Hetedhéthatár (sajtószemle) |
"Hajózni szükségszerű" vélték a régi bölcselők. Ők már az
akusztika vizein is nagy biztonsággal navigáltak.
Hifi-magazinból tengersok létezik. Senkinek sem áll módjában, hogy
végigtanulmányozza valamennyit. Ez nem is olyan nagy baj, elég erős
közöttük az átfedés: ha bárhol a világon felbukkan egy-egy figyelemre
méltó készülék vagy egy-egy megfontolandó idea, ezek előbb-utóbb
minden audio-kiadványban napirendre kerülnek. Amiben viszont eltérnek
ezek a magazinok, az a hangvételük, a gondolkodásmódjuk. Főleg az,
hogy miként határozzák meg a hifi-nüanszok pénzbeli ellenértékét.
Szeretnénk ezt az utóbbi kritériumot jobban megvilágítani, és így
most közreadjuk régóta érlelt definíciónkat hobbink lényegéről:
a hifi
a technika
eredményeinek
pszichoakusztikai
kontrollja
az ár függvényében
- és ez természetesen minden országban más és más. Égtájak szerint
(Nyugat, Kelet, Távol-Kelet) egészen bizonyosan eltérő, hiszen erősen
függ a helyi ipar képességeitől, a kereskedők serénységétől, s amit mi
különösen jól érzékelünk: a pénz konvertibilitásától. Hogy csak egy
jellemző példát mondjunk: ha egy pár Quad hangszóró Angliában mondjuk
négyszerte, akkor Magyarországon esetleg nyolcszorta többe kerül, mint
egy pár Videoton. De hát tudjuk, hogy húsvét és pünkösd között
rövidebb az idő, mint pünkösd és húsvét között.
Úgy véljük, előbbi definíciónk lehet az az iránytű, amely nélkül
az avatatlan olvasó talán csak hányódna a betűtenger hullámain, habár
a hajóút mindenképpen érdekesnek ígérkezik. Kiválasztottunk néhány
ismert audio-újságot: angolt, amerikait, franciát, nyugatnémetet - a
szerintünk legjellegzetesebbeket. Ezeket most ünnepélyesen bemutatjuk,
természetesen a magunk szubjektív módján - aki teheti, ellenőrizze,
korrigálja. Később szabályszerű sajtószemlét adunk ezekről a
magazinokról, azaz röviden ismertetjük utolsó számaik tartalmát.
Következő kiadásunkban 1980 januárjáig nyúlunk vissza, hogy aztán
mindig ott folytassuk, ahol az előző lapzárta elnyisszantotta a
kéziratunkat.
A hullámok hívogatnak, a szél kedvező - fel tehát a vitorlákkal!
HiFi Stereophonie
"Zene-zenevisszaadás" - hirdeti alcímében a legrangosabb
nyugatnémet magazin. Főszerkesztője - Karl Breh fizikus, az NSZK
hifi-szövetségének elnöke, a vaskos Hifi Évkönyvek sajtó alá
rendezője, számtalan műszaki teszt és éppen ilyen sok hanglemezkritika
szerzője - mindig is hűséges maradt programjához, amelynek lényegét
így formulázhatjuk: "Ne feledd a zenét!" Kultúra és tárgyilagosság,
ezek a Hifi Stereophonie fő jellemvonásai. Hangvétele hűvös és
nyugodt. Tizenkilenc éve jelenik meg, hónapról-hónapra, menetrendszerű
pontossággal - és ma sem fulladt ki. Igaz, nem kell attól tartania,
hogy kifogy a megvizsgálandó (s egyben propagálásra szánt)
hanglemezekből és hifi-készülékekből.
A zene, az esztétikum iránti elkötelezettsége olyan erős, hogy sok
olvasónkat talán egy kissé elidegenítené. Most, amikor két teljes
évfolyam (1978-79) példányait lapozgatjuk végig, bennünket is meglep:
a HFS átlag 130 oldalából az első hetven-nyolcvanon nincs
keresnivalója a hifinek, ha csak hirdetés formájában nem. A bevezető
40 oldalt következetesen a muzsika művelőinek, eszközeinek,
történetének, pedagógiájának, szociológiájának szentelik. Nehéz volna
kitalálni olyan, zenével kapcsolatos témát, amelyet ne írtak volna meg
a HiFi Stereophonie-ban. Csak mutatóba
Koncertügynökségek. Popkoncert-rendezők (utóbbiakat A
Hanglemezipar Hasznos Idiótáinak titulálják). Zene és adópolitika.
Zene és szakszervezet. Karmester-vetélkedők. "Melyik Schubert?"
Erotika és szexualitás a rockzenében. A "Német Zeneművészet"
hegemóniája, avagy: nacionalizmus és ideológia a zenében. Minőség.
Valódiság - Hegedűrendőrség (mesterhegedők hamisításáról van szó). Az
európai zene Keleten. (Máskor pedig megfordítva.) Interpretáció
stúdióban és koncertteremben - körkérdések. Régi zene, mint a popzene
bázisa. A hanglemezpiac "kívülállói" (a kis hanglemezcégek). A
hanglemezdíjak értéke és a visszaélés velük. A hang - a tévé
mostohagyermeke. Hangmester vagy hangmérnök (a hangmérnöknek a zenével
való kapcsolatára utal).
A HiFi Stereophonie valóban recenziót ad minden, az NSZK-ban
forgalomba hozott komolyzenei lemezről. A 30-35 oldalas rovat legvégén
néhány oldal a dzsessz-zenéé, néhány hasáb pedig a popmuzsikáé.
Jellegzetes - és nagyon rokonszenves - vonása a HFS-nek, hogy
következetesen, számról-számra közzéteszi, hogy recenzensei milyen
lehallgató-berendezést használnak. Eltekintve 3-4 igen erős
berendezéstől, a többség kontrolleszközei becsületesen átlagosak.
(Mármint a nyugatnémet körülményekhez mérten.) A hangszedők között sok
a Shure - tizenkettőt számláltunk meg -, néhány recenzens többféle
pick-upot használ, hárman-négyen dinamikus (MC) fejet is említenek. A
Thorensek, Dualok és Philipsek között fel-felbukkan egy-egy Lenco -
L90, L85, még egy L 70 is -, s örömmel fedeztünk fél a listán egy
Thorens TD 124/II. valamint egy Garrard 301 típusú lemezjátszót is, a
régi, jóminőségű dörzskerekes modellek képviseletében.
Az erősítők a Philips, a Telefunken, a Braun vagy valamelyik japán
cég nevét viselik. Szeparált elő- és végfokozatot csak ketten
használnak a HFS lemezkritikusai között. Hangszóróik jórészt német
gyártmányúak, élen az NSZK-ban különösen favorizált Cantonokkal, de
akad amerikai (JBL L26, AR 3a, AR 2ax) és angol is (Lowther,
Celestion, Wharfedale, Leak). Többutas erősítésű rendszerre ketten
hivatkoznak; mindkét esetben a Philips MFB-boxairól van szó.
Ezek persze csak a lemezkritikusok, tehát - többségükben - nem
"vájtfülű", hanem sokkal inkább a zene struktúrája iránt érdeklődő
publicisták eszközei. A főszerkesztő kontrollberendezését azonban nem
is tudnánk egy szuszra elfújni:
Ortofon SL 15Q, Audio Technica 20 SLa, Shure V 15/III, Rabco SL-8
(a régi, híres amerikai tangenciális kar!), Micro MA-505, SME 3009/2,
Technics SP-10, Micro DDX-1000 (ez az a bizonyos, a Brüel & Kjaer
hirdetéseiben is szereplő, egyszerre három karral montírozható
lemezjátszó!), Accuphase C-200/P 300, Sentry III, továbbá
kvadrofóniához: Ultimo 20B, Technics EPC-100 C, Shure V 15/IV,
Technics SL-1000, Dual 721, Sansui QRX 9001, Canton LE 900/LE 600.
Ezt mi egy kicsit a bőség átkának érezzük: számunkra nem eléggé
nyilvánvaló, milyen filozófia áll e kontrollberendezés mögött. Ha a
Shure a jobb, minek a többi - ha viszont amazok a jobbak, mi szükség a
Shure-ra, és különösen mi szükség annak hármas számú modelljére, ha
kéznél van a négyes is. Ha abszolút referencia (márpedig alighanem
az!) a Micro Seiki futómű a maga egyszerre felrakható három
hangkarjával, miért kell átváltani kvadróban a Dualra? Ha sztereóban a
"tölcséres hang" az etalon, miért kvadróban kell átkapcsolni a
feltehetően színezetlenebb hangú Cantonokra és miért nem fordítva? így
mindezek az eszközök inkább összességükben,
súlyukkal-rangjukkal-árukkal ébresztenek tekintélyt.
A HFS mérései rendkívül alaposak és megbízhatóak, de nem hatolnak
olyan mélységekig, mint egy-egy angol vagy amerikai kollégájának
tesztjei (visszahatás, karrezonanciák vizsgálata, hangszórók
impulzusátvitelének mérése stb.). A HiFi Stereophonie olvasójában az
az érzés támad, hogy eltekintve egy-egy gyengébben sikerült avagy
egy-egy abnormálisan drága modelltől, nemigen van különbség az egyes
árkategóriákon belül. "Az ár-minőség arány elfogadható", a többit a
vevőre kell bízni, más szóval: jórészt ízlés dolga az egész. (Amiben
persze sok igazság is van.)
Ellentétben számos angolszász szakíróval - és újabbkeletű
nyugatnémet "földalatti" magazinokkal -, Karl Breh nem túlságosan hisz
abban, hogy számottevő különbség lehet a technikailag azonos
kategóriába tartozó modellek között. Összehasonlító tesztjein
előfordul, hogy vagy húsz drága hangszedő mindegyike "abszolút
csúcsminőségű", "csúcsminőségű", esetleg "árnyalatnyival csúcsminőség
alatti" - amit azért mi valahogy nem tudunk elfogadni. A HiFi
Stereophonie nemigen kötelezi el magát sem egyetlen márka mellett, sem
valamelyik márka ellen. Ebből következik, hogy összehasonlító
tesztjeit ritkán illeszti valamely jól meghatározott referenciához.
Szinte minden esetben tetszőlegesen válogat össze 5-6 erősítőt,
magnót, hangszórót, s legfeljebb ezek között próbál megállapítani
valamiféle sorrendet. Szóval, a szabad verseny híve. (Tartozunk az
igazságnak azzal, hogy megemlítjük: az utóbbi időben a Canton
hangszórói mintha mégis az etalon szerepét kezdenék játszani a HiFi
Stereophonie tesztjeiben.)
Tulajdonképpen ez a jellemző a HFS legkörültekintőbben
végrehajtott, időről-időre visszatérő, "pszichometrikus"
hangdoboz-összehasonlító tesztjére is; ennek szisztémáját a Fono
Forumtól elszerződtetett Ingo Harden dolgozta ki. Ez egy végletesen
statisztikai alapokra helyezett szubjektív meghallgatási rendszer,
amellyel a hangszórók hangjának főleg a színezettségét, illetve
kellemességét vizsgálják. Mivel rendkívül gyorsan, 3-5 másodpercenként
kapcsolgatnak ide-oda, a statisztika elsősorban azt a benyomást
összegzi, amelyet az egyes hangdobozok a megszólalásuk pillanatában
keltenek.
A legtöbb újságnak van valami bogara. Karl Breh vesszőparipája a
kvadrofónia; ezzel pillanatnyilag meglehetősen egyedül áll az
audio-sajtóban.
Hi-Fi News & Record Review
Alighanem a legtartalmasabb angol audio-újság. Sehogysem lehet
kiolvasni: akárhányszor lapozza végig az ember, mindig talál fél
oldalt, amely előzőleg elkerülte a figyelmét. A John Crabbe
szerkesztette, éppen negyedszázados Hi-Fi News & Record Review-t
érzésünk szerint vagy huszonöten írják, és mindegyiküknek megvan a
maga külön rovata.
Íme a rendszeres rovatok listája: Szerkesztői jegyzetek -
Újdonságok - Keresztrejtvény (igen, ez is van) - Olvasói levelek -
"Szubjektív hang" (tapasztalatok, hifi-gyakorlat) - "Hangzások"
(hasonló karakterű megjegyzések) - URH-rádiózás - Audió szabadalmak -
Könyvismertetés - Magnós ügyek - Gramophile (azaz Lemezbarát) -
Interjú - Visszatekintés - Ahogyan Én Hallom - Rögzített zene
(ismertető az egy-egy új lemezen hallható zenészekről -
Apróhirdetések.
Ezekhez járul minden számban 4-5 kiadós, technikai témájú cikk,
legalább ugyanennyi, de inkább még több teszt, továbbá - természetesen
- a folyóirat címében is említett Hanglemezrevű, amelyet 9 alrovatra
osztanak, német alapossággal. (Elnézést a stílustörésért.)
És ennek a hallatlanul gazdag, 180 oldalas magazinnak még így is a
kétharmada hirdetés!
Hanglemezekről - 80 százalékban komolyzenei felvételekről - vagy
húsz oldalon írnak. A hifi-barátok számára különösen érdekes lehet a
Gramophile-rovat, ebben egy-egy lemeznek úgyszólván a "sztoriját"
adják. Figyelmet érdemel a Minőség-Monitor: itt a minden tekintetben,
tehát technikai értelemben is kiemelkedőnek ítélt felvételekről
számolnak be, s megjelölik a szerzők kontroll-berendezését is, igaz,
összesítve. Íme:
Hangszedők: Shure V 15/III, Onlife DV38/20B, Supex SD 900, Satin
M18E. Hangkarok: SME 3009/II, Grace G707. Futóművek: Thorens TD
125/150, Linn LP 12. Erősítők: Quad 33/303/405, Radford STA 25, Naim
NAC 12/NAP 160, Lecson AC1/AP1X. Hangszórók: IMF, Quad, B&W DM 5, 6,
7, KEF 104, Spendor BC1, Gale 401.
("Így ni. Most aztán szóljon valaki egy szót is!")
A legérdekesebbek, legalábbis a mi szemünkben, a HFN & RR cikkei.
Ezek rendkívül változatosak. Szó esik bennük különleges mérési
eljárásokról és mérési szempontokról; arról, hogy hogyan dolgozik a
hanglemezipar; hogy hogyan lehet felismerni a hangszóró-membránok
hibáit a lézer-holográfia segítségével; hogyan készül a digitális
felvétel, hogyan szerveződött meg a skót lemezjátszóipar; hogyan kell
optimálisan beállítani a dolbys szalagjátszókat; hogyan viselkednek a
bolti eladók, miért nem fogadható el a minden irányban sugárzó
(omnidirekcionális) hangszórók elmélete, ezúttal nem Bose-é, hanem a
svéd Sonab cég mögött álló Carlssoné. Gyakoriak a DIY-leírások (Do It
Yourself = Csináld Magad), például arról, hogy hogyan építsünk
szub-basszus-hangdobozt, előerősítőt, végfokot, esetleg Transmission
Line rendszert valamely meghatározott hangszóró-típushoz.
Egy ízben az új "heppről", a lemeztányér-gumikról közölt cikket a
HFN & RR: ezek állítólag érezhetően befolyásolhatják a nagyon jó
rendszerek hangminőségét. A többség ma még kétségbe vonja ezt (nekünk
nincs véleményünk róla). Mindenesetre jellemző, hogy a cikk szerzője
pontos leírást ad egy pvc-tasakokból összehegesztendő, igen
körülményesen elkészíthető alátétről, mire egy számmal később az
olvasók is "hasonló recepteket" ajánlanak: egy speciális ízesítésű
tortalapot, illetve egy pontosan meghatározott zsírtartalmú
mortadella-szeletet.
A tesztek készítői szubjektív értékítéletet is mondanak, s
többnyire állandó etalonok alapján, de azért eléggé óvatosan. A Hi-Fi
News & Record Review is, mint az angol lapok általában, észrevehetően
favorizálja a brit ipart - nem jobban, mint a németek a németet, az
amerikaiak az amerikait.
HI-FI ANSWERS
Másik választásunk a brit audio-sajtóból a Hifi Válaszok (Hi-Fi
Answers). Mint már a címéből is kiderül, legfőbb erényének a,
közönségszolgálatot tekinti. Nem kevesebb, mint három rovatot tart
fenn az olvasóknak.
Az első a szokásos fórum, ebben nincs semmi új. A második a
tulajdonképpeni "vevőszolgálat": a levélírók itt kapnak feleletet
kérdéseikre, mégpedig, berendezésük árkategóriája szerint
csoportosítva. (Amennyiben a levélborítékot kibélelik két és fél
fonttal, postán kapják a választ.) A harmadik rovatban azok az ésszerű
fogások és modifikációk kerülnek, terítékre, amelyeket maguk az
olvasók ajánlanak, például: hogyan sikerült házi eszközökkel
rendbehozni a lemezjátszójuk felfüggesztését, avagy hogyan szüntették
meg valamilyen receiver-típus jellegzetes brummját a kábelek okosabb
elrendezésével. Akinek az ötletét leközlik, tizenkét havi előfizetést
nyer. (Ámde ne feledkezzünk meg egy negyedik rovatról, az
apróhirdetésekről sem: a HFA-ban ingyenes a hirdetés, helyesebben csak
10 penny névleges költséget számolnak fel érte.)
A Hi-Fi Answers-t nem érheti az a vád, hogy nem ad határozott
tanácsot olvasóinak. Éppen ellenkezőleg: oldalakon át elemzi bármely
létező hangszedő, hangkar, erősítő, futómű, hangszóró karakterét,
erényeit és hibáit. Segít diagnosztizálni a vevők által leirt láncok
gyengeségeit. Javaslatot tesz: mit kell sürgősen kicserélni,
feljavítani, milyen más, olcsóbb vagy drágább típusok vehetők
számításba, amelyek a lehető legjobban illeszkednek a tanácskérő
olvasó berendezéséhez, lakószobájához, zenei ízléséhez. A lap
munkatársai időnként egymással is vitatkoznak, fenntartva azonban,
hogy az ő véleményük is szubjektív.
Ezekután csak természetes, hogy a HFA-nak aztán igazán megvan a
maga etalonja. És ez nem más - kétkedők, ti mind, térdet-fejet
hajtsatok, kinyilatkoztatás következik! -, szóval, nem más, mint az a
bizonyos hangátviteli lánc, amelyet "nem technikai kritériumok, hanem
kizárólag zenereprodukáló képessége alapján" állítottak össze: Linn
futómű, Grace kar, Supex hangszedő, Naim erősítő. Paul Benson, a HFA
szerkesztője és egyben a Linn-szekta főpapja éppen csak Mission- és
IMF-dobozaival tér el az "előírásos" lánctól, amely triamplifikált
(ugyancsak Linn-gyártmányú) Isobarik hangszórókat tartalmazna...
A Hi-Fi Answers általában kiközösítéssel sújtja mindazokat; akik
egyáltalán elképzelhetőnek tartják, hogy valaha is forgalomba kerülhet
jobb futómű a Linn Sondeknél, mely istenség tiszteletére a
szerkesztőség időnkénti körmenetet rendel el vagy misét celebrál. Paul
Benson egyszer azt írta egy cikkében (HFA, 1978 augusztus), hogy "...a
Linn feljavít bármiféle rendszert, árra és minőségre való tekintet
nélkül... Hiszitek-e, hogy a Linn bármiféle hangszedővel és
hangkarral, olcsó hangszóróval és erősítővel jobban szól, mint
bármiféle lemezjátszó akár a három és félezer fontos triamplikált
Isobarikon..." Ennél fogva a Hi-fi Answers hasábjain állandó
kötélhúzás folyik: az egyik olvasó szerint valóban a Linn a legjobb, a
másik szerint mégse, a harmadik szerint mégis, a negyedik szerint
esetleg - ami végülis igen hatékony reklámnak tűnik.
A HFA szerkesztőségében egyébként a főpapon kívül még ketten
birtokolják a Minden Futóművek Futóművének egy-egy földi
inkarnációját, a többiek, a szerényebbek Thorens (TD 124/II.!),
Empire, Sony, Michell lemezjátszókat használnak. Az olcsóbb
kategóriákban verhetetlennek tartják a Rega Planart, még lejjebb pedig
a már kifutott Pioneer PL 12D-t.
Az újság terjedelmének csaknem 70 százaléka hirdetés. Érdekes,
hogy hanglemezkritikát viszonylag keveset közölnek; még érdekesebb,
hogy a szerkesztő - kollégáitól eltérően - inkább popzenei
attrakciókról ír szívesen.
Audio
"Az 1917-ben alapított Radio utódja" - állítja magáról a
legismertebb amerikai hifi-magazin, a láthatóan igényli, hogy valóban
a "legpatinásabbnak" tekintsék. Ismerjük hát el mi is a
jogfolytonosságot, habár mulatságos asszociációink támadnak...
elképzelünk egy hifi-lapot, amelyben a legkorszerűbb detektoros
rádiókat, továbbá az extraklasszis tölcséres barázdabillegetőket
tesztelik-propagálják a ma megszokott módon. A szerkesztő, Eugene
Pitts mindenesetre egy római hármast ír a neve után, amiből arra
következtetünk, hogy I. és II. nem csak a családban, hanem a
szerkesztői székben is az elődei voltak.
Ezen felül azonban már semmit sem mondhatunk, ami az Audio
esetleges konzervativizmusára utalna. Nem: ez a folyóirat még a régi
futóművek, hangszórók, csöves erősítők iránti nosztalgiával szemben is
tökéletesen immunisnak bizonyult. Legfőbb erénye mint amerikai
újsághoz illik, a gyors információ: olvasói mindig idejében
megtudják, mi újság a nagyvilágban.
A legnagyobb figyelmet alighanem Bert Whyte, a technikai
szerkesztő érdemli: "A színfalak mögött" címmel rendszeresen beszámol
a szakma eseményeiről, az AES (a hangmérnökök szövetsége)
konferenciáiról, a nagy audio-bemutatókról - elsősorban persze a
chicagoiról - és mindazokról a jelenségekről, amelyek joggal
foglalkoztatják a közönséget is, a szakembereket is. Kedvenc témája a
digitális hangrögzítés, illetve egy rovattal odébb a video-technika,
amely lassanként állandó témájává válik nem egy hifi-magazinnak.
Az Audio cikkei igazán kielégíthetik a technikai részletekben is
jártas olvasót. Túl azon, hogy szó esik speciális antennákról,
URH-vevők tervezéséről, mikrofon-előerősítők, fono-előerősítők,
fejhallgató-erősítők vagy akár fokozatos hangerő-szabályzók
építéséről; túl azon, hogy rendszeresen tesztelnek műszereket (mondjuk
egy Crown jelenidejű analizátort avagy egy Hewlett-Packard
torzításvizsgáló oszcilloszkópot, gyakran 3-4 folytatásban közölnek
analízist olyan problémákról, mint amilyen a tranziens intermodulációa
torzítás matematikai háttere - hogy a legnépszerűbbet említsük.
A tesztek ellen sem lehet panasz: nemcsak hogy alaposak, hanem
alkalmasint iránymutatóak is, különösen Richard Heyser
hangszórómérései, amelyeknek középpontjában az impulzusátvitel
vizsgálata áll. Egyetlen kérdés marad mindig megválaszolatlanul,
nevezetesen, hogy most ezekután mit érdemes megvásárolni. Persze, a
mérések sok mindenre választ adhatnak, de a teszteredményekben (és a
sorok között) olvasni is tudni kell ám. Heyserről azt írták valahol,
hogy "tömeges öngyilkosságot idézne elő a gyártó cégek körében, ha
részletesen elmagyarázná, hogy valójában mit is jelentenek azok a
diagramok" - amelyeket egyébként becsületesen közre ad. Tény, hogy
tesztjeit olvasva mindvégig érezzük, hogy a szerzőjüknek minden
bizonnyal megvan a Nem-Is-Akármilyen etalonja; hogy nagyon is jól
tudja, hogyan kell szólnia egy hangszórónak - de tekintettel kell
lennie a szabadversenyre. Egyáltalán az Audio egyetlen szakírója sem
szólja el magát (ha mégis, elkerülte a figyelmünket): egyikőjükről sem
derül ki, hogy személy szerint milyen készülékekkel szimpatizál - ha
szimpatizál egyáltalán.
Az Audionak is van afféle "közönségszolgálata", az egyik rovat
("Audioclinic") vegyes ügyekkel, a másik kifejezetten a magnósok
problémáival foglalkozik. Hanglemezekre húsz oldalt szánnak, s ennek
kilencven százaléka - így igaz! - nem a komolyzene, hanem a pop, a
folk, a jazz fóruma. A hanglemezeket illetően egyébként egyáltalán nem
tartanak igényt a teljességre, inkább "ad hoc" recenziókat közölnek.
A magazin terjedelme 120-150 oldal (ebből természetesen legalább
70-80 a hirdetés), de minden év októberében monstreszámot adnak ki, s
ez tulajdonképpen hifi-évkönyvnek tekinthető, hiszen tartalmazza az
összes, Amerikában számításba vehető cég névsorát és gyártmányaik
leírását. (Ami lapzártakor kimarad, azt november-decemberben
pótolják.)
Végül megemlítjük, hogy a komoly Audio játszani is szeret.
Címlapját néha kifejezetten viccesre tervezik. A legmulatságosabbnak
mi a tavaly márciusit találtuk, ez rántotta-sütést ábrázol: a felütött
tojásokból pickupok hullanak a serpenyőbe, amelyben már készül a
tojáslepény, azaz egy valóban sárga alapanyagú, hullámos hanglemez. A
magazin áprilisi számai pedig rendszerint ugyancsak tartalmaznak
valami bolondságot - többnyire prof. I. Lirpa (olvasd visszafelé!)
legújabb hifi-szabadalmát.
The Audio Critic
"Mit várhattok a kommersz audio-sajtótól? A magazinok tesztjei
úgyis igazolni fogják, hogy az XYZ - 1000 modell valóságos technikai
tökély - aztán továbblapoztok, és ott találjátok az XYX - 1000 modell
reklámját. Egyébként is, a nagy kiadványokban csak technikai
vizsgálatokról olvashattok - a kisebbekben viszont elemi technikai
ismeretekkel sem rendelkező fantaszták magyarázzák, hogy ez vagy az a
készülék milyen csodálatos. Az Audio Critic az egyetlen, amely a
zenével éppolyan meghitt viszonyban van, mint a
frekvencia-analizátorral. És semmilyen cégtől nem fogad el hirdetést.
És semmilyen céggel nem hajlandó egyeztetni, amit ír. A drága erősítők
és hangszórók árát kizárólag a zenei élmény indokolhatja, ennélfogva a
gyártó cégek éppúgy nem vonhatják ki magukat a jogos kritika alól,
mint mondjuk a szimfóniák szerzői. Az ár manapság egyébként sem más,
mint marketing-fogás. A legfelsőbb Audio Piac vevői tehát sokkal
inkább rászorulnak a védelemre, mint az átlagos hifi-vásárlóközönség.
Ezt a védelmet semmiféle más kiadványtól nem kaphatják meg, kizárólag
az Audio Critictől."
Dióhéjban ennyi a programja az 1977-ben alapított földalatti
("underground", vagyis nem utcán, hanem előfizetés útján terjesztett)
magazinnak. Az egyszerű, de ízléses, fekete-fehér, még fotókat sem
közlő TAC négy-ötszörte kerül többe, mint a népszerű színes magazinok,
de akit az információ és az élvezetes stílus érdekel és nem az
"Aufmachung", az rászánja a pénzt, évente hat számra.
Azaz, csak rászánná, mert a TAC munkája nehezebbnek bizonyult,
mint a "Szerkesztő És Kiadó": Mr. Peter Aczel sejtette. (Igen, így
hívják, de miért kell ezen megütközni? Hát ki tájékoztassa az
amerikaiakat a legújabb, többezer dolláros csudaszerkezetekről, ha nem
éppen egy magyar?) Az első két szám még rendben megjelent, de a
harmadik már csak egy - igaz, olvasmányos - gyorsjelentést
tartalmazott a CES-ről (a nyári Közhasznú Elektronikai Bemutatóról),
majd újabb pauzák következtek. A szerkesztő kezdetben megpróbálta
türelemre inteni a mind türelmetlenebb - bár változatlanul lelkes -
olvasókat, de az első hat számot végülis csak két év alatt tudta
kibocsájtani. A hetedik csaknem egy évet váratott magára, s már-már
attól tartottunk, hogy az Audio Critic feladja a küzdelmet - de
hálistennek tévedtünk: íme kezünkben a nyolcadik szám is.
Mr. Acel egyhelyütt elmondja, hogy egyike volt az Ohm Acoustics
alapítóinak (ez a cég gyártja a Walsh-féle szélessávú hangsugárzót),
de ma már semmiféle köldökzsinór nem köti az iparhoz, s így teljesen
objektív maradhat. Másrészt, úgy tűnik, ma is jól ismeri azokat a
technologistákat, akik egy-egy cég konstrukcióiért felelősek,
ennélfogva az Audio Critic valóban tájékozott a kulisszák mögött.
(Tesztjei is néha nullszériákról, prototípusokról, avagy éppenséggel
kísérleti modellekről szólnak).
A TAC a hangzáskép és a műszaki paraméterek közötti korrelációt
vadássza igen nagy buzgalommal; az erősítőkön például egészen biztosan
kipróbált már minden olyan "gyilkos" tesztet, amelynek ki kellene
mutatnia, miért szólnak eltérően a különféle elektronikák. (Az
eredmény egyelőre negatív). Ellentétben a reguláris lapokkal,
amelyeknek rendesen egy-egy mániájuk van, az Audio Critic a mániáknak
valóságos gyűjteménye, de elég meggyőzően adja elő ezeket. A
legfontosabb közöttük a lemezjátszók szöghibája: a horizontális és a
vertikális (a TAC szerint megdöbbentően másképp szól a helyesen és a
helytelenül beállított hangszedő), valamint a hangsugárzók
impulzusátvitele, amiben inkább hajlandóak vagyunk hinni.
A referenciát itt két etalon-rendszer szolgáltatja, ezeket
folyamatosan "karbantartják", változtatják. Az A-vonal az a lánc,
amely - a lap szerint - bárminő más vonalat felülmúl. Az elején
természetesen MC-hangszedőt találunk (az Audio Critic szóba sem áll
mágneses hangszedőkkel), majd drága illesztő-transzformátort és
nagytömegű, precízen felfüggesztett futóművet, ezerdolláros karokkal.
A végén pedig - ugyancsak természetesen triamplifikált rendszer áll:
szub-basszus, elektrosztatikus középsugárzó, szalag-magashangszóró, -
s mind a három sávot más-más gyártmányú végerősítő hajtja meg. A
B-referencia is mindig hasonló hangszedővel kezdődik, ebben nem
ismernek megalkuvást, de a többi darab olcsóbb: sztereó elő- és
végerősítő, hagyományos dinamikus hangsugárzókkal. Megadhatnánk típus
szerint is, de mire mi (és TAC) újra megjelenünk, addigra úgyis
megváltozna.
Az Audio Critic általában nagyon rossz véleménnyel van az
elektroakusztikai szakmáról. "Az emberek azt hiszik, hogy az
audio-technika ugyanolyan színvonalon áll, mint az űrtechnika, a
számítástechnika, a lézertechnika. Súlyos tévedés: ebben a szakmában
azok helyezkedtek el, akik másutt nem kellettek: csak újabban akad itt
néhány olyan szakember, aki érti a dolgát. Ebből következik, hogy
indokolatlan, sőt, káros dolog visszafogni a kritikát pusztán azért,
hogy ne rontsuk el a gyárak hitelét. Aki 2500 dolláros, de szörnyű
hangú hangdobozokat tervez, többet használ a társadalomnak, ha inkább
elmegy illemhely-felügyelőnek. Nem szabad bátorítani, hogy továbbra is
hangszórókat tervezzen."
-dl-
*
Hifi-sajtó Franciaországban
Mélabúsan szoktuk emlegetni, hogy az Orion vagy a Tungsram egykor
a világszínvonalat jelentette. Hasonló okokból, bár kevesebb joggal, a
franciák is sokat panaszkodnak. A hifi Nagy-Britanniában és az
Egyesült Államokban született, Franciaországba csak a hatvanas évek
vége felé jutott el, abban az időben, amikor már a japán
elektroakusztikai dömping gépezete is teljes erővel működött. Hiába
van a mai Franciaországban tucatnyi audio-szaklap, hiába van minden
jobb utcában hifi-szaküzlet, a francia iparnak nincs lehetősége
felzárkózni: az ötven-száz párizsi meghallgató-teremben (a szakboltok
alagsorában berendezett auditóriumokban) külföldi eredetű készülékek
tornyosulnak. Az ERA gyárat, melyről Degrell László lemezjátszó-könyve
elismeréssel szól, a melynek egy kiváló hangú tunerjét magamnak is
alkalmam volt alaposan megismerni, ezzel a szöveggel hirdették a
párizsi hifi-folyóiratok 1977-ben: "Nem, a francia hifi nem halt meg."
Valójában az ERA gyár akkora már tönkrement, és a csődtömeg
kiárusítása folyt. A francia audio-ipar kisüzemei studiókészülékeket
gyártanak (Broyer, Scully és részben Barthe), vagy kénytelenek áttérni
az olcsó bóvlira, mint a valaha jobb napokat látott Scientelec.
Legjobb módja ennek, ha a francia tervezésű készüléket a
nyugat-európainál olcsóbb távol-keleti munkaerővel készíttetik el. A
Continental Edison cég legújabban felfedezte Lengyelországot: olcsó,
középkategóriájú erősítőit és tunerjeit immár itt készítteti. A
világpiacon Franciaország csak hangszóróval és hangdobozaival van
jelen: az Audax, a Siare, a 3A gyártmányait néhányan Magyarországon is
ismerik. Éppen, mivel nincs jelentős elektroakusztikai ipara,
Franciaország eszményi környezet a (ma mindenütt egyre inkább divatba
jövő) ezotérikus hifi-kisipar számára. A vidéki AEM vállalat (mely egy
jó hírű előerősítőt és kétszáz wattosnál nagyobb végfokokat gyárt)
mindössze hat főt foglalkoztat: három technikust, egy tervezőt, egy
személy a vevőszolgálattal egy az anyagbeszerzéssel foglalkozik. A
Phonophone csak egy előerősítő-típust és néhány hangdobozt gyárt.
Pierre Lurné csupán a méregdrága Lurné kart készíti. A francia
hifi-sajtónak tehát nincs olyan ipari háttere, mint az angol vagy akár
a német nyelvű szaklapoknak. Ellenben talán épp ezért könnyebben
megvalósítható eszméket sajátíthatunk el belőle.
A legrégibb és legnagyobb példányszámban eladott hifilap a Le
Haut-Parleur hifi-kiadása. (E nagymúltú rádiótechnikai folyóiratnak
minden hónapban négy különböző kiadása jelenik meg). Hiába díszeleg
címlapján a "hifi" francia megfelelője, az "haute fidélité" kifejezés,
lényegében a rádióamatőrök lapja ez is. Az igényesebb cikkek
ezermesterkedő amatőröknek íródnak, és az itt ismertetett
barkácsmunkák esetében ezért nem kizárólag a természethű hangátvitel a
lényeges; ugyanilyen fontos szerepet kapnak a látványos megoldások is,
például fénykibocsátó diódák vagy digitális kijelzés alkalmazása.
Minden számban található egyetlen (igaz: terjedelmes) készülékteszt,
műszeres mérésekkel, semmitmondó szubjektív értékeléssel, minden
összehasonlítás nélkül.
Az Haut-Parleur kiadója jelenteti meg a Hifi Stéréo című havilapot
is, mely nem különbözik lényegesen a nemzetközi audio-sajtó átlagos
minőségű kiadványaitól. A reklámokon kívül a legnagyobb terjedelmét az
újdonságok tesztjei igénylik, de tulajdonképpen ezek is fizetett
hirdetések benyomását keltik. Évente egyszer kiadják a száz
készüléktesztet tartalmazó különszámukat is, de ebben sem olvastam még
lényeges bíráló észrevételt. A tisztán üzleti alapon álló folyóirat
szerkesztősége nem engedheti meg magának, hogy magánszabványa,
etalonja, hobbyja legyen, hogy bármilyen készüléket kitüntetett módon
kezeljen.
1976-ban az Hifi Stéréo szerkesztője megvált a folyóirattól, és új
lapot alapított Hifi Conseils címmel. A változás először óriásinak
tűnt. Vége - mondta a beköszöntő program-cikk - az üzleties
szemléletnek. Csak olyan terméket és boltot hirdetünk, melynek
kiválóságáról már magunk is meggyőződhettünk. Az új folyóirat a
vásárlók érdekeit tartja majd szem előtt. - Persze, az Hifi Conseils
ennek megfelelően csúf, egyszínnyomású folyóiratként is indult, tele
sajtóhibával. Jóval vékonyabb és némileg drágább is volt, mint a
többi. 1979-re aztán kívül-belül megszínesedett, a papírminőség és a
szedés megjavult, változatlanul maradt árát is lassan megközelítette a
többi hifi-szaklap, és a fogyasztói érdekvédelmi szemléletből csak
annyi maradt, hogy az olvasói levelek rovatában néha - általában
megnevezésük nélkül - szidják a boltokat, szervizeket. Ma már inkább
csak abban különbözik az Hifi Stéréo-tól vagy a Nouvelle Revue du
Son-tól, hogy újságíróit még mindig nem szokták gyárlátogatásra
meghívni Japánba.
Csak futólag foglalkoznék külön a Nouvelle Revue du Son-nal, a
nagymultú Revue de Son elektroakusztikai szemle új folyamával. Ebben a
legszínesebb kiállítású hifi-szaklapban évek óta viszonylag elkülönül
a töméntelen fizetett hirdetés és a néhány komoly cikk. A tesztekből
sugárzik a derűlátás. A gyönyörű diagramokat kiegészítő szubjektív
értékelés a francia költői nyelv metaforikus lehetőségeit mindig
igyekszik becsülettel kiaknázni. A komoly cikkek a hifi elméleti
kérdéseivel - például basszreflex hangdobozok méretezésével -
foglalkoznak. Nagy részük átvétel angolszász szaklapokból (JAES,
Wireless World stb.). A Nouvelle Revue du Son volt tehát a hetvenes
évek végéig az egyetlen olyan francia hifi-folyóirat, amelyben az
igényes olvasó is mindig talált valamit. 1978-ban aztán a kiadóhivatal
megindította a L'Audiophile-t, melynek szerkesztését szintén a
Nouvelle Revue du Son újságírói vállalták magukra.
L'Audiophile
Az Audiophile merőben új jelenség a francia audio-sajtóban, s
talán nem is csak abban. Elvben kéthavonta jelenik meg (megjelenése
valójában emlékeztet egy kissé a Hifi Magazin szeszélyességére).
Egyszínnyomású, de a kiállítása szép, sőt előkelő. Párizsi újságosok
nem árusítják: az elő nem fizető olvasók csak hifi-szaküzletekben vagy
magában a szerkesztőségben jutnak hozzá. Ára természetesen négyszerese
az átlagosnak.
Az Audiophile nem fogad el fizetett hirdetéseket. (Megteheti
eltartja a Nouvelle Revue du Son és különös ipari háttere, melyre még
visszatérünk). Nem foglalkozik az úgynevezett hifivel sem, csak a
kiválóval. A többi folyóirat mindegyikének hagyományos lemezrovata
van; az Audiophile kizárólag bemutatólemezeket bírál. A terjedelem
mintegy kilencven százaléka tanulmány. A tanulmányok négy típusba
sorolhatók.
- Teszt. Mivel nem elsősorban kereskedelmi kiadványról van szó, az
Audiophile megengedheti magának, hogy minden számában csak egy gyári
készülékről számoljon be részletesen. A készüléket a kiváló
gyártmányok közül választják ki, és kizárólag szubjektív értékelhető
sajátosságait elemzik. Az ilyen nem-összehasonlító teszt tanulságai
természetesen felhasználhatatlanok a vásárló számára. Összehasonlító
tesztet az Audiophile csak megnevezetlen termékek között készít, nem
vásárlási tanácsadás, hanem elvi kérdések megválaszolásának céljából.
- Elméleti jellegű közlemények. Legnagyobb részt ilyenek jelennek
meg a folyóiratban. A témák a hagyományosak: a mélyhang-visszaadás, a
teremakusztika, az elszínezés és az akusztikai információ, miként
terveztek tangenciális kart (a tervezőkollektíva egy tagjának
cikksorozata) stb. Minden számban szól néhány írás a hangszerek
világáról is.
- Gyakorlatibb cikkek. Számos olyan területe van a hifinek,
mellyel fontosságához képest keveset foglalkoznak. Az Audiophile ilyen
típusú cikkei közül most egyet emelek ki, azt, amely a hang szedő és
az előerősítő bemenetének illesztési kérdéseiről szól. Oszcilloszkópos
mérésekkel mutatják be a kábelkapacitás döntő befolyását (füllel is
azonnal ellenőrizhető a különbség). Talán még visszatérhetünk egyszer
a cikk részletes ismertetésére, annál is inkább, mivel táblázatba
foglalva megadja az ismertebb hangszedőkhöz szükséges - s a gyári
adatlapon gyakran föl sem tüntetett - kapacitív és rezisztív terhelés
értékeit.
- A szerkesztőség mint kutatóközpont. Időnként megjelenik egy-egy
új készülék kapcsolási rajza, nyomtatott áramköri tervvel,
alkatrészjegyzékkel, mérésekkel és a hozzávaló útmutatóval. E
készülékeket maga a szerkesztőség, illetve a szerkesztőség körül
kialakult elektroakusztikai műhely tervezi. A kivitelezést, ha az
olvasó túl ügyetlen hozzá, szintén elvállalja a szerkesztőség által
megbízott kisüzem... Megrendelhetők ezek a berendezések "kit"
formában, viszonylag olcsón, de dobozba téve, jóval drágábban is. Mik
ezek? Főleg előerősítők: az olcsó Sunsey Minimum, a drágább Kanéda és
a még drágább (de a gyáriaknál sokkal olcsóbb), csöves SRPP ANZAI.
Újabban terveztek és árusítanak egy 20W-os A-osztályú végfokot és egy
ekvalizátort is. Elveik egyszerűek: az elektroakusztikai szempontból
felesleges luxus (akár a hangszínszabályozó) elhagyásával, a
kapcsolások egyszerűségével törekszenek olcsóságra, s nem a hordfülek
krómozására összpontosítanak.
Az Audiophile tárgyilagossága nem áll távol attól az eszménytől,
amit az egyik olvasónk által "lebeszélő stílusúnak" nevezett Hifi
Magazin szeretne követni. De talán az Audiophile mögött kialakuló
ezotérikus hifi-kisipartól is van mit tanulnunk.
Horváth Iván