Hanglemezív |
Hanglemezkritikáink szerzői:
Boros Attila, Barna István, Conrad Márta,
Fellegi Ádám, Fittler Katalin, Homolya István,
Malina János, Meixner Mihály, Pándi Marianne,
Szabó József, Togobickij Viktor, Tóth Anna
Opera
VERDI: A trubadúr
Opera négy felvonásban
Luna - Piero Cappuccilli (bariton);
Leonora - Leontyne Price (szoprán);
Azucena - Jelena Obrazcova (mezzoszoprán);
Manrico - Franco Bonisolli (tenor);
Ferrando - Ruggero Raimondi (basszus)
A Berlini Deutsche Oper Énekkara
A Berlini Filharmónikusok Zenekara
Vezényel: Herbert von Karajan
Olasz nyelven (olasz és magyar szövegkönyvvel)
Az EMI Records Ltd. felvétele
Melódia C-10-11315-20
3 lemez - ára: 210,-Ft
Újabb Trubadur-felvétel a világpiacon, s ezzel egyidőben
Magyarországon, a szovjet Melódia cég közreműködésével. Herbert von
Karajan újabb operalemeze - mivel nagyon népszerű Verdi-műről van szó
- minden bizonnyal nagy érdeklődésre számíthat. Az osztrák dirigens
természetesen ezúttal is világsztárokból válogatta ki szereplőit.
Nagyon szép felvételt sikerült készítenie - annak ellenére, hogy a
világsztárok sem mindig váltják be a hozzájuk fűzött reményeket.
Lehetséges, hogy felfogásbeli változásról is van szó, Karajannál
előfordult már ilyesmi Verdi operájának ezt a felvételét hallgatva
némi iróniával a Trubadur helyett inkább a "Leonóra és Azucena" címet
adnám. Mert itt ez a két szereplő, azaz Leontyne Price és Jelena
Obrazcova szolgáltatja a drámát, a feszültséget, az izzó szenvedélyt,
vagyis Verdit. Ennek a két művésznek elhiszem, amit énekel, mert
meggyőző, ahogyan énekli. Price gyönyörű, sötét színű szopránja,
csodálatos magassága, könnyedsége a futamokban, színészi ereje, amely
átüt a felvételen (hanglemezen fontos és ritka adottság!) - elsőrendű.
Ugyanez vonatkozik Obrazcova előadására is. Időnkénti túlfűtöttsége is
helyénvaló: összhangban van Azucena drámájával. A két nagy
énekes-színésznő produkciójához mérten a férfiak, sajnos, ezúttal
alulmaradnak. Hiába énekel szépen, muzikálisan Piero Cappuccilli, nem
győz meg Luna szenvedélyéről (lehet, hogy gyöngébb partnernők esetében
kevésbé volna kiugró a különbség); elénekli, de nem éli a szerepet,
visszafogottnak hat. Franco Bonisolli trubadurja - bár ragyogó
kritikák olvashatók róla külföldi lapokban - a világ mai
tenorinségéről tanúskodik. Állítólag színpadon nagyszerű jelenség - én
nem láttam. Nem vitás, hogy "üzembiztos" magas c-je van, nagyon jó a
harmadik felvonásbeli Strettája - mindez nem elhanyagolható szempont
-, de olasz tenortól a hallgató sokkal többet vár átütő erőben, sodró
szenvedélyben, a drámában való részvételben. Ám a lemeznek ezekért a
gyengébb pontjaiért bőven kárpótol Price és Obrazcova személyén kívül
Herbert von Karajan, illetve az eszményien muzsikáló Berlini
Filharmónikusok zenekara és a berlini Deutsche Oper kórusa. Karajan
nagyon jól kiaknázza a Trubadur zenéjének egyik fontos elemét, a
ritmikai feszültséget. A dráma, a misztikus piano-hatások, a zenekari
színek, a hangszerelési ötletek kihasználása, a fokozások... Mindent
összevetve izgalmas előadást hallunk. A felvétel technikailag is
nagyon jó.
B. A.
VERDI: Traviata
Opera három felvonásban
Violetta - Ileana Cotrubas (szoprán);
Flora - Stefania Malagú (mezzoszoprán);
Alfréd - Placido Domingo (tenor);
Germont - Sherrill Milnes (bariton);
Gaston - Walter Gullino (tenor);
Grenvil - Giovanni Foiani (basszus)
A Bajor Állami Operaház Énekkara
Bajor Állami Zenekar
Vezényel: Carlos Kleiber
Olasz nyelven (olasz és magyar szövegkönyvvel)
DG - Hungaroton
SLPXL 12164-65
2 lemez - ára 240,-Ft
A Hungaroton új Traviata-lemezt hozott forgalomba Magyarországon:
a Deutsche Grammophon felvételét, a Polydor International licence
alapján. A vállalkozás minden szemfontból nagy sikernek ígérkezik.
Hiszen ez az opera Verdinek talán a legnépszerűbb dalműve, a
zenekedvelők legszélesebb rétege is szívesen hallgatja. De a műértők
számára is élményt nyújt ez az előadás, kivételes művészi
kvalitásaival és "korszerűségével".
Korszerűnek azért nevezhetjük ezt a hangfelvételt, mert a
legutóbbi évtizedben befutott, élvonalbeli előadókat, napjaink
sztárjait sorakoztatja fel. A karmester, Carlos Kleiber, a klasszikus.
nagyságnak tekintett Erich Kleiber fia, a hetvenes években tűnt fel,
és néhány év alatt nagy nemzetközi elismerést vívott ki magának
operaprodukcióival, lemezfelvételeivel. Ileana Cotrubas (Violetta) a
hetvenes évek elején vált világnagysággá. Placido Domingo (Alfréd)
ugyancsak a legutóbbi évtized reprezentatív tenoristája. Végül a
baritonista, Sherrill Milnes 1965 óta ünnepelt énekese a New York-i
Metropolitannek. Ezek a nevek a magyar zenehallgató közönség körében
ma még talán kevésbé ismertek, mint mondjuk Karajané, Tebaldié,
Warrené vagy Bergonzié. Mégis: a nemzetközi operavilágban ma ők
ugyanabban a kategóriában szerepelnek - és hogy joggal, arra mindennél
ékesebb bizonyság ez a Traviata-felvétel.
A technika fejlődése, a lemezek népszerűsége különösen a
karmestereket (és zenekarokat) állítja újfajta feladat elé. Az első,
mondjuk így: elemi feltétel a végletesen kidolgozott hangzás, az
intonációban és ritmikában a tökéletest megközelítő összjáték. Ennek
egyik alapfeltétele viszont a jól felkészült és fegyelmezett zenekar
(és énekkar). A Bajor állami Zenekar nem tartozik a világ elsői közé,
mégis pontossága - e nem elhanyagolható vonása - révén nagyszerű
együttesnek bizonyul. (Ugyanez vonatkozik a Bajor Állami Operaház itt
közreműködő énekkarám is.) Ezzel a garnitúrával Carlos Kleiber
ténylegesen tehetségének maximumát nyújtja. Előadásmódja rendkívül
fegyelmezett és mégis expresszív. Tempói energikusak és feszesek,
ezáltal a dráma menetének lendületet és egységet tud kölcsönözni.
(Hadd emlékeztessünk az I. felvonás indítására vagy a
kártyajelenetre). Ugyanakkor páratlan hajlékonysággal követi (és
vezeti) az énekes szólistákat, és mélyen átélt, érzelmileg átfűtött
pillanatokat tud teremteni, mint például a III. felvonás előjátékában.
Énekes-szereplői szempontjából a Traviata lényegileg kamaraopera:
mindössze három szereplő produkciójára épül. Ami lemezfelvételünket
illeti, egyértelműen a címszerep alakítójáé, Ileana Cotrubasé a
főérdem. A román származású énekesnő egyedülálló művészetről tesz
tanúbizonyságot. Magas színvonalú énekeskultúráján kívül kivételes
megelevenítő ereje adja művészetének kulcsát. Zenei szemszögből
piano-hangvételei a legcsodálatraméltóbbak. (A piano-éneklés az
énektechnika igazi nagy titka.) Ez a nagyszerű adottsága már az I.
felvonásbeli áriájának lassú részében megnyilvánul, majd a II.
felvonás kettősében megismételhetetlen produkcióra vezet. A kettős
középrészében a belső vívódást és végül a belátást háromszori "negatív
fokozással", az intonáció végletes ellágyításával ("Cosi alla misere",
illetve "Dite alla giovine") teszi teljessé, és ezzel egyszemélyben
megteremti a tragédia zenei lényegét. Minden további már csupán
kiegészítés.
Így válik mellette "mellékszereplővé" a kiváló Placido Domingo
(Alfréd), pedig kiváló énekesi-előadói adottságokat mutat fel. Az I.
felvonásban még övé a vezetőszerep: hanganyaga nemes és sokszínű. Nagy
érdeme, hogy a II. felvonás nagy tragikus csúcspontja után még növelni
tudja a drámai feszültséget, e ebben méltó partnere a címszereplőnek.
Sherrill Milnes kettejük mögött kissé háttérbe szorul, bár produkciója
magas színvonalú. Mindent egybevéve ma nehezen lehetne ideálisabb
garnitúrát összeállítani erre a három szerepre.
A felvételtechnika kivételesen széles dinamikai skálát rögzített,
s ez a sztereofónikus hatással párosulva igazi "színházi" élményt ad.
A lemezhez mellékelt részletes és szakavatott műismertető és a
szövegkönyv (olasz és magyar nyelven) minden lemezgyűjtő számára
teljessé teszi a kiadványt.
H. I.
VERDI: Nabucco
Opera három felvonásban
Nabucco - Matteo Manuguerra (bariton);
Abigél - Renata Scotto (szoprán);
Zakariás - Nikolai Gjaurov (basszus);
Fenena - Jelena Obrazcova (mezzoszoprán);
Ismael - Veriano Luchetti (tenor)
Az Ambrosian Opera Kórus
A Philharmonia Zenekar (London)
Vezényel: Riccardo Muti
Olasz nyelven (olasz és magyar szövegkönyvvel)
Az EMI Records Ltd. felvétele
Melódia C 10-11649-54
3 lemez - ára 210,-Ft
Ezúttal nemcsak szép előadásban vihet haza a vásárló egy teljes
operát, de hozzáférhető áron is. Amiatt sem kell aggódnia hogy néhány
óra alatt elfogy az a pár példány, ami a hazai piacra került. A
Nabuccot - az EMI felvételét - a Szovjetunióban préselték, itthon
csomagolták, s mellékeltek egy, az orosz nyelvűnél lényegesen jobb és
részletesebb ismertetőfüzetet. Ám a lemez technikailag gyengébb
minőségű az eredetinél. Az egyes oldalak nem azonos hangerővel
szólalnak meg; időnként annyira elhalkul a zene (nem a partitura és
nem a muzsikusok akarata szerint), mintha a háttérből szólnának
hangszerek.
Az új - és már világsikert aratott - Nabucco karmestere (a
Philharmonia Zenekar élén) Riccardo Muti. Együttesében olyan
hangszínek keletkeznek, amelyek szinte ismeretlenek a hazai zenei
életben. Mindenekelőtt a rézfúvós-hangzásra gondolok; a trombiták,
harsonák, kürtök és tubák tiszta, valóban rezes csengése magyar
zenekarban hosszú ideje nem hallható. Ebben a műben erre feltétlenül
szükség is van: a cselekmény megköveteli a rézfúvók - gyakran
szimbolikus értelmű - használatát. A nagyszerűen megszólaltatott
nyitány nélkülük egyszerűen meghalna; az együttesek, a főpap és más
szereplők létének értelme is elveszne a rézfúvók kristálytiszta
akkordjai nélkül. Mindezeknek azonban csak az egyik komponense a
tisztaság: a másik a feszes ritmika és a pontosság, ami szintén ritkán
lelhető fel már az egy fokkal középszerűbb zenekarok és karmesterek
előadásában is. Ugyanígy lehetne áradozni a vonósok és a fafúvósok
teljesítményéről.
Nem dicsérhető ilyen egyértelműen a londoni Ambrosian Opera Kórus
(vezetője John McCarthy). Szépek a férfiszólamok; helyenként kissé
érdes és éles a szoprán. Nagyon szép pillanatokat varázsol azonban a
kórus a II. felvonás 2. képében ("S'appressan gl'istanti"). Jól
kiismeri magát a szerző műhelyében. Ez a darab - a francia nagyopera
tradícióihoz híven - hatalmas tablókat jelenít meg a színpadon. Éppen
ezért az előadás könnyen statikussá, állóképek sorozatává válhat. Ezen
a felvételen azonban a nagy tömegeket felvonultató jelenetek szervesen
kapcsolódnak a zenei cselekménybe; haladását nem gátolják, hanem
elősegítik. A ritmus optimális: nem engedi, hogy a kép vontatottá
váljék, de időt hagy a zenei anyag kibontakozásához. Másik lényeges
mozzanat, hogy a partitura "függőlegesen" is megszólal: minden
hangszer fontos, minden szólamnak önállóan is van élete. Így még az
unisono részek is aktívan tartják az együttes minden szólamát és
hangszerét - az előadás dinamikus.
Mint minden "ünnepi" operafelvétel, ez is a sztárok parádéja.
Ennek ellenére a szólisták nemcsak kellemes meglepetéssel szolgálnak.
Matteo Manuguerra tiszta, testes, de nem túl vastag baritonja nagyon
alkalmas Nabucco szerepére. Erről mindenekelőtt a már említett
"S'appressan gl'istanti" áriában győződhetünk meg. Veriano Luchetti
Izmaelként maradéktalan örömet okoz megszólalásának minden percében.
Nicolai Gjaurov Zakariása ellentmondásos érzéseket váltott ki
belőlem: helyenként, különösen a recitatív-jellegű részekben már-már
bántóan hamisan énekel, II. felvonásbeli áriája azonban ("Vieni, o
Levita"!) nemcsak mint szerep, de mint művészi teljesítmény is
kinyilatkoztatásként hatott. Renata Scotto Abigélje kicsit fáradtnak
tűnt. A magas régiókban már nem olyan határozott, biztonságos és szép
csengésű a világhírű szopránénekesnő hangja. Ezzel együtt csak hálás
lehet mindenki azért, hogy hallhatja énekelni. Éneke óriási íveket tud
átfogni, minden érzelmet ki tud fejezni, hangjának ