Szeánszológia, avagy Játékszabályok Gyűjteménye |
A hifi alapigazságai közé tartozik (magunkon is számtalanszor
tapasztaltuk), hogy amíg nem kezdjük el az
erősítőinket-rádióinkat-hangszóróinkat összehasonlítgatni, addig semmi
sem zavarja meg a lelki békénket. Ezért aztán sokan nem tulajdonítanak
különösebb jelentőséget a szubjektív meghallgatásnak. Mások szerint
viszont még a műszakilag hajszálra azonos készülékek hangja között is
döbbenetes a különbség, elég behívni az utcáról húsz embert, hogy
pillanatokon belül huszonegyen megállapítsák, melyik erősítő vagy
lemezjátszó a jobbik. Ez az eszme főleg a műveltebb laikusok körében
szedi áldozatait.
Olvasóink most bizonyára arra számítanak, hogy mi ezekután az
Arany Középút követőinek deklaráljuk magunkat, és szépen
szétosztogatjuk az igazságot, hogy jobbra is, balra is egyenlően
jusson belőle. Fájdalom, (jelenleg) még ezt sem tehetjük. De hát akkor
mit tehetünk egyáltalán?
A hifi-világpiac szédítő zsibvásár. Itt annyi holtbiztos tippet
(bocsánat: műszaki teóriát) kínálnak, annyi márkázott szakvéleményt
árusítanak, annyi - egymásnak és önmagának ellentmondó -
teszt-eredményt hoznak forgalomba, hogy egyelőre kénytelenek vagyunk
Szókrátésszel kijelenteni: csak azt tudjuk, hogy szinte semmit sem
tudunk biztosan. De igenis meg szeretnénk tudni mindent, aminek elvi
vagy gyakorlati jelentősége lehet a hazai hifi-életben. Magunk
szeretnénk pontról-pontra feltérképezni, mit érnek az elvek, hogyan
korrelálnak a gyakorlattal, mégpedig az idehaza elképzelhető
körülmények között. (Számunkra tehát, például, csak elvi jelentősége
lehet azoknak a hangzásbeli előnyöknek, amelyeknek észleléséhez
okvetlenül elektrosztatikus hangszórókat kell használni:
valószínűtlen, hogy Magyarországon ilyenek valaha is forgalomba
kerüljenek.)
Legfőbb eszközünk a szeánsz. Akkor viszont először is - akárcsak
egy műszernek - meg kell határoznunk a működési elveit, a mérési
pontosságát, nehogy félrevezessen bennünket. Olvasóinkat is arra
szeretnénk felkészíteni, hogy maguktól is el tudják bírálni, mennyire
hiteles egy-egy következtetésünk. A szubjektív tesztnek külön irodalma
van (még a szabványosításával is kísérleteznek!), s amennyire
ismereteinkből - sajnos, még nem a tapasztalatainkból! - futja,
megpróbáljuk összefoglalni a játékszabályait, azaz a legfontosabb,
részben műszaki, részben gyakorlati, részben lélektani kritériumait.
(A szeánsz, mint technikopraktiko-pszichoakusztikai médium...? Nem is
rossz.) Az átfedések persze elkerülhetetlenek.
(Hogy értekezésünket senki se nevezhesse képtelennek, a kiváló Kaján
Tibor karikatúráival díszítettük.)
Szabad verseny
(műszaki feltételek)
Tegyük fel, versenylovakat futtatunk. Ha az egyiknek megbéklyózzuk
a lábát, a másiknak meg nem, az eredmény igazságtalan lesz. Ha viszont
az egyik lónak a mellső, a másiknak a hátsó lábát kötjük meg, az
eredmény nem igazságtalan lesz, hanem abszurd. Valószínű, hogy a
hifi-gyakorlatban is inkább ez a jellemző, vagyis az összehasonlításra
ítélt készülékek közül a legtöbbször egyik sem tudja igazán "kifutni
magát".
1.§ Az azonos típusú készülékek sem egyformák, számolni kell a
gyártás bizonyos mérvű "szórásával", különösen a hangszedők,
hangszórók, mikrofonok vételekor, de általában az erősítőkön, magnókon
is akad beállítani való. Mindazonáltal, ha mérés közben semmi nem
kelti fel a gyanúnkat, elfogadhatjuk, hogy a hangminőség nem csak az
éppen megvizsgált példányra: magára a konstrukcióra is jellemző.
2.§ Mindegyik készüléknek egyaránt meg kell nyerni a jóindulatát.
Főleg a hangszórókét, mert ezek nagyon kényesek arra, hová teszik
őket. Például egy csillapítatlan, mély, döngő hangú doboz végleg
elviselhetetlenné válik, ha közel kerül a padlóhoz vagy a falakhoz,
ellenben a kis "bookshelf" (könyvespolcra való) hangszórók basszusán
sokat segít egy vagy több hangvisszaverő felület közelsége. Egy másik
szempont: minden hangszórópárral külön-külön ki kell kísérletezni,
hogyan helyezzük el, hogyan kapjuk a legjobb "sztereó színpadot".
A lemezjátszókat (ezt mérésekkel is jól ki lehet mutatni) zavarja
a környezetük hatása, tehát esetleg hátrányos helyzetbe kerül az a
készülék, amelyiket közelebb tesszük a hangszórókhoz - hogy csak a
legegyszerűbb problémát említsük.
Mivel az egyes hangkarok geometriája eltérő, megeshet, hogy két
lemezjátszó még ugyanannak a lemeznek sem ugyanazon pontján szól a
legszebben, - hacsak a szöghibát előzőleg nem optimalizáltuk, teljes
mértékben negligálva a gyári előírást. (Valahogyan nem tudunk igazán
hinni ebben a teóriában.)
Nem törekszünk teljességre, inkább csak gondolatokat szeretnénk
ébreszteni, de még megemlítjük azt a nem is megalapozatlan nézetet,
miszerint az erősítőket - a tranzisztorosokat is - a hő stabilizálja.
Eszerint elképzelhető, hogy az éppen az imént bekapcsolt készülék
ridegebb hangképet ad, mint az, amelyik már jóideje "fűt", azaz beállt
egy "üzemmeleg" állapotra. Szeánszainkon tehát még ilyesmire is
tekintettel kell lennünk - de legalábbis igyekszünk erről
tapasztalatot gyűjteni.
3.§ És itt következne, ha helyünk, időnk és főleg illetékességünk
engedné, egy komplett játékszabály-gyűjtemény. Egyes hifi-készülékek
szívesen, mások kevésbé szívesen lépnek házasságra egymással. Az
angolban "interface"-nek, azaz "négyszemköztinek" nevezik ezt a
problematikát, amelynek köréből tényleg csak néhány jellemző példát
hozhatunk fel.
Ide tartozik már a hangkar-hangszedő rendszer
összehangolása is. Hiszen ha referencia-célokra kiválasztunk egy
bizonyos hangkart, abban a vizsgálandó hangszedők közül az egyik
esetleg jól, a másik meg kevésbé jól érzi magát.
Még kritikusabb ütközési pont a hangszedő és a fono-elektronika
(RIAA-előerősítő) találkozása. A mozgótekercses, azaz dinamikus (MC)
hangszedők általában nemigen zavartatják magukat, feltehetően éppen
ebben rejlik egyik legnagyobb előnyük. A mágneses típusok viszont
kevés kivétellel roppant kényesek arra, hogyan fogadja jelüket az első
erősítőfokozat. Fennáll tehát a veszélye, hogy pusztán az erősítő
megválasztásával máris valamelyik hangszedő javára döntünk.
Az erősítők általában sok lépcsőben dolgozzák fel az elektromos
jelet. A legjobb konstruktőrök rendkívüli gondossággal igyekeznek
összehangolni az egymás után következő fokozatokat. Elvben a nagyobb
egységek, tehát az elő- és a végerősítő között is támadhat némi
nézeteltérés, tehát előfordulhat, hogy például két teljesítményerősítő
közül azért halljuk jobbnak az egyiket, mert az illeszkedik jobban a
kontroll-célokra használt előerosítőhöz. Ennek azonban semmi köze az
elektroncső-tranzisztor vitákhoz. (Előfordul, hogy egy-egy
tranzisztoros előerősítő megcsalja a párját egy csöves végerősítővel,
vagy vicaverza; mi több, egyes "hibrid" erősítőkben
elektroncső-tranzisztor párosítással is találkozhatunk.) Az ilyen
szimpátiák és antipátiák is tévútra vihetik a tesztelőket.
Végül a végerősítők és a hangszórók viszonya különösen kritikus.
Hogy vajon elegendő-e az erősítő teljesítménye, inkább az előző
fejezethez tartozik, hiszen mindent a maga helyén kell használni, és
nem várható el egy pónilótól, hogy annyit teljesítsen, mint egy
muraközi fakó. Ezenfelül azonban azt is figyelembe kell venni, hogy az
erősítők - még ha bírják is a munkát - nem egyformán kedvelik a
különféle hangszórókat. Főképp azért nem, mert a hangsugárzók
impedanciája nem konstans, hanem változik a frekvencia függvényében.
Tehát egy névlegesen 4 ohmos hangdoboz impedanciája mondjuk 12 ohmos
csúcsértéket is elérhet, aztán meg kicsit 4 ohm alá is zuhanhat. Ezt
semelyik erősítő nem szereti, de némelyik viszonylag jobban elviseli,
mint a másik. Ráadásul számos erősítőt kifejezetten 8 ohmos
hangsugárzóhoz terveznek, ilyen például az általunk referenciának
használt Quad 405 teljesítményerősítő is. (Hogy aztán Magyarországon
miért gyártanak szinte kizárólag 4 ohmos hangszórókat, az külön
fejezet tárgyát képezheti.) Végeredményben tehát előfordulhat - és
erre a szeánszokon is gondolnunk kell -, hogy az egyik fajta
hangszórón az egyik, a másik típuson pedig a másik erősítő bizonyul
jobbnak.
4.§ Tegyük fel, hogy összehasonlítunk két hangszedőt, és azt
mondjuk: az egyik "simábban" szól, a másik "érdesebben". Mennyiben
igazságos ez a megállapításunk? (Eltekintve persze attól az
apróságtól, hogy a hangképet nagyon nehéz szavakkal leírni, és bárki
számonkérheti: ugyan szíveskedjünk már műszakilag pontosan
specifikálni, mit értünk "érdesebb hangon"?)
Ítéletünk alapja nyilván az, hogy hallgatólagosan elfogadjuk: a
rendszer összes többi láncszeme - példánkban a futómű, a hangkar, az
erősítő, a hangszóró, sőt, maga a szoba is - többé-kevésbé ideális,
"semleges", karakternélküli, tehát amit hallani vélünk, az valóban a
hangszedőfej hangjának "érdessége".
Nyilvánvaló azonban, hogy maga a rendszer egyáltalán nem
"semleges", nagyon is beleszólhat a hangképbe. Ha pusztán csak nem
elég jó a kontrollberendezés, máris elkenheti az árnyalatokat, tehát
esetleg semmi különbséget nem hallunk két - egyébként igencsak
különböző - hangszedő hangja között. Másrészt a kontrollberendezés
karaktere befolyásolhatja is az ítéletünket. Megmaradva példánknál
(hangszedő-teszt), előfordulhat, hogy a hiba tulajdonképpen a
hangszóró rovására írható: ha a magassugárzó már eleve érdesen szól,
túlexponálhatja valamelyik hangszedőnek ugyanazt a hibáját, viszont
esetleg kevésbé hívja fel a figyelmet a másik pick-up határozatlan
magashangjaira. A tanulság: nagyon pontosan ismernünk kell mindenkori
kontroll-berendezésünk erényeit és hibáit. Természetesen a
lehallgató-szoba akusztikáját is!
Másrészt viszont - és ez már nem "szeánszológiai" probléma -
kiderül, hogy összeválogathatjuk a berendezésünket ügyesen de
ügyetlenül is. Igaz, kétféle hiba nem oltja ki egymást, tehát például
egy bágyadt hangú erősítőn nem sokat segít egy túlságosan is "élesen"
szóló hangszóró. De ha mindkét darab ugyanazzal a hibával van
megáldva, akkor a találkozásuk siralmas eredménnyel járhat. Még akkor
is, ha netán ugyanabban a gyárban készültek.
