dobozt  a számára legelőnyösebb módon helyeztünk el a
    lehallgató szobában.)

    BEAG HOX 41

        A  legfeltűnőbb,  hogy  ennek  a  doboznak  tökéletesen hiányzik a
    basszusa.  (Még ha sarokba állítjuk, akkor is.) Legalább egy oktávval,
    vagy  még  többel  is  kevesebbje  van  a  kelleténél  -ez így furcsán
    hangzik, de ez volt a benyomásunk. Ugyancsak hiányzik a "treble", azaz
    a magas tartomány. A hangkép olyan, mint ha a zenekar bevonult volna a
    konyhába,  vagy  még  inkább  a  fürdőszobába.  A  rezesek  érdesek, a
    beszédhang  torzabb,  a  középtartomány  ki  van  emelve  -  a hangkép
    kifejezetten  "tölcséres",  tolakodó.  A  tér  beszűkül,  a hangszerek
    miniatürizálódnak,    gyenge    sztereó   kép,   gyenge   tranziensek.
    "Kisdoboz-effektus".
        Néhány  pozitívum:  a  kisebb  dinamikájú  programokat  a  HOX  41
    időnként  tisztán lesugározza. Három-négy esetben: "ha volna basszusa,
    ez  volna  a  jobbik".  Sajnos,  ilyen mértékű basszusszegénység eleve
    kizárja  az  élethűséget.  Pedig  úgy látszik, a kis BEAG-motorokkal a
    középső frekvenciasávban még lehetne keresni valamit. Feljebb aligha.

    Videoton DC 2002A

        Míg  az  előző  hangsugárzónak  csak  határozottan  gyenge  volt a
    sztereó képe, a DC 2002A tolmácsolásában mintha egycsatornás programot
    hallgattunk   volna   két   hangszórón.   (Négy   zsüror  rokonértelmű
    feljegyzése.)  Itt is hiányzott a basszus és a legfelső sáv, a kiemelt
    középtartomány  pedig  eléggé  torz volt és színezett - de egészen más
    módon,  mint a BEAG-é. A Videoton-doboz talán egy viszonylag szélesebb
    frekcenciasávot  közvetít,  és  inkább  ezen belül hajlamos eltüntetni
    egy-egy   hangszert.   "Rengeteg   információ  tűnik  el."  Többen  is
    panaszkodtak   a  kissé  magasabb  fekvésű  rezonanciákra,  valamint a
    dinamikaszegénységre,   -   amely  részben  már  eleve  következik  az
    ugyancsak  korlátozott  mélyhangátvitelből... "Olyan, mintha egy rádió
    szólna."
        Miként  egy  zsüror  az  elébb  a  HOX  41-et  találta  viszonylag
    rokonszenvesnek,  most  egy  másik  társunk  a Videoton-dobozt fogadta
    kegyeibe.  Többhelyütt  megdicsérte  a  2002A  "kellemes, hallgatható,
    néhol  meglepően  telt"  hangját,  s egy-két alkalommal egyenrangúnak,
    egyszer  pedig  még egy hajszállal jobbnak is hozta ki a Spendornál. A
    többség  véleményét azonban inkább az fejezte ki, aki így fogalmazott:
    "fájdalmas lehet sokáig hallgatni".

    Orion HS 40

        A  HS  40  határozottan  nyíltabban szólt a BC 1-nél - és ezen nem
    valamiféle  középhang-kiemelést  értünk.  A hangkép mindkét irányban -
    jobbra-balra  és  előre-hátra  -  kiterjedéssel  bírt,  kellemes  volt
    hallgatni.  (Egyik  vendégünk  még jobbnak is találta a Spendornál! Az
    árarány  egy  a  tízhez!)  Ami a mély és magashangokat illeti, megvolt
    közöttük az összhang, bár az első, igen bíztató impressziók után (s az
    egyre   differenciáltabb   műsoranyagon)   elő-előbukkantak  az  Orion
    jellegzetes hibái.
        Mindenekelőtt:  ennek  sincs  igazi  basszusa.  A  legalsó  hangok
    gyengék,  s ha mégis megszólalnak, kissé "huppognak", nincsenek eléggé
    megfogva.  Sőt,  a  fölöttük  fekvő oktávoknak sincs igazi tartásuk, a
    házi  "koncertterem"  így  nélkülözi  a  kellő  térfogatot.  (Ez  az a
    tartomány,  amelyben  a  Spendor  igen  erős,  sőt, túlhangsúlyozott -
    lehet,  hogy ebből fakad a visszafogottsága.) A magashangok egy kicsit
    grízesek,  feljebb  pedig  már  elfogynak.  Az Orion emiatt egy kicsit
    érdesen szól, különösen a BC 1 mellett. Az összképe azonban bíztató.


    

    Egy gyékényen a Spendorokkal.
    A  BBC-monitorok  között balra a DC 2002A, majd felül a BEAG-, alul az
    Orion-dobozok



    Lemezjátszók és hangszedők

        Etalon-vadászatunk  során  a  lemezjátszó volt az a fegyver, amely
    minduntalan  csütörtököt  akart  mondani.  Valamit mindig kihagytunk a
    számításból.  Könnyű volt kijelenteni: "legyen a Thorens TD 126/III. a
    mérce"  -  de  jobban  át kellett volna gondolnunk, hogy mit és hogyan
    akarunk mérni vele.
        Mert  hacsak  elismerten  jó  minőségű  programforrást keresünk, a
    Thorens  minden  további  nélkül megfelel. Csakhogy számunkra legalább
    ilyen  fontos,  sőt,  még fontosabb, hogy a futómű révén a hangkart, a
    karok  segítségével  pedig  a  hangszedőket  minősíteni tudjuk. Erre a
    célra  viszont hol ebből, hol abból a fődarabból, de általában kettőre
    van  szükség.  A  hangszedőket  és a hangkarokat ennek megfelelően még
    párosával  szereztük  be  -  a futóműveket illetően nem voltunk eléggé
    előrelátóak.  (Persze,  ha  csupán  az  előrelátáson  múlna,  s nem az
    anyagiakon is...)
        Tegyük  fel,  különféle  pick-upokat akarunk összehasonlítani, két
    módszer  kívánkozik.  Vagy  szerzünk  két  egyforma  lemezjátszót, két
    identikus hanglemezzel, vagy pedig - és ez a jobb! - egyetlen futóműre
    szerelünk  fel két azonos típusú kart, és akkor ugyanazon a lemezen is
    megcsinálhatjuk az A-B tesztet. Sajnos, a TD 126/III-ból csak egyetlen
    példányhoz  tudtunk hozzáférni. Tulajdonosának így is hálásak vagyunk,
    de  sehogysem  megy  a  fejünkbe,  miért  nem engedte meg nekünk, hogy
    leszereljük  az  eredeti  Isotrack-hangkart,  aztán különféle lyukakat
    fúrjunk  az  alvázba  és  felcsavarozzunk  rá  két Hadcockot. Érti ezt
    valaki?
        Szó  ami  szó, elég ritka az olyan futómű, amelyre teljesen azonos
    módon  lehet  két  kart felszerelni. A Micro Seiki DDX 1000-re például
    hármat  is  lehetne,  de nekünk nincs ilyen. Habár, a hanglemezgyáriak
    nemrég  rendeltek belőle; majd kölcsönkérjük. (Ők még nem tudják.) Egy
    öreg  Thorens  TD  124/II-vel is megpróbálkoztunk. Ez ma is igen jónak
    számít,   különösen   feljavított   állapotában,  de  a  kar  deszkája
    túlságosan  kicsi  ahhoz,  semhogy  két hangkar is kényelmesen elférne
    rajta.  Átmenetileg  tehát  lemondtunk  a  barkácsolásról, és amíg egy
    megfelelően  kiképzett  futóműhöz  nem  jutunk  (gyaníthatólag ismét a
    Mechanikai  Laboratórium  gyorssegélye révén), addig inkább két azonos
    típusú,  komplett  lemezjátszóval  minősítjük  a  hangszedőket.  Ennek
    megvan  az  az előnye is, hogy így elnapolhatjuk a hangkarok (Hadcock,
    SME stb.) tesztjét - amúgyis nagyon tartunk tőle.
        Hosszas  mérlegelés  után  a  Dual 721 mellett döntöttünk. Tudjuk,
    hogy léteznek sokkal rangosabb modellek is, de még mindig ez a legjobb
    azok    közül,    amelyekből    két    kifogástalan    példány   áll a
    rendelkezésünkre.  Mellette szól az is, hogy Magyarországon igen sokan
    ismerik,  szerényebb  testvéreivel együtt, tehát nem valami egzotikus,
    ritka  masina.  Hangkarja különösen jó, és igen gyorsan lehet cserélni
    benne  a  pick-upot,  ami  ugyancsak  nem hátrány. (Van már egy újabb,
    kvarcvezérlésű  Dual-modell  is,  a  731  Q,  de  ebből megintcsak nem
    tudtunk volna kettőt szerezni.)
        Ennek  előrebocsátásával  közreadjuk  mind  a Thorens, mind a Dual
    műszaki   tesztjét   és  rövid  leírását.  Mindkettő  méltó  Olvasóink
    figyelmére. Ami a lemezjátszók auditív tulajdonságait illeti, egyelőre
    változatlanul  az  a  véleményünk,  hogy a hangszedőn múlik a legtöbb.
    Tekintettel   hangsugárzó-szeánszunk  terjedelmére,  most  kénytelenek
    vagyunk  egy kicsit takarékoskodni a szubjektív tesztekkel, ezért csak
    a   hangszedőket   hasonlítjuk   össze   egy-egy  vetélytársukkal.  (A
    lemezjátszókról  eddig  talán egy kicsit aránytalanul is sok szó esett
    már  a  Hifi  Magazinban;  ezúttal  inkább arra szeretnénk még egy kis
    helyet    rezerválni,   hogy   az   erősítők   méréstechnikájáról   is
    szólhassunk.)


    Thorens TD 126/III.

        Mint   minden   Thorens,   ez  is  szíjhajtású.  Nagy  stabilitású
    elektronikával  meghajtott  motor; háromféle fordulatszám (tehát 78-as
    is,  normál-lemezekhez)  és  természetesen finomszabályozás, attraktív
    stroboszkóppal.  Külön  motor  gondoskodik  a hangkar mozgatásáról. Az
    antiskating-  és  tűerőállító  egyszerű,  praktikus;  a végkikapcsolás
    "erőmentes", tehát kíméli a tűt.
        A  kar  effektív  tömege  rendkívül  alacsony.  A  kar egyenes, és
    ráadásul   igen   könnyű  anyagból:  karbonfíberből  készült.  Nemcsak
    fejszerelvénye   cserélhető,   hanem   az  egész  kar  "tőből",  így a
    szorítógyűrű  nem  elől,  hanem  közvetlenül  a  csapágyazás közelében
    helyezkedik  el,  és  így  kevésbé növeli a rendszer effektív tömegét.
    Ilyen felépítésű egyébként a legújabb SME-kar is.
        Sőt,  még  egy  hasonlóságra  hivatkozhatunk:  akárcsak  az  angol
    modellen,  a  Thorens  ("Isotrack")  karon  is  pontosan  a  hanglemez
    síkjában helyezkedik el a kar vertikális mozgását engedélyező csapágy,
    nem   pedig   10-15   milliméterrel  feljebb,  mint  szokásos.  (Ki-ki
    megmérheti  a  saját készülékén.) Ennek az az értelme, hogy így kisebb
    torzítással    lehet    lejátszani   a   görbe   lemezeket,   márpedig
    kisebb-nagyobb  mértékben  minden  lemez "elvetemült". A módszer azért
    érdemel  figyelmet,  mert  mérhető vagy hallható hatásától függetlenül
    tulajdonképpen semmibe se kerül.
        A tartódobozban különleges gonddal függesztették fel az alvázat, a
    rugózás  mind vízszintes, mind függőleges irányban precíz, és így igen
    jól  védi  a készüléket az alacsonyfrekvenciás zajok és rezgések ellen
    (1.  diagram).  Pontosabban, figyelembe véve az akusztikai visszahatás
    jelleggörbéjét,  mélyfrekvenciákon  ilyen  jót  még nem mértünk eddig.
    Lényegesen  rosszabb  a  kép  a  magasabb  tartományban, feltehetően a
    hangkar tulajdonságai miatt.


    Dual CS 721

        Direkthajtású,  szinte  minden  létező szolgáltatással felruházott
    automata   lemezjátszó.   (Évekig   gyanakvással   figyeltük   a  Dual
    automatikáit; ma már belenyugszunk, hogy a gyár ezt "ráadásba" adja, s
    az   árát  nem  takarítja  meg  a  többi  alkatrészen.)  A  rugalmasan
    felfüggesztett  alvázban  a  direkthajtás  komplett  egységet képez: a
    motorrész  aljára  épített  elektronika  tranzisztorokat  és integrált
    áramkört tartalmaz. (Az akusztikai visszahatást lásd a 2. diagramon.)
        Igen  egyszerűen,  rugós tárcsák segítségével állítható a tűerő és
    az  antiskating  (az  utóbbi kúpos, elliptikus és parabolikus tűhöz is
    idomítható).  A  hangkar  precíziós  munka,  a kardánszerű csapágyazás
    súrlódása  csekély. Különleges az ellensúly: a gyártó által "kétszeres
    antirezonátornak"  keresztelt  módszer a hangkar-hangszedő rezonanciát
    csillapítani hivatott.
        A  kar  egyébként egyenes, de a fejszerelvény mégis cserélhető egy
    igen   szellemes   megoldás   révén.   Állítható  a  lift  működésének
    gyorsasága,  a  hangkar felemelésének mértéke, valamint - ami automata
    játszókon nagy dolog - a hangkar magassága. Különleges szolgáltatása a
    készüléknek,   hogy   ismétlőüzemmódra  kapcsolható,  tehát  ha  kell,
    egyvégtében  akár  százszor  is végigjátssza ugyanazt a lemezt. (Ennek
    lemezkoptatási   vizsgálatoknál   lehet   jelentősége.)   A  plexitető
    helyzete, akárcsak a Thorensen, állítható.


    

    Dual CS 721.


        Mint  Olvasóink  bizonyára emlékeznek rá: viszonyítási alapnak egy
    olcsóbb és egy drágább mágneses hangszedő-típust választottunk. Ezeket
    addig   tekintjük   etalonnak,   amíg   ugyanennyiért   jobbat,  avagy
    alacsonyabb  áron  azonos  minőségűt  nem  találunk.  Jelöltjeink:  az
    Ortofon FF15E/II. és a Sonus Gold Blue.
        Mindkét típusnak két-két példányával rendelkezünk, továbbá két-két
    tartaléktűvel  is.  Természetesen  mindet  végigmértük,  különösen ama
    kellemetlen  tapasztalatunk  nyomán,  hogy  a  legtöbb  típus minősége
    sajnos  nem  nevezhető  konstansnak.  Mérési  adatainkat  ezért szinte
    maradéktalanul  közzétesszük.  Típusonként  5  önálló mérési sorozatot
    végeztünk,   ezenkívül  megvizsgáltuk  a  hangszedő-testek  és  a  tűk
    különböző  kombinációit.  (Nem közöljük ellenőrző mérésünk eredményét,
    mert  ez  már  nem  szolgáltatott többletinformációt.)


    Ortofon FF15E/II.

        A  mágneses hangszedők többségében a tű egy piciny állandó mágnest
    mozgat,  de  vannak  ettől  eltérő  rendszerek is, mint az Ortofon cég
    által  szabadalmaztatott  VMS-rendszer (Variable Magnetic Shunt): a tű
    egy  lágyvas-csövecskét  rezget,  megváltoztatva  a gyűrű alakú mágnes
    mágneses  terét,  s  ezáltal  indukál feszültséget a tekercsekben. (Az
    Ortofon  mágneses  hangszedői mind ilyenek. Ettől függetlenül azonban,
    mint  ismeretes,  a  dán cég rendületlenül forgalmazza dinamikus, azaz
    mozgótekercses hangszedőit is.)
        Az   igen   olcsó  FF15-öt  robusztus,  munkabíró  jószág  gyanánt
    hirdetik,   nemcsak   manuális,   hanem   automata,  sőt,  lemezváltós
    készülékekhez  is,  viszonylag  nagyobb  effektív  tömegű hangkarokba.
    Kúpos  és  elliptikus  (bindiális)  tűvel  is  árulják,  mi az utóbbit
    vizsgáltuk. A hangszedőt a nemzetközileg elterjedt 1/2 collos rendszer
    szerint  2  csavarral  kell  felerősíteni. Kivezetéseit a betűjelzésen
    kívül  színkód  is  jelzi.  A tűvédő jól kezelhető, egyszerűen fel- és
    lehajtható. Az FF15E/II. adatait a Sonuséval együtt, közös táblázatban
    adjuk meg.


    Sonus Gold (Serie II.) Blue

        Az    újkeletű   Sonic   Research   cég   legjobb   hangszedője. A
    Sonus-szériák  színjelzése  a tű alakjára utal, a kék színű betét tűje
    különleges,   ("lambda  tine-contact  ellipsoid"),  vagyis  a  Shibata
    rokonságába  tartozik,  s  diszkrét  négycsatornás hangvisszaadásra is
    alkalmas.  A mozgó rendszer engedékenysége rendkívül nagy. A tekercsek
    induktivitása  alacsony,  a  hangszedő így kevésbé érzékeny arra, hogy
    milyen    impedanciával   terheli   az   előerősítő.   Felerősítése, a
    kivezetések kódolása a szokásos; a tűvédő a szokásosnál ügyetlenebb.


    Méréseink

        A  hangszedőket  egy  Dual 701 típusú lemezjátszóba építve mértük.
    Mérőlemezeink   a   következők   voltak:   Brüel-Kjaer   QR  2008  (az
    engedékenység  mérésére);  Brüel-Kjaer QR 2010 (a kimenő feszültség, a
    frekvencia-jelleggörbe,   az   áthallás,  a  letapogatási  képesség, a
    hangkar-hangszedő  rezonancia  mérésére);  Shure  TTR  103  (a közepes
    frekvenciákon   mérhető   torzítás  meghatározására);  DIN  45542  sz.
    szabvány   szerinti  mérőlemez  (a  FIM  -  frekvencia-intermodulációs
    torzítás - mérésére).
        A   méréseket   21-23°C   közötti  hőmérsékleten,  55-65%  relatív
    légnedvességű   laboratóriumban   végeztük.   A   hangszedő-testeket -
    minthogy típusonként kettő volt belőlük - "A" és "B" betűvel jelöltük;
    az  eredeti  tűk  az  A1,  illetve  B1, a tartaléktűk a 2-es és a 3-as
    jelölést  kapták, s jeleztük, hogy melyik "testben" használtuk őket. A
    tűerő  az  Ortofonnál 20 mN volt, tehát a gyár által javasolt érték, a
    Sonusnál  pedig  12,5  mN,  vagyis  a  gyárilag megengedett maximum. A
    hangszedők  lezárása minden esetben 47 kohm, 215 pF volt csatornánként
    - s erre még visszatérünk az Ortofon szubjektív tesztjénél.

                                      *

    Kimeneti feszültség; szintkülönbség a csatornák között
    A mérést 1 kHz-es, 10 cm/s kivezérlésű barázda lejátszásával végeztük.
    Látható,  hogy  az  FF15  lényegesen  magasabb  kimeneti  feszültséget
    szolgáltat,  mint  a  Sonus. Ez legtöbbször kedvező, hiszen az erősítő
    hangerőszabályzóját kevésbé kell feltekerni, ezáltal kevésbé hallhatók
    az  előerősítőből  származó  zajok.  Igaz, hogy már a közepes minőségű
    előerősítők zaja is általában elvész a lemezek alapzajában.
        Hogy  a  Sonus  által keltett feszültség kisebb, annak nyilvánvaló
    magyarázata  az  igen  alacsony  induktivitás,  vagyis hogy viszonylag
    kis menetszámúak a tekercsek. Így viszont kevésbé érzékeny a hangszedő
    a különféle terhelésekre - és ez komoly előny.

    Frekvenciajelleggörbe
    A  20  Hz-45  kHz  tartományban  határoztuk  meg.  Itt is számottevő a
    különbség  a  két  típus között. A Sonuson 10 kHz-től kezdve igen erős
    kiemelés  tapasztalható,  ez  30  kHz  táján 5-8 dB-ig emelkedik. Az 1
    kHz-es szintet 40-45 kHz-en éri el újra a görbe.
        Lényegesen  egyenletesebb,  bár nem ad ilyen széles átviteli sávot
    az Ortofon jelleggörbéje. A legnagyobb kiemelés 2-3 dB, s ez 15-18 kHz
    környékére esik.

    Áthallási csillapítás
    Szintén  a 20 Hz-45 kHz közötti sávban mértük. Táblázatunkban megadjuk
    az  1  kHz-en,  valamint  a 315 Hz-től 6,3 kHz-ig húzódó sávban kapott
    értékeket.  A  j->b  a  jobb  csatornából a bal csatornába áthallatszó
    nemkívánatos  információt  jelenti,  a  b->j  pedig  azt,  hogy a jobb
    csatornán mennyi jelentkezik a bal csatornán közvetített programból.
        Az FF15E messzemenően túlteljesíti specifikációját; nem mondhatjuk
    el  ugyanezt a Sonusról, amely az igen szigorú specifikációnak (30 dB)
    még  1 kHz-en sem tesz eleget. Mindkét hangszedőnek dicséretére válik,
    hogy   magasabb  frekvenciákon  nem  romlik  túlságosan  az  áthallás.
    (Olcsóbb  pick-upok gyakori hibája, hogy már 6-8 kHz-től kezdve nagyon
    közel  kerül  egymáshoz  a  két görbe, s 20 kHz-en már szinte nincs is
    különbség a hasznos és az áthallott jel között.)

    Letapogatási képesség
    Különböző  kivezérlésű 1 kHz-es barázdák lejátszásával vizsgáltuk. Azt
    a  kivezérlést  adtuk  meg,  amelyen  még nem tapasztalható számottevő
    torzítás.  Mint  látjuk,  a  Sonus 2 dB-vel nagyobb barázda-kivezérlés
    követésére képes, ráadásul jóval kisebb tűerővel.

    Engedékenység
    Az  Ortofonok  között  csak  egy  akadt,  amely "kilógott" a sorból. A
    Sonusok  viszont  -  a  függőleges  irányban  mérhető  engedékenységet
    illetően  -  aggasztó  mérvű  szórást mutatnak, s általában lényegesen
    elmaradnak a várható értéktől.

    Frekvencia-intermodulációs torzítás
    Kétféle  barázdakivezérléssel mértük: -6 és 0 dB-n, 300+3000 Hz-en. Az
    FF15E  igen  jól  szerepelt. Tájékoztatásul megadjuk, hogy a DIN 45500
    (hifi-követelmények)  és  a  hazai  MSZ  11134-77  (hifi-lemezjátszók)
    maximum  1  százalékos értéket engedélyeznek -6 dB-s barázdakivezérlés
    esetén.
        Sokkalta  rosszabb  eredményeket produkált a Sonus, kisebb-nagyobb
    kivezérlésen  egyaránt.  Még  azzal  sem  menthetjük,  hogy tán egyedi
    hibáról  van  szó, hiszen mind a négy tűtartó bizonyítványa körülbelül
    egyforma.

    Közepes frekvenciákon mérhető torzítás
    Igen  nagy  kivezérléssel,  1:1 arányban, 1+1,5 kHz-es jellel modulált
    barázda, kivételesen egy 45-ös fordulatú lemezen. A két hangszedőtípus
    gyakorlatilag egyformán vizsgázott - nem túl hízelgő a Sonusra nézve!

    Hangkar-hangszedő rezonancia
    Egy-egy  típuson  belül nincs nagy különbség, ezért csak 2-2 diagramot
    adunk   meg.   Az   engedékenyebb   hangszedő   természetesen  mélyebb
    rezonancia-frekvenciát mutat ugyanabban a karban.


    

    

    1-2.  A  két  lemezjátszó  akusztikai  visszahatása.  Balra a Thorens,
    jobbra a Dual diagramja.

    

    

    

    Az Ortofon FF15E/II. hangszedő. Alul a diagramjai:
    3.-6.-ig: frekvencia jelleggörbe és áthallási csillapítás
    7. és 8.: hangkar-hangszedő rezonancia

    

    

    A Sonus Gold Blue hangszedő. Alul a diagramjai:
    9.-12.-ig: frekvencia jelleggörbe és áthallási csillapítás
    13. és 14.: hangkar-hangszedő rezonancia


    Szeánsz

    

        Mielőtt   az  asztaltáncoltatásnak  nekikezdenénk,  próbáljuk  meg
    felbecsülni,  mennyit  ér  ez  a két pick-up? Az áruk, mint minden más
    árucikké,  országonként eltérő; sok múlik azon, hogy melyik cég melyik
    piacon  milyen  kapcsolatokkal  bír.  Így  aztán pontos számot mondani
    nehéz,  de  ha felütjük például az angol árjegyzékeket, és azt látjuk,
    hogy  a  Gold  Blue  árából  (71  font) csaknem öt darab FF15E-t lehet
    venni,  aligha  marad  kétségünk  aziránt, hogy ez a két hangszedő nem
    ugyanannak  a  kasztnak  a  tagja. De hiszen a műszaki paramétereikben
    egyáltalán  nem nyilvánul meg ekkora differencia! Nem egy Olvasónk már
    bizonyára  felkapta  a  fejét:  nicsak,  már  megint  egy  túlárazott,
    túlreklámozott   sztár  került  szembe  egy  kivételesen  értékes,  de
    rendkívül olcsó modellel!
        Le  kell  hűtenünk a reményeiket: bizony, a hangminőség ezúttal az
    árral  korrelál,  s  nem  a  technikai  adatokkal.  (Legalábbis nem az
    általunk  ismert  paraméterekkel.)  A  Sonus  bármiféle zenei anyagról
    sokkal-sokkal  tisztább, élvezetesebb, dinamikusabb, zeneibb összképet
    adott. Nincs igazán verseny a két hangszedő között.
        De  hát  nem  is  egymással  kell  versenyezniük,  hanem  a  saját
    súlycsoportjukba  tartozó  vetélytársakkal,  mindenekelőtt a rendkívül
    népszerű  Shure-okkal  (lám-lám,  még  mi  is  minduntalan  hivatkozni
    kényszerülünk  rájuk).  A  kontrollberendezés  a már említett két Dual
    721-esből,  a két ugyancsak teljesen identikus Revox-panellből állt; a
    lánc  végét  a  Quad  405 alkotta a Spendorokkal. Most is elsősorban a
    Philips-lemezpárt  "dobtuk  be",  A-B  teszt  formájában.  A szeánszok
    viszonylag  rövidek  voltak,  s csak néhány főnyi legénység vett részt
    rajtuk.

    Sonus Gold Blue - Shure V15/IV.

        Meglehetősen sok hangszedőről szereztünk már többé-kevésbé mérvadó
    benyomásokat.  Most,  mint  szeánszainkon  gyakran, egy kicsit a saját
    tapasztalatainkat   is   vizsgáztatjuk:  vajon  igazolódnak-e  (avagy:
    igazolhatók-e)  kontrollált  körülmények  között  is?  Leginkább  arra
    voltunk   kíváncsiak,   milyen   különbséget  hallunk  a  Sonus-  és a
    Shure-csúcshangszedő között, illetve, hogy "rövid távon" kimutatható-e
    egyáltalán a különbség.
        Kételyeink  szinte másodperceken belül szertefoszlottak. Rendkívül
    jól  hallható  a  differencia a Gold Blue sima, kiegyenlített, nyugodt
    muzsikája  és  a  V15 határozottan zavaróbb hangképe között. A verseny
    alapvetően  eldől a középmagas sávban. A Sonust minden zenei programon
    -  beatzene,  rezesek,  vonósok,  emberi  hang,  opera  -  semlegesnek
    éreztük;  hozzá  mérten mindvégig felismerhető volt a Shure hangszíne,
    amelyet valamiféle enyhén "süvöltő" hanggal asszociálunk: "sshh" - úgy
    mint  "sshhure".  A  térérzet  is  jobb  volt a Sonuson, a V15 viszont
    mintha  jobb  mélyeket adott volna - bár ezen vitatkoztunk. Ítéletünk:
    akár könnyűzenére, akár komolyzenére, akár ezen a hangdobozpáron, akár
    másmilyen monitorokon - a Sonus lényegesen jobb.

    Sonus Gold Blue - Ortofon MC 20/II. + MCA 76

        A  Sonus  természetesen  nem  a  világ  teteje; bízunk benne, hogy
    olcsóbban  is  lehet találni hasonlót, nem is beszélve a hat-hétszerte
    drágább     rendszerekről     (MC-típusok    transzformátorral    vagy
    head-amplifierrel).  Anélkül, hogy elveszítenénk lábunk alól a talajt,
    elhatároztuk,  hogy  összeeresztjük  a  Gold  Blue-t egy reprezentatív
    mozgótekercses  hangszedővel. Amúgyis Ortofon-tesztre készülünk - lásd
    lapzárta  előtti  jelentésünkét  ("Holtidő")  -,  így  módunkban  állt
    kipróbálni  a  dán  cég  MC 20/II. jelű dinamikus pick-upját az MCA 76
    típusú elő-előerősítővel. A kettő együtt meghaladja a Gold Blue árának
    kétszeresét.
        Régebben  már  csináltunk  egy  hasonló  próbát  - más körülmények
    között - a két hangszedő elődeivel. Az MC 20-at nem a drága (magánál a
    hangszedőnél  is drágább) MCA 76 elő-előerősítővel illesztettük, hanem
    az  olcsóbb  STM  72  transzformátorral  -  mely  utóbbinak  az árából
    mindazonáltal  még  futná  egy jó mágneses pick-upra. Akkor az volt az
    érzésünk,  hogy  a  Sonus több teret ad, bár kétségtelen volt, hogy az
    MC-típusnak simább, kevésbé érdes a hangja.
        Ezúttal,  érdekes  módon, "rövidprogramjaink" 80 százalékán szinte
    nem   tudtunk  különbséget  tenni  a  két  teljesen  eltérő  rendszerű
    hangszedő   között,  ami  mindenképpen  a  Gold  Blue-ra  hízelgő.  Ha
    nagyon-nagyon   odafigyeltünk,  az  Ortofon  mintha  egy  kicsit  több
    részletet tudott volna kimutatni - de lehet, hogy becsaptuk magunkat.
        Nekünk  még nagyon kevés a tapasztalatunk mind az MC-hangszedőket,
    mind  pedig a kar-hangszedő kompatibilitást illetően, ismerjük viszont
    azokat  a nézeteket; miszerint a dinamikus pick-up "merev" hangkarokat
    szeret,  márpedig a Dualé talán nem eléggé robusztus. Az egyik 721-est
    ezért   felcseréltük   egy   Thorens  124/II-re  szerelt  Hadcock-kal;
    mindennemű  információnk  szerint  a  Hadcock ideális partner az MC 20
    számára.  Némi  fülelés  után  meggyőztük  egymást,  hogy  a különbség
    valamelyest   növekedett:   egyikünk   szerint  az  MC  20  egy  kissé
    plasztikusabban  szólt,  másikunk  szerint  pedig  talán  jobb  lett a
    basszusa  -  de  még  ha nem csalódtunk, akkor is elképzelhető, hogy a
    Sonus   ugyanennyit  profitált  volna  a  jobb(?)  kar  használatából.
    Gyanítjuk,  hogy  ezeket  a  nüanszokat  eddigi módszereinkkel nehezen
    tudnánk   zsuri   előtt   demonstrálni  -  alighanem  sokkal  hosszabb
    szeánszokra  lenne  szükség.  (Utóirat:  lapzártakor  a szerkesztő úgy
    véli,  hogy  az  MC 20/II-MCA 76 kombináció mégiscsak több információt
    nyújt a lemezen rögzített zenéről.)
        Mindent     összevetve,     számunkra     egyelőre    a    Sonus a
    "legmozgótekercsesebb" hangú mágneses pick-up.

    Ortofon FF15E/II. - Shure M91 ED

        Nem  tudtuk  igazolni  másik  etalonunkat,  az  FF15E/II-t: az A-B
    összehasonlításban  alulmaradt  az  M91-gyel  szemben. (Hifi Magazin -
    Shure   1:1).  Számunkra  ez  nagy  meglepetés,  mert  -  mielőtt  még
    meghirdettük  volna  az  FF15E dicsőségét - több ismerősünk M91 ED-ről
    vagy  éppenséggel  az  újabb,  drágább  M95  ED-ről tért át az olcsóbb
    Ortofonra,   és  mindegyikük  meg  volt  elégedve  a  cserével.  Talán
    magyarázattal  szolgálhatunk,  ha leírjuk a két hangszedő meglehetősen
    eltérő hangkarakterét.
        Az  M91  ED  -  éppen az a példány, amely lemezjátszó-tesztünkön a
    Lenco  L85-ben szerepelt - jellegzetes Shure: a frekvenciasáv két vége
    egyensúlyban van, inkább a középtartomány bizonytalan, s mindvégig jól
    érezhető  rajta  az  a  rekedtes  elszíneződés,  amely sokakat annyira
    elidegenít   a  Shure-hangszedőktől.  Az  M91-hez  képest  az  Ortofon
    kevesebb   mélyet  és  kevesebb  levegőt  szolgáltatott,  viszont  (és
    feltehetően  ez  a  magyarázata alkalmankénti sikereinek) semlegesebb,
    kiegyensúlyozottabb   volt   a   középtartományban.   Ami   a  hangkép
    egyensúlyát  felborította,  az nem is a mélyhangszegénység volt, hanem
    egy  magasfekvésű,  kulcscsörgés-szerű színeződés, amely talán kevésbé
    természetellenes,  de  éppolyan  fárasztó,  mint a Shure-ok viszonylag
    alacsonyabb    frekvenciájú    kolorációja.   Hármunk   közül   ketten
    egyértelműen az M91-re szavaztak; harmadiknak a szerkesztő - "vakon" -
    így  fogalmazott:  "ennek (ez volt az Ortofon) egyenletesebb a hangja,
    jobban  emlékeztet  arra, amit szeretek, a másikban viszont (az volt a
    Shure) több az élet".
        Ezen a ponton azonban vissza kell térnünk egy technikai motívumra.
    A  mágneses  hangszedők többsége rendkívül kényes rá, mekkora ohmos és
    kapacitív terheléssel zárja le őket az előerősítő. A Shure cég például
    egy  időben  különös hangsúllyal követelte meg a szabványos, 47 kohmos
    terhelést;  jobbféle  elektronikákon,  így  a Revoxon is ez a feltétel
    adott.  Az  új  Ortofon-széria a kapacitív terhelésre érzékeny. A gyár
    400 pF-et javasol, s mivel ez jóval több a szokásosnál, forgalomba hoz
    egy  piciny,  110  pF-es  kapacitást (CAP 110), amely a hangszedő négy
    kivezetőcsapja  közé illeszthető. Méréseink és a meghallgatás során az
    FF15E  csak  215  pF-fel volt lezárva, s ez elvben magashang-többletet
    okozhat.  Ám  a  frekvencia-jelleggörbén  így sem mutatkozott 2 dB-nél
    nagyobb  kiemelés  18  kHz-en.  Valamivel  nagyobb  kapacitív terhelés
    hatására  ez  a  kiemelés  elképzelhetően csökkent volna (nem beszélve
    más,   misztikusabb   előnyökről,   amelyeket   ennek   a   módszernek
    tulajdonítanak),  de nemigen hittük, hogy különösebb befolyása lenne a
    hangképre,  noha  számos  szakíró  ezt  állítja.  Miután  azonban  egy
    ismerősünk  maga  is  arról  tanúskodott,  hogy a különbség drasztikus
    lehet,  különösen az Ortofon nívósabb hangszedőin (ő elsősorban az M20
    FL-t említette, de még az FF15E-n is lényeges eltérést vélt hallani) -
    legalább utólag ki akartuk próbálni a plusz-kapacitás hatását.
        Amikor   a   kis  alkatrészt  kölcsönkaptuk  (néhány  másodperccel
    lapzárta  előtt),  sajnos,  nem volt kezünk ügyében a két Dual, és így
    nem  tudtunk  A-B  tesztet  csinálni  egy  "csupasz",  illetve egy CAP
    210-zel  felszerelt FF15E/II. között. Felületes megfigyelésünk alapján
    így   is   ki  merjük  jelenteni:  nem  éreztük,  hogy  a  110  pF-nyi
    többletkapacitás  alapvetően megváltoztatta volna a hangképet. A próba
    később mindenesetre megismétlendő, ami pedig a különféle terheléseknek
    a hangszedő hangjára gyakorolt hatását illeti, erről amúgyis alaposabb
    értekezésre készülünk.
        Első  próbálkozásunk  tehát  nem volt sikeres, bár átmenetileg még
    használni  fogjuk  az  FF15E/II-t.  Olcsó és igazán jó etalont találni
    nehéz,  s  még  nehezebb  a  választásunkat  "KKK",  azaz: kontrollált
    körülmények  között igazolni. Az FF15E és az M91 ED ebben vagy abban a
    zenei  műfajban  megelőzheti  egymást, de az igazi Jutányos Vétel csak
    egy  olyan  hangszedő  lehet, amely egyesíti a kettőnek az erényeit, s
    mégis  ugyanebbe az árkategóriába tartozik. Keressük, és hisszük, hogy
    rövidesen megtaláljuk.
        Megvilágítandó még, hogy mettől meddig terjed ez az árkategória. A
    Shure-oknak  a  hazai  boltokban  2400-2800  forint  volt  az áruk. Az
    Ortofon FF 15E/II., amelyet lapzártakor kapott információink szerint a
    RAVILL   megrendelt,   s   amelyet  még  az  idén  forgalomba  hoznak,
    feleennyibe   fog   kerülni.  Tehát  az  általunk  keresett  "ideális"
    hangszedő árának nemigen szabadna meghaladnia a 2000 forintot.


    Revox fono-előerősítő

        A  Revox előerősítőről sok újat egyelőre nem tudunk mondani: előző
    számunkban   részletesen  ismertettük,  s  közöltük  elvi  kapcsolási,
    továbbá  nyomtatott  áramköri  rajzát  is,  a  megépítéséhez szükséges
    tudnivalókkal együtt.
        Mint   több   olvasónk  is  jelezte,  a  nyomtatott  áramköri  lap
    alkatrészbeültetési  rajzán a P1 jelű potenciométer helyett ismételten
    C4  kondenzátor  szerepel; ez természetesen hiba. Elnézést kérünk érte
    (reméljük,  nem  vezetett  félre senkit): az R9 és R19, valamint a C13
    pozíciószámú   alkatrészekhez   nem   C4   kondenzátor,   hanem  a  P1
    trimmer-potenciométer   kapcsolódik.   (Az   elvi  kapcsolási  rajznak
    megfelelően   a   nyomtatott   áramkör  bal  és  jobb  felső  sarkában
    elhelyezett C4 kondenzátor természetesen változatlanul megmarad!)
        Voltak,  akik  szóvá  tették: miért nem kártyacsatlakozással adtuk
    meg   a  nyomtatott  áramköri  rajzot,  úgy,  ahogyan  ez  az  eredeti
    Revox-panell  fényképén  látható.  Nos,  nekünk sokkal egyszerűbb lett
    volna  mindent  hagyni  a  régiben,  de  egyrészt  indokoltnak  láttuk
    lecserélni  a drága és nehezen beszerezhető csatlakozókat, másrészt az
    eredeti  panellt  ki  is  kellett  egészítenünk  olyan alkatrészekkel,
    amelyek  - noha funkciójukat tekintve idetartoznak - az A78 erősítőnek
    egy  más  részén  kaptak helyet. Ezenkívül azt is fontosnak tartottuk,
    hogy  az előeősítő viszonylag kisebb helyen elférjen, tehát esetleg be
    lehessen  építeni  egy-egy közhasználatú rádióba vagy erősítőbe. Ezért
    inkább  módosítottuk  az  eredeti  nyomtatott áramköri lapot. Gondosan
    ellenőriztük   azonban,   hogy   ez  ne  befolyásolja  az  elektronika
    minőségét.
        Méréseinket   még   kiegészítjük   két  diagrammal.  Az  egyiken a
    frekvencia-jelleggörbét  adjuk meg, de más módon, mint eddig tettük. A
    fono-előerősítők   jelleggörbéje   ugyanis  egy  balról-jobbra  lefelé
    konyuló  vonal,  hiszen a korrekciós erősítőnek - az eredeti hangképet
    visszaállítandó  -  emelnie kell a mélyhangokat és vágnia a magasakat.
    Ez az ábra azonban nem sokat mond a laikus nak. Ezért mostantól kezdve
    úgy  adjuk  meg  a  fono-előerősítők  frekvencia-jelleggörbéjét,  hogy
    méréskor  egy  különleges  korreciós hálózatot csatolunk eléjük. Ez az
    áramkör  lemezvágáskor alkalmazott (RIAA) karakterisztikát szimulálja:
    a  mélytartományban  éppen  úgy  vág,  a  magasabb frekvenciákon pedig
    ugyanúgy  emel,  mint  ez  magán  a  hanglemezen  van.  Ezekután  ha a
    RIAA-korrektor  pontosan  ott  és annyit emel, illetve vág, amennyi az
    előírás, az eredmény egy tökéletesen egyenes vonal lesz. Az ettől való
    eltérés     már     sokkal    könnyebben    kimutatható.    A    Revox
    frekvenciagörbéjének  eltérése  az ideálistól, mint láthatjuk, mindkét
    csatornán  +0,5;  -3,5  dB  (a 20 Hz-20 kHz tartományban). (Gyanakvóbb
    olvasóink  számára,  akik  szerint  a közbeiktatott korrekciós hálózat
    esetleg    meghamisíthatja    az   eredményt,   elvégeztük   a   mérés
    ellenpróbáját is. Az "ellen-RIAA" hibahatára ±0,1 dB alatt van. Amikor
    hasonló  minőségű,  műszerbe épített előerősítővel párosítjuk, valóban
    teljesen lineáris görbét kapunk.)
        A  2. diagramon a különbségi torzítást ábrázoljuk a 200 Hz-200 kHz
    tartományban.  Jól látható, hogy a magas frekvenciákon ugyancsak megnő
    a  torzítás  értéke:  eléri a 2 százalékot. (Mérésünk során a kimeneti
    feszültség  165 mV volt, a két mérőjel különbsége ezúttal is 80 Hz - a
    mérés   leírását,   valamint   a   Revox   diagramjait   lásd  a  Quad
    teljesítményerősítő tesztjénél.)


    Szeánsz

    

        Etalon-előerősítőnk  hitelesítéséhez  nehezen  találtunk  alkalmas
    mérőeszközt.   Tapasztalataink   szerint   a  Revox-panell  legalábbis
    versenyben   van  a  nagy  és  drága  receiverek  azonos  fokozatával,
    többnyire  meg  is előzi őket. Igazi mércének azonban nem tekinthettük
    az összeépített - végülis kompromisszumos - készülékeket, mindenképpen
    valami   speciálgyártmány  után  kellett  néznünk.  Sajnos,  szeparált
    előerősítő  idehaza  nemigen  van  használatban,  különösen olyan nem,
    amely  egy bizonyos színvonal fölött és néhány országhatárral odébb is
    hivatkozási alapul szolgálhatna.
        Ezért  örömmel  fogadtuk Vámosi Iván olvasónk ajánlatát: próbáljuk
    ki  az  ő  Quad  33-as  előerősítőjét. Ez viszonylag olcsó, viszonylag
    ismert (sőt, elismert) modell, (ráadásul biztosan jól illeszkedik a mi
    Quad   405-ös   végerősítőnkhöz),   s   valószínűleg  a  két  kezünkön
    megszámolhatnánk     azokat,    akiknek    Magyarországon    rangosabb
    előerősítőjük van.
        A   két   fono-elektronikát   nem  tudtuk  szabályos  A-B  teszten
    összevetni.  A Quad első fokozata ugyanis önmagában nem vezérelné ki a
    végerősítőt,  persze  erre nincs is szüksége, hiszen van utána még egy
    meghajtófokozat.  Ezt  a  két  fokozatot  együttvéve  nem  lett  volna
    igazságos  összehasonlítani  a  Revox  egyetlen "lépcsőjével". Ezért a
    Revox-panellt  rákötöttük  a  Quad  33  rádióbemenetére.  A  szinteket
    azonosra  állítottuk, és ezután csak arra kellett vigyáznunk, hogy két
    kapcsolót  működtessünk  szinkronban.  Az  egyik  a  lemezjátszó jelét
    vezette  hol  a  Revoxra,  hol  a  Quadra.  A  másik  kapcsoló  a Quad
    műsorválasztója  volt:  "disc"  állásban a saját, "radio 1" üzemmódban
    pedig    a    Revox    RIAA-korrektorának   jelét   engedte   tovább a
    meghajtófokozatra, illetve azon keresztül a végerősítőre.
        Szeánszunk  természetesen  "vakteszt"  volt,  ötünk  közül  csak a
    kapcsolók   kezelője   tudta,   hogy   éppen  melyik  erősítő  szól. A
    meghallgatás  legfeltűnőbb  eredményének azt tekinthetjük, hogy mintha
    összebeszéltünk volna, mindenki takarékoskodni kezdett a pontokkal, és
    inkább  csak  tizedpontokat  osztogatott.  A  pontozólapokon alig-alig
    találunk  4:2  arányú  ítéletet,  annál több a 3,5:2,5 sőt, 3,1:2,9 is
    akadt,  nem beszélve természetesen a döntetlenekről. Ám ez nem jelenti
    azt,  hogy  ne  hallottunk  volna  különbséget.  A két fono-előerősítő
    hangja jól észlelhetően eltér - inkább az a kérdés, melyiket tekintsük
    ideálisnak.
        Nagyjából  egyetértettünk  abban,  hogy  a  Quad  hangja nyíltabb,
    szellősebb,   dinamikusabb.  Ezt  különösen  vendégünk  érezte  így, s
    feljegyezte,  hogy az egyik erősítő élesebben, tisztábban, csengőbben,
    áthatóbban  szól,  és  hogy szerinte ez az övé. (Ezzel bebizonyította,
    hogy a gazdának nemcsak a szeme, hanem a füle is hizlalja a jószágot.)
    Hasonló  véleményen  voltak még ketten a zsürorok közül, hangsúlyozva,
    hogy a különbség csekély.
        Az  alkalmi  zsuri  hátralevő  tagjai  (történesen  a szerkesztők)
    valamivel  kevésbé  voltak elragadtatva az angol erősítő hangjától. SA
    megítélése  szerint  a Revox legalább ilyen jól szólt, sőt, helyenként
    még  tisztábban  is. Itt illendő megjegyezni, hogy műszaki tanácsadónk
    kezelte  a  kapcsolókat.  Az  operátor jobban koncentrálhat a váltások
    alkalmával  -  viszont  kevésbé  maradhat  tárgyilagos,  hiszen mindig
    tudja, mit hall.
        Végül  DL  úgy  érezte,  nem  tudna  választani  a két elektronika
    között. A Quad ugyan dinamikusabban, levegősebben, de nyersebben szólt
    és   egy   kicsit   torzabban   is.   A   Revox  hangja  recesszívebb,
    visszafogottabb,  egy  kicsit  fojtottabb, de sokkal kiegyenlítettebb,
    tisztább,  simább. Ehhez járul még egy motívum, amelyet (a "vakon" írt
    jegyzet  tanúsága  szerint)  mindvégig  megfigyelni  vélt:  a Quad egy
    kicsit   "kétcsatornás",   nem   eléggé  "sztereo",  tehát  túlságosan
    jobbról-balról szól, s mindig lyuk van a színpad közepén.

        Amit  eddig  leírtunk,  az  a  spontán  reakciónk. Van azonban még
    valami,  ami  utólag  meggondolásra  késztet bennünket. Mint tudjuk, a
    hifiben   általában  hiányzik  az  a  fix  pont,  amelyre  támaszkodva
    kifordithatnánk   sarkaiból   az   audio-világot.   Hiszen   az  egyes
    komponenseket   egymással   minősítjük:  a  hangszedőt  az  erősítővel
    teszteljük,  az  erősítőt  a  hangszóróval,  a hangszórót megintcsak a
    pick-uppal   -   egyszóval,   döntéseinket   egy   bizonyos   mértékig
    befolyásolja  a kontrollberendezés karaktere. (Lásd Szeánszológiánk 4.
    paragrafusát.)  Nos,  az  egyébként  kitűnő  Spendorokról  egy  kicsit
    lefojtott  hangképet  adnak, s bár nem akarunk elébevágni a dolgoknak,
    de  ebből  a  szempontból  a Quad teljesítményerősítőt is szemreveheti
    "ölyvként  a  sanda  gyanú".  Tapasztaltuk,  hogy  az  a  tisztább, de
    visszafogottabb  hangkép,  amelyet  a  Revox  szolgáltat,  nyíltabbnak
    bizonyulhat valami más, de hasonló kategóriájú kontrollberendezésen.
        Ettől  a széljegyzettől függetlenül is nagyon meg vagyunk elégedve
    a  Revox-panell  teljesítményével:  mind az öten egyetértettünk abban,
    hogy  hangminőségét tekintve ugyanabba a kategóriába sorolható, mint a
    Quad. Igaz, nincs benne hangszínszabályzó, nincsenek szűrők, nincs ki-
    és  bemeneti szelektor, s mindenek fölött nincs benne meghajtófokozat.
    Hangsúlyozzuk:  számunkra  a  Revox  csak a kezdet. A kiindulási pont.
    Előerősítőről   legközelebb   akkor   közlünk  rajzot,  ha  valamely -
    gyáraktól  független  -  magyar tervező munkája szavatoltan felülmúlja
    a  Revoxot.  Hogy  aztán  akad-e  majd  vállalat,  amely ennek alapján
    hajlandó  lesz  3000  forintért komplett előerősítőt gyártani, azt nem
    tudjuk, csak reméljük. Mi már ilyen délibábosak vagyunk.


    Végerősítő: Quad 405

    

        A  nagymúltú,  konzervatív  angol cég, az Acoustical Manufacturing
    Co.  (Quad)  spártaian  egyszerű kivitelű erősítői és tunerjei igen jó
    hírnévnek   örvendenek,   akárcsak  a  híres  "QELS"  elektrosztatikus
    hangszóró.  Tunerből és hangsugárzóból csak egyfélével szolgál a Quad,
    előerősítőből  kétfélét  szállíthat  (éppen  most  van a típusváltás),
    végerősítőből pedig néhány év óta ugyancsak kétfélét gyárt: a régebbi,
    kisebb  teljesítményű  303-ast  és  az  újabb,  8  ohmon  2x100 Wattot
    teljesítő 405-öst.
        Ez  a  modell egy szabadalmaztatott áramköri megoldással ("Current
    dumping")   szellemesen   kiküszöböli   a   hagyományos   B   osztályú
    teljesítményerősítők néhány hibáját. Működésének az a lényege - erősen
    leegyszerűsítve   -,   hogy  a  készülékben  együtt  üzemel  egy  nagy
    teljesítményű,  robusztus B osztályú, illetve egy kisebb teljesítményű
    A  osztályú  rendszer.  A  két  fokozat  munkáját  ravasz elektronikus
    konstrukció és hídkapcsolás hangolja össze. Nagy kivezérlés esetén a B
    osztályú  fokozat  szolgáltatja  a  kimeneti áramot, míg az A osztályú
    egység  a  jelek  null-átmeneteinek  közelében  vállalja  a "nemesebb"
    feladatot.  Ezáltal kiesik a B osztályú erősítőkre jellemző "átmeneti"
    ("crossover")   torzítás.   A   konstruktőrök  a  készülék  bemenetére
    alacsonyfrekvenciás  szűrőt  terveztek,  ez  20  Hz  alatt 12 dB/oktáv
    meredekséggel vág.
        Az  erősítő  ±50 V tápfeszültséggel működik. Mechanikai felépítése
    példás. A bal és a jobb csatorna külön-külön nyomtatott áramköri lapon
    helyezkedik  el;  az  ezekhez  hozzáerősített  tartó-  és hűtőtönkökbe
    kerültek  a  teljesítmény-tranzisztorok.  A készülék előlapja egyben a
    hűtőfelület  is,  ezen  rögzítették  a  már említett szerelvényeket. A
    formaterv egyébként díjat nyert Angliában.
        A  Quad  405  nem  tartalmaz semmiféle kezelőszervet. Még hálózati
    kapcsolója   sincs,  -  de  hiszen  a  gyakorlatban  úgyis  valamiféle
    előerősítővel  összekapcsolva  működtetik,  azon  pedig csaknem minden
    esetben  található  egy  olyan  hálózati  csatlakozóhüvely,  amely  az
    előerősítő bekapcsolásakor kerül feszültség alá. (Ránk nem gondoltak.)
    Van  a  készüléken  egy  fénykibocsátó  dióda  (LED),  ez jelzi, ha az
    erősítő feszültség alatt van. A hangszóróvezetéket nagyon ügyes, rugós
    szorítók   fogadják   -   mindig   szívesen   látnánk   ilyet  a  suta
    DIN-hangszórócsatlakozók helyén. (Itt aggályoskodni kezdtünk, hogy ezt
    talán mégse írjuk le így, ilyen nyersen. Aztán aznap este másfél óránk
    ment     el     fölöslegesen,     mint    kiderült,    egy    kilazult
    DIN-hangszórócsatlakozó  miatt.  A  mondat  marad.)  A Quad végerősítő
    nemcsak   zárlatvédelemmel   bír,   hanem   arra  is  módot  ad,  hogy
    csatornánként egyetlen ellenállás behelyezésével 50 Wattra csökkentsék
    a  maximális  kimeneti teljesítményt, s ezzel is óvják a sérülékenyebb
    hangsugárzó-típusok - például éppen a QUELS - egészségét.


    Méréseink

        A Quad 405 mérése során igyekeztünk bevetni minden olyan módszert,
    amellyel  alaposan  kivallathatjuk ezt az igen kedvező specifikációval
    útnak  eresztett,  nagyhírű erősítőt. Ugyanezeket a mérési eljárásokat
    fogjuk  alkalmazni  a  közeljövőben  (pontosabban: már néhány oldallal
    odébb is) a nálunk forgalomba hozott készülékek minősítésére.
        Méréseink   elején   kiderült,  hogy  a  jobb  csatorna  torzítása
    lényegesen  magasabb  a  megengedettnél,  illetve  a bal csatornáénál.
    Ennek  ellenére  folytattuk  méréseinket,  de illő megjegyeznünk, hogy
    ezek a gyengébb értékek nem jellemzik a típust. Természetesen nem csak
    azt  írjuk  le,  hogy  mit  mértünk,  hanem  azt  is: hogyan - s ezzel
    folytatjuk "alapfokú méréstechnikai szemináriumunkat".
        Most pedig nézzük meg, mit jelentenek ezek a számok.

    Bemeneti feszültség és impedancia
    Meghatároztuk  1 kHz-en azt a bemeneti feszültséget, amelynek hatására
    a  kimeneten  éppen  a  specifikált  100 W teljesítmény jelent meg. Ez
    mindkét  csatornán  0,58  V-nak  adódott.  Ugyancsak 1 kHz-en mértük a
    bemeneti  impedanciát  is.  A  végerősítő  110  kohm-mal terheli az őt
    meghajtó előerősítőt; ez kedvezően magas érték.

    Intermodulációs torzítás
    Egy  nagy  amplitúdójú  60 Hz-es és egy kis amplitúdójú 7000 Hz-es jel
    4:1  arányú  keverékét  bocsájtottuk  az erősítő bemenetére, s mértük,
    hogy  milyen  nagyságú  7000±60,  7000±120,  7000±180 Hz frekvenciájú,
    nemkívánt  jelet  kaptunk az erősítő kimenetén, mégpedig előbb 1, majd
    95 W kimeneti teljesítményre.
    (Elnézőek  voltunk,  mert  100  W-ot  kellett volna beállítanunk, de a
    hibás jobb csatornán 95 W után ugrásszerűen megnőtt a torzítás.)
    Bizonyos   arányok   betartásával   egyébként   különféle  frekvenciák
    választhatók  az intermodulációs torzítás mérésére; 60 és 7000 Hz elég
    gyakori. (Használatos a 250+8000 Hz-es kombináció is.)

    Kimeneti feszültség stabilitása
    Állandó    bemeneti    feszültséget    tartva,   megmértük   különféle
    frekvenciákon  a  kimeneti  feszültséget, terheléssel (8 ohm), illetve
    terhelés  nélkül.  Az  eltérést  decibelben  adjuk meg. Minél kisebb a
    változás mértéke, annál kevésbé befolyásolja a kimeneti feszültséget a
    terhelő  impedancia,  annál  kisebb  a készülék belső ellenállása - az
    erősítő annál inkább "kézben tartja" a hangszórót.

    Jel-zaj arány
    A  készülék  saját  zaját  a  100W  kimeneti  teljesítménnyel  arányos
    kimeneti   feszültséghez   viszonyítva   mértük.   Ehhez   10  kohm-os
    ellenállással zártuk le az erősítő bemenetét. (Ez jelképezi a meghajtó
    előerősítő kimenetét.) Kétféle értéket adtunk meg:
    a.,  Lineáris  méréskor  (20Hz-20kHz)  súlyozás  nélkül regisztráltunk
    minden idegen jelet a hangfrekvenciás sávban.
    b.,  Szűrővel  mérve  tulajdonképpen  az  emberi  fül tulajdonságaihoz
    alkalmazkodtunk: a szűrő a mélyebb frekvenciájú zajt, búgást, valamint
    az  egészen  magas  frekvenciájú  zajokat  csak kisebb mértékben veszi
    figyelembe. Így természetesen szebb adatokat kapunk.
    A Quad 405 mindkét esetben igen jól szerepelt.

    Harmonikus torzítás
    Sávszéleken  (20Hz-en  és  20  kHz-en), valamint 1 kHz-en is megadtuk,
    hogy    az   erősítő   milyen   mértékben   termeli   a   nemkívánatos
    harmonikusokat.   Azt  is  meghatároztuk,  hogyan  alakul  1  kHz-en a
    harmonikus  torzítás  a kimeneti teljesítmény függvényében: a névleges
    teljesítmény 1 százalékától kezdve egészen 100 W-ig (100%).

    Frekvencia jelleggörbe. (Amplitúdó-frekvencia jelleggörbe.)
    Az   úgynevezett   rendeltetésszerű  kimeneti  teljesítményen,  azaz a
    névleges  teljesítmény  egytizedén,  2 Hz és 200 kHz között határoztuk
    meg. Kiegészíti ezt az ideális (teljesen lineáris) jelleggörbétől való
    eltérés mértéke, decibelben megadva, a 20 Hz-20 kHz-es sávra.

    Fázis-frekvencia jelleggörbe
    Hasonlóképpen    határoztuk    meg,   mint   az   amplitúdó-frekvencia
    jelleggörbét.  Ezúttal  az  erősítő  bemenetére adott vezérlőjel és az
    erősítő  kimenetén  kapott,  felerősített  jel  közötti  fáziseltérést
    rajzoltattuk fel a szintíró műszerrel.
    Az ideális természetesen az volna, ha nem találnánk eltérést a két jel
    fázisa  között, de mint látjuk, ez csak az átviteli sáv középső részén
    van így.

    Áthallás
    Ekkora  jel jut az éppen nem vezérelt csatornába akkor, amikor a másik
    csatornát  a  névleges  kimeneti  teljesítményig  vezéreljük ki. A nem
    vezérelt  csatornát  ilyenkor  10  kohm-os  ellenállással zártuk le. A
    szemléletesség   kedvéért   40   dB-vel  növeltük  a  szintíró  műszer
    érzékenységét az áthallott jel felrajzoltatásakor.

    Különbségi torzítás
    (Lásd a Revoxnál is.) Tulajdonképpen az intermodulációs torzítás egyik
    vállfaja.  Két  azonos  nagyságú mérőjellel végigpásztázzuk az erősítő
    teljes   átviteli   sávját,   sőt,  még  feljebb  nyúlunk  a  magasabb
    frekvenciák  irányában. A két mérőjel frekvenciájának közel kell esnie
    egymáshoz;   távolságukat   mi  80  Hz-re  vettük.  A  két  frekvencia
    közvetítésekor a kikeveredő különbségjel nagyságát szelektív műszerrel
    mérni lehet.
        Természetesen  nem csak az egyszeri különbségjel (a 80 Hz) jelenik
    meg,  hanem  ennek  a  többszörösei  is  előbukkannak. Jelleggörbénken
    látható,  hogy  magas  frekvenciákon  erősen  nő  a  torzítás. Ezzel a
    méréssel  -  amely  főleg a 2 kHz-200 kHz-es tartományban vizsgálja az
    erősítők  lelkivilágát  - következtetni lehet az úgynevezett tranziens
    intermodulációs torzításra (TIM). Ez a torzításfajta - sokat cikkeztek
    róla  az  utóbbi  években - nem mutatható ki a hagyományos, "statikus"
    mérési módszerekkel: a pillanat tört része alatt lezajló impulzusokban
    érezteti hatását.

    Kimeneti teljesítmény 4 ohmos terhelésen
    Az  általános külföldi gyakorlatnak megfelelően a Quad 8 ohmon nyújtja
    tudása  javát,  de  mi kíváncsiak voltunk (különös tekintettel a hazai
    hangsugárzókra!),  mire  képes  4  ohmos  terheléssel, legfeljebb 0,7%
    harmonikus  torzítással  -  a  DIN  45500 számú szabvány értelmében. A
    Quadtól itt többet vártunk.

    Zenei kimeneti teljesítmény
    A  mérést  úgynevezett  burst-jellel  végeztük.  Az erősítő bemenetére
    olyan  1  kHz-es jelet adtunk, amelyet egy periódusnyi ideig be-, majd
    16   periódusidőre  kikapcsoltuk.  Tehát  vezérlés  nélküli  állapotot
    teremtettünk,  azt  vizsgálandó, hogyan tud "magához térni" az erősítő
    tápegysége. (Ez olyasfajta helyzetnek felel meg, mint amikor halk zene
    közben rövid időre hatalmas fortisszimó szólal meg.)

    Négyszögjel-átvitel
    Különböző   frekvenciájú   (100  Hz,  1  kHz,  10  kHz)  négyszögjelet
    bocsájtottunk az erősítő bemenetére, s figyeltük a kimeneten megjelenő
    válaszjeleket.  Előbbiek  a  fényképek  felső, utóbbiak az alsó részén
    láthatók.      A     négyszögjel     általában     jól     felderíti a
    frekvencia-jelleggörbével    kapcsolatos    hibákat.   A   100   Hz-es
    válaszjelnél  látható,  úgynevezett  tetőesés  szintsüllyedést jelez a
    mélyebb frekvenciákon. A 10 kHz-es jel "lekerekítése" pedig arra hívja
    fel  a  figyelmet, hogy magas frekvenciákon történik ugyanez. (Lásd. a
    84. oldalon.)

        Kiegészítésképpen  hadd ismertessünk még néhány paramétert. Ezekre
    eddig  nem  térhettünk  ki azon egyszerű oknál fogva, hogy az általunk
    etalonnak  választott  két  elektronika  tulajdonképpen  nem ad ki egy
    komplett  erősítőt: hiányzik a meghajtófokozat. A mi szempontunkból ez
    nem  hátrány,  hiszen  a  kis  Revox - szobahangerőn! - éppen elegendő
    feszültséget  szolgáltat  a  Quad 405 számára, és így megtakarítottunk
    egy  láncszemet  vagy  mondjuk  egy  fél láncszemet. (Ez egyben azt is
    jelenti,  hogy  nem  viszünk  be  egy  újabb  hibaforrást!) A túlnyomó
    többség  nyilván  nem így hallgatja a zenét, hanem komplett erősítőn -
    vagy legalábbis komplett előerősítő-végfok összeállításon - keresztül.
    A  rádióknak-erősítőknek,  tehát  például  néhány  oldallal  hátrébb a
    Cleopatra receivernek a tesztjéből nem hiányozhat néhány további adat.
    E  kiegészítő  paraméterek  értelmezését  is itt adjuk, hogy Olvasóink
    később ide visszalapozva mindent együtt találjanak.

    Maximális bemeneti feszültség
    Általában  1  kHz-en mérik. Ez az a feszültség, amelyet az erősítő még
    éppen    feldolgozni    képes    a    hangerő-potenciométer    kellően
    visszaszabályozott  állásában  - a névleges teljesítmény egytizedén -,
    az   erősítőt   éppen  a  megengedett  torzításig  vezérelve.  Ennek a
    jellemzőnek   természetesen   csak   akkor   van   értelme,  ha  van a
    készülékünkön hangerőszabályzó.

    Teljesítmény-frekvenciatartomány
    A  névleges  kimenőteljesítmény felén meghatározzák azt a legkisebb és
    legnagyobb  frekvenciát,  amelyen  a  kimeneti  jel  teljes harmonikus
    torzítása éppen eléri a specifikált értéket.
    A Cleopatra esetében ezt a sávot adjuk meg.
    (Lényegét  tekintve  hasonló  ehhez  az  a  módszer, amely szerint két
    szélső frekvenciát választanak, s ezeken adják meg a teljes harmonikus
    torzítás  értékét  a  névleges  kimeneti  teljesítményen. Ilyen a Quad
    specifikációja.)

    Balansz-szabályzó hatásossága
    Azt  jelenti,  hogy a két szélső helyzetben hány dB-vel változik meg a
    két csatorna kimeneti jele a középálláshoz viszonyítva.

    Magnókimenet feszültsége
    A  készülékek  különféle  bemeneteire a névleges bemeneti feszültséget
    kapcsolva  más-más  nagyságú kimeneti jel adódik a magnócsatlakozón. A
    mérést 1 kHz-en, 47 kohmos lezárással végzik; az eredményt mV/kohm-ban
    adják meg.


    

    

    1-2. diagram (Revox előerősítő): frekvencia- jelleggörbe és különbségi
    torzítás.
    3-8. diagram (Quad405)

     

    Oszcillogrammok a Quad 405-ről: 100 Hz, 1 kHz, 10 kHz




    Szeánsz

    

        Mindenkinek  van  egy  bogara,  a  miénk  az EA 057-es végerősítő.
    Egyszerűen  nem  hagy  nyugodni bennünket az a tény, hogy több mint 15
    évvel  ezelőtt  jobb  erősítőt  gyártottak  Magyarországon,  mint  ami
    manapság  a  legelszántabb,  nyugati  nagybácsikkal  rendelkező magyar
    hifibarátok  tulajdonában  van.  Nem  vonatkozik  ez  néhány ínyencre;
    ezeknek  az  erősítője feltétlenül rangosabb, de hogy valóban jobb-e -
    ezt mindegyikről külön-külön kellene bebizonyítani.
        A    Hifi    Magazinnak   azonban   referenciára   van   szüksége,
    fogódzkodó-pontokra,  műszaki  és pszichológiai(!) hitelre. Szeretnénk
    látni    azt    a    Grundig-,   Philips-,   Sony-,   Technics-   vagy
    Pioneer-tulajdonost (nem is beszélve külföldi levelezőpartnereinkről),
    aki  komolyan vett volna bennünket, ha kijelentjük, hogy mi bizony egy
    pár   ócska,   csöves,   darabonként   15   kilós  magyar  végerősítőt
    használunk. Ez egyébként már csak azért se ment volna, mert a 15 ohmos
    EA  057  a  8  ohmos Spendorokat és JBL-eket még elviseli valahogy, de
    semmiképpen   sem  köthettük  volna  rá  a  többnyire  4  ohmos  hazai
    hangdobozokat.
        Ezzel szemben a Quad 405: megnyugtató etalon. Először is, noha nem
    igazán  luxuscikk,  rangja van külföldön. (Rangja van idehaza is, hála
    a  Rádiótechnika  évkönyvének.)  Másodszor,  tényleg  elég  jó:  kevés
    magyarnak   van   hasonló,   még  kevesebbnek  van  különb  erősítője.
    Harmadszor (és itt dörzsölgetni kezdjük a kezünket), annyira azért nem
    jó, hogy - hitünk szerint - előbb-utóbb ne lehetne ugyanilyet vagy még
    jobbat tervezni, akár idehaza is.
        Ezt a furcsa szempontot mi nagyon fontosnak tartjuk. Számunkra ma,
    1980-ban  az  az  igazi  etalon,  amely megállja a helyét "felfelé" és
    "kifelé"  -  de azért lőtávolban marad "alulról" és "idebennről" nézve
    is.  A  Quad  405  szerintünk  ilyen.  Belenyugszunk,  hogy hitelünket
    vesztjük  mindazok előtt, akik szerint a Quad nem eléggé erős láncszem
    egy  közcélokat szolgáló hazai kontrollberendezésben. Feltehetően igen
    kevesen   lesznek,   akik   erre  való  hivatkozással  visszautasítják
    tesztjeink  eredményét és következtetéseinket (mely utóbbiak egyébként
    már  tartalmazzák  azt  a  korrekciót,  amelyet  etalonjaink esetleges
    gyengéinek ismeretében mindig megteszünk).
        Ahelyett,  hogy  felülről próbálnánk megingatni a Quad pozícióját,
    inkább alulról indulunk támadásba, makacsul az EA 057-tel, de most már
    tisztességesebben   beállított   példányokkal:   kiirtottuk  belőlük a
    számunkra    felesleges   elemeket.   Új   kimenőtranszformátort   nem
    tekercselhettünk: a kimeneti impedancia változatlanul 15 ohm maradt. A
    Thorens/Hadcock/Sonus/Revox/Spendor   kontrollberendezést  használtuk.
    Hárman "vakon" figyeltünk, a negyedik a kapcsolókat kattogtatta.
        Az  egyik  erősítő dinamikusabban, levegősebben, öblösebben szólt,
    több  teret adott, a mélyei is lendületesebbek voltak; egyikünk valami
    érdességet,  nemkívánatos  többletet is felfedezni vélt a hangjában. A
    másik  hangkép laposabb, erőtlenebb, lágyabb, talán unalmasabb volt, a
    mélyeit  kevésbé  találtuk  meggyőzőnek, bár helyenként mintha simább,
    egyenletesebb  lett  volna; a hegedűket mindenesetre nem hozta szépen.
    Az utóbbi volt a Quad.
        A  különbség  azért  nem volt drasztikus. Arra a kérdésre, hogy ki
    melyik  erősítőt  vinné  haza, a legjellemzőbb válasz így hangzott: "A
    Quadot vinném haza, mert tíz kilót könnyebb cipelni, mint harmincat. A
    BEAG-erősítő különben sem volt jobb annyival, hogy az ember beengedjen
    a  lakásába  két ilyen monstrumot." (Ez azért nem meggyőző érv, mert a
    szeánszokon  kimutatható különbség gyakran sokkal nagyobb differenciát
    takar.)  Lapzártakor  azt  gyanítjuk  -  bármilyen  hihetetlen -, hogy
    kontrollberendezésünkben a Quad 405-ös a leggyengébb láncszem: jórészt
    ez felelős a Revox és a Spendor "recesszivitásáért"!)
        Nem    tudni,   hány   darab   forog   közkézen   az   EA   057-es
    teljesítményerősítőből,    leselejtezve,    elárverezve,   elcserélve,
    elkunyerálva,  kölcsönkérve  vagy  ellopva,  de  kétségkívül egy olyan
    audio-technikai  színvonal  eltörölhetetlen  nyomát  mutatja,  amelyre
    azóta  sem  kapaszkodtak  vissza a közhasználatú cikkek hazai gyártói.
    Ráadásul  még  meghajtófokozatot  és hangszín-szabályzót is tartalmaz,
    tehát úgyszólván ideális partnere mondjuk egy Revox-panellnak. A kettő
    együtt  mindenesetre  rendkívül magas hangminőséget produkál, mégpedig
    igen  szerény  áron,  ha egyáltalán meg lehet határozni a 057-es árát.
    Mindenesetre   nagyon  össze  kell  szednie  magát  annak  a  külföldi
    nagybácsinak,   aki   ilyen   minőségű  elektronika  vámjával  kívánja
    megterhelni az unokaöccsét.
        Sajnos,  mindez  inkább  csak  elvi jelentőséggel bír, mert még ha
    valaki  hajlandó  volna  is megépíteni az erősítőt, mindenekelőtt újra
    kellene  tervezni  a kimenőtranszformátort (8 és 4 ohmos leágazások!),
    és  akkor még találni kellene egy céget, amely nekiáll tekercselni. Ha
    ehhez   még   hozzávesszük   a   csöves  erősítők  nagy  fogyasztását,
    helyszükségletét,  egyéb  kényelmetlenségeit, mégiscsak afelé hajlunk,
    hogy  inkább a tranzisztortechnikát propagáljuk. Kerestetik tehát az a
    hazai  félvezetős  konstrukció,  amely megközelíti, eléri, sőt, meg is
    veri  a Quad 405-öst, és isten segedelmével talán az EA 057-est is. (A
    Radford  STA  25 még tovább van egy lépéssel.) Nem csak jó alkatrészek
    kellenek hozzá. Hanem egy kis tervezői megszállottság is.

                                      *

        Ezek    tehát    a    Hifi    Magazin    etalonjai,    már   ami a
    lemezjátszó-berendezést illeti. (Tunerről, magnóról, kazettás magnóról
    később  lesz  szó.) Valamennyi csupán munkaeszköznek tekintendő, s nem
    pedig elmozdíthatatlan bálványnak. Olyannyira nem, hogy a leginkább mi
    magunk  szeretnénk  mielőbb nyugdíjba küldeni őket. Ma még azonban nem
    érték el a nyugdíjkorhatárt.


                                                                       HFM