Baj van a kábelekkel
(Gyakorlati szempontok)
5.§ A kábeleknek elsősorban az a bajuk, hogy túlságosan rövidek,
és nem érnek el a Nagymező-utcai erősítőtől a londoni bemutatóteremben
felállított hangszórókig. Közelebb pedig nemigen találni olyan boltot
(még Frankfurtban vagy Kölnben sem!), ahol hitelt érdemlő módon
demonstrálnák a valóban figyelemre méltó készülékeket. Tudjuk, hogy
tapasztalataink szükségképpen korlátozottak, és szívesen fogadjuk
bárkitől a hasznos információt, de a legtöbb útibeszámoló, amit eddig
hallottunk, alig tartalmazott egyebet, mint hogy milyen szép volt és
milyen szépen szólt az az Akai, az a Pioneer, az a Sansui, az a
Telefunken - önmagához képest. Ezzel nem lehet sokra menni, még ha
valakinek módjában áll is végigpásztázni az összes létező márkát. (Az
igazán korrekt demonstráció egyébként Nyugaton is hiánycikk.)
Bármiféle összehasonlításhoz előbb etalonokat kell találni, sőt:
nagyon ki kell ismerni őket - és ez nem könnyű.
6.§ Még a hazai készülékeket sem igen tudjuk "összekábelezni".
Hogy a választék szűkös, azt tudjuk. De, mint első számunkban - a
Délibábos Oldalon - már pedzettük, igazán lehetne már nálunk is
legalább egy icike-picike bemutatóterem, amelyben együtt lehetne látni
az összes, idehaza forgalomba került hifi-terméket. Ilyen
demonstrációs terem hiányában nemcsak hogy a vevőknek, de a
szakembereknek is alig van rá esélyük, hogy bármit is össze tudjanak
hasonlítani.
Mi is (rokonszenvező vállalatokkal és barátokkal a hátunk mögött)
a lemezjátszók szubjektív tesztjére készülve csak fohászkodni tudtunk,
hogy mind a hét készülék idejében egy fedél alá kerüljön. Nehezebben
ment, mint hittük volna! És bár mindent elkövettünk, hogy kísérletünk
előírás szerint "megismételhető" legyen - senkinek sem kívánjuk az
ezzel járó tortúrát.
7.§ Amikor a készülékek már együtt vannak valami érdekes
szeánszhoz, és éppen csak össze kéne kötni őket, akkor aztán tényleg
baj van a kábelekkel. Hol 5 pólusú hüvely kellene RCA-hüvely helyett,
hol RCA-dugó a DIN-dugó helyett. Még jó, ha csak két DIN-dugó
találkozik össze. Kölcsönkészüléken ugyebár nem illik forrasztgatni,
csatlakozókat cserélni. Ezért aztán előkerülnek a toldalékok,
átalakítók, a tartalék-kábeldarabok a pótcsatlakozók, és amikor - egy
távirat nyomán - két RCA-lengőhüvely is megérkezik Szegedről, és
mindent sikerül a helyére kötni, akkora makaróni-boglya lóg a szekrény
mögé, hogy kitelne belőle egy olasz család vasárnapi ebédje. Befolyása
a meghallgatás eredményére: ellenőrizhetetlen. Például túl nagy
kapacitással terhelheti a kábel a hangszedőt, búgást visz az erősítőbe
stb. Ideális esetben a kábel a lehető legrövidebb, a csatlakozás a
lehető legbiztosabb. (Egyáltalán, létezik ilyen?)
8.§ Az úgynevezett A-B tesztekhez szükség van egy kapcsolóra is,
hogy egyetlen mozdulattal válthassunk át az egyik lemezjátszó
(erősítő, hangszóró) hangjáról a másikéra. Ámde nemcsak a kábelek,
hanem a kapcsolók is beleszólhatnak a hangképbe, ha óvatlanul
választják meg őket.
9.§ Most jön a java. Kiderül (valahogy mindig olyan váratlanul éri
az embert), hogy az egyes hangszedők sohasem adnak le ugyanakkora
jelet, az erősítők szintúgy, két hangsugárzó pedig sohasem azonos
hatásfokú. Az egyik mindig hangosabban szól, mint a másik. Amíg tehát
a bal kezünkkel az A-B kapcsolót kattogtatjuk, a jobb kezünkkel
folyton korrigálnunk kell a hangerőt. Ez nagyon idegesítő munka, és
meglehetősen zavarja a teszt menetét. Kézenfekvő beiktatni egy
szintszabályzót - de ez egyéb hibákat okozhat, óvatosan kell hát bánni
vele! Lemezjátszó-tesztjeinken mindenesetre két identikus
fono-előerősítőt használunk. Hogy később az erősítő- és
hangszórótesztek hasonló nehézségein hogyan leszünk urrá még nem
tudjuk - haladékot kérünk.
Kik, mit, hogyan, meddig?
(Most már tényleg magáról a zenéről...)
10.§ Kitől vegyük a zenei programot, amelyen eldönthetjük, hogy
például melyik hangdoboz szól természetesebben? Az idősebbik Bachtól?
Az ifjabb Pressertől? Esetleg XXIII. Rácz Laczitól? Vagy Armstrong
Lajostól és népi zenekarától?
Az idő nagyon kemény deviza. A teszt-program így nem ölelheti fel
a zene minden elképzelhető fajtáját - de legalább reprezentálnia kell
azokat. Elengedhetetlen a modern popzene, de minthogy ez a műfaj
eléggé jellegzetes, már néhány részlet is felvilágosítást ad arról,
hogy vajon helyén van-e a dob, a basszus, az elektromos gitár, a
szintetizátor. Ráadásul a popzene többnyire a keverőasztalon születik,
és így nem egészen világos, mihez képest kéne élethűnek lennie.
Az akusztikus hangszerek (és az emberi torok) szolgáltatta
hangképnek viszont biztosan van etalonja: az, ahogyan az életben
megszólal. Ez sem egészen tiszta ügy, hiszen csaknem minden felvétel
valamiféle manipulált hangképet szolgáltat. Ha már egyszer a
hangmérnök úgy döntött, hogy a vonósokat egy kicsit visszafogja, a
fúvósokat pedig némiképp agresszívebbre keveri, akkor az igazán jó
hifi-berendezésen ennek így is kell (élethűen?) szólnia. Többnyire
azonban mégiscsak a jobbik berendezés szól szebben, tisztábban,
természetesebben.
11.§ Meg lehet-e találni az abszolút viszonyítási alapot?
Olvastunk egy igen körülményes, ritkán alkalmazott, de - kifejezetten
hangszóró-vizsgálathoz! - meggyőző módszerről. A lényege az, hogy
néhány hangszerről magnófelvételt készítenek, mégpedig süketszobában.
(A süketszoba csaknem teljesen visszhangmentes, különleges módon
kiképzett falú terem. Kényszerzubbonnyal kombinálva különösen hatásos;
normális ember általában nagyon kényelmetlenül érzi magát benne.) A
hangfelvétel tehát úgyszólván "semleges" lesz, amennyiben nagyon
keveset fog tartalmazni a "zeneterem" eredeti akusztikájából. Otthon,
a lehallgatószobában aztán újra megszólaltatják az élő hangszereket,
illetve velük váltogatva visszajátsszák a szalagot a különféle
hangszórókon. A hangkép bármiféle "elszíneződése" azonnal kimutatható
és döntően a hangszóró számlájára írandó.
Ugyanezt énekhanggal is meg lehet csinálni, meg persze
beszédhanggal is, de az utóbbi tulajdonképpen felesleges. A beszéd
annyira kritikus programanyag, hogy szinte bárhonnan vehetjük, akár
csak úgy, az éterből is, tehát anélkül, hogy az eredetét ismernénk. Ha
a (férfi) bemondó hangja nem érdes, és mégis tiszta, nem tompa, és
mégis artikulált, nem vékonyka, és mégsem jön "hordóból" - meg
lehetünk elégedve a hangszórónkkal és az erősítőnkkel.
Végül hadd ajánljunk még egy nagyon jellegzetes és bárki által
hozzáférhető teszt-anyagot: a fehér zajt, amely nem más, mint 20 és 20
ezer Hz között az összes hang keveréke. Ilyesfajta jelet kapunk a
rádióból (URH-n), ha nem hangolunk állomásra. A fehér zaj, ha jó a
berendezésünk, "egészségesen" szól. Hogy ezt hogyan lehet definiálni?
Csakis az ellentétével: amikor gyatrább erősítőre vagy hangszóróra
váltunk át, a zaj "hangminősége" meghökkentő mértékben leromlik.
Szinte hiányérzetet kelt - és joggal, hiszen a
frekvencia-jelleggörbe egyenetlenségét mint lyukakat (vagy
kiemeléseket) észleljük a hangképben. (Ez persze pusztán csak egyetlen
adalék a hangminőség megítéléséhez.)
12.§ És ki legyen a döntnök? Erre a kérdésre mindenki azt
válaszolhatja: "én" - és igaza is van, amíg csak a saját hifijéről
kell döntenie, sőt, ezt nem is vállalhatja helyette senki! Ámde hogy
feltétlenül valami megbízhatóbb ítéletet mondjunk a kezünkbe került
hifi-készülékekről - ez már meghaladná akár a laikus akár a
hangmérnök, akár az audio-újságíró, vagyis a magános zenehallgató
képességeit.
Zsűri - kikből válogassuk?
A laikus mellett szól, hogy ő képviseli az átlagot, és tulajdonképpen
ő érette rendezzük az egész felfordulást. Amit az ő füle kimutat, az
értelemszerűen igaz, hiszen az egész akusztika statisztikai adatokon
nyugszik: "Így és így hall az átlagos emberi fül". A kívülállók ellen
szól viszont, hogy túlságosan is hozzászoktak a hétköznapi, szörnyű
minőségű gépzenéhez, nem ismerik, mire képes a hifi, és szinte semmi
kapcsolatuk sincs az élő zenével.
A hangmérnök ellen szól, hogy másfajta hangképpel, s másfajta
eszközökkel dolgozik, mint amelyek a lakásokba kívánkoznak.
A fonobolondok (ide értjük magunkat is) azért nem mértékadóak,
mert nagyonis hallani akarnak valamit, és azt - ha nem vigyáznak - hát
bele is hallják a hangképbe. Túlontúl is befolyásolja őket a márkanév
és a propaganda.
A zenészeknek pedig éppen a legfőbb erényüket, absztraháló
képességüket kifogásolhatjuk: a megírt zenére koncentrálnak, és
hidegen hagyja őket az olyan hívságos dolog, hogy az egyik
előerősítőnek mondjuk teltebb a basszusa. Saját szempontjukból nyilván
igazuk van, de ez nem segít rajtunk, halandókon, akik enyhén szólva
túlsúlyban vagyunk, és akik úgy véljük, hogy a zene lényege mégiscsak
a levegő rezgésével jut el hozzánk. (Érdekes, hogy az abszolút hallású
zenészeket viszont szerfelett idegesíti egy egészen enyhe hifi-hiba,
amit mi soha meg nem hallhatunk: az, hogy ha a lemeztányér nem
halálpontosan az előírt fordulatszámmal fut. Nem a tempó-különbséget
észlelik, hanem az eltérést az eredeti hangnemtől.)
Mi afelé hajlunk, hogy az ideális zsűri mégiscsak zenészekből (de
a technikával feltétlenül rokonszenvező zenészekből!) álljon, elvégre
ők ismerik legjobban a hangszerek hangját. A szeánsz anyagát azonban
gondosan elő kell készíteni számukra, hogy sűrítve, szinte
"kinagyítva" kapják azokat a részleteket, amelyeken mi előzőleg már
hallani véltük a különbséget az egyes hifi-jószágok hangja között.
13.§ A fülnek nagyon rossz a memóriája, ezért semmit sem ér, ha az
egyik lemezjátszót délelőtt hallottuk, a másikat meg este. Még
kevesebbet ér, ha az egyiket Münchenben hallgattuk, a másikat
Budapesten. Elengedhetetlen az A-B teszt, tehát az a lehetőség, hogy
egyetlen kapcsolóval választhassunk a két program között. Másrészt a
gyors ide-oda kattogtatással sem megyünk sokra, mert az emberi
hallásnak még egy bizonyos "tehetetlensége" is van: hajlandó
kiegyenlíteni a rövid ideig jelentkező különbségeket. Ez feltehetően
nem más, mint maga a zenehallgatási kedv; bármennyire bosszantó is
minden hiba, az emberi tudat szeretné nem zavartatni magát.
Ajánlatos ezért egy-egy rövidebb zenei részletet először az egyik,
majd rögtön utána ugyanezt a másik forrásból meghallgatni. A
gyakorlatban ez egy kissé nehézkes: állandóan vissza kell tekercselni
a szalagot, vagy vissza kell tenni a tűt az előző barázdákba.
Megszakítatlan program esetén, vagyis ha egyszerűen végighallgatjuk a
műsort, tudni kell - helyesebben: ki kell tapasztalni! -, milyen
jellegzetes effektusoknál váltsunk egyik készülékről a másikra, hogy
az árnyalatnyi különbségek is előbújjanak.
14.§ De, hogy igazán nagy biztonsággal megítélhessük a
hifi-készülékek hangminőségét, beleszámítva azt a rendkívül lényeges
faktort is, hogy mennyi idő után válik fárasztóvá a hangjuk, nagyon
hosszú próbákra van szükség, nagylétszámú zsűrivel. A zsűrit azonban
nem lehet hetekig fogvatartani, a szeánsz időtartama szükségképpen
korlátozott. További gond, hogy a résztvevők ezúttal nem otthon
hallgatják a nekik tetsző zenét akkor, amikor a kedvük így tartja,
hanem idegenben, előre megbeszélt időben, tehát feltehetően közepes
hangulatban. Ráadásul egy kicsit tartanak is egymástól,
feszélyezettek, úgy érzik, vizsgázniuk kell. Így véljük tehát, hogy
azok az árnyalatnyi különbségek, amelyeket a szeánszokon mégis, még
statisztikai módszerekkel is sikerül kimutatni, a valóságban
sokkal-sokkal nagyobbak. Amit viszont a zsűri füle nem hall meg, az a
különbség még létezhet, csak esetleg nem mutatható ki ilyen objektív
eszközökkel.
15.§ Mert objektivitásról nyílván csak akkor lehet szó, ha a zsűri
nem tudja, mit hallgat. Sokat érhet a vérbeli zenészek ítélete: őket,
ritka kivételtől eltekintve, egyszerűen nem érdekli, hogy csöves vagy
tranzisztoros, hogy A-osztályú vagy AB-osztályú, hogy Revox vagy Akai,
hogy bassz-reflex vagy labirint. De még így is ajánlatos úgy intézni a
dolgot, hogy a hangszórók lehetőleg tüll-függöny mögött legyenek, a
lemezjátszók közül mindkettőn forogjon (és ugyanaz!) a lemez, az
erősítőket pedig el kell tüntetni, nehogy valamelyik szép előlap
megvesztegesse valakinek a szemét.
Hosszabb időre azonban megőrizhetetlen a készülékek inkognitója,
és röstellkedve valljuk be, hogy bizony mi is csak nehezen tudunk
elfogulatlanok maradni. Tudatunk fenekén egy kis manó - ha egyszer már
kialakult az ítélete - mindent elkövet, hogy neki legyen igaza.
16.§ A zsűritagokat nem csak a hifi-masinák vagy az azok által
megtestesített műszaki elvek korrumpálhatják. Befolyásolhatja őket a
többi tag véleménye is. (Mindez tökéletesen összhangban van néhány
egzaktnak nevezhető pszichológiai kísérlet eredményével.) Ezért
legalábbis ki kell kötni, hogy teszt közben mindenki tartózkodjék
bárminemű véleménnyilvánítástól, és lehetőleg ne is figyeljen oda a
többiek - akár ösztönös - reakcióira. Különben könnyen az történik a
zsűrivel, ami az igazi szeánszokon fordul elő a spiritisztákkal:
valaki hallani véli a Jelet... ez is, az is megtoldja valamivel... s
egykettőre ott lebeg körülöttük a szellemtestvér.
Darvas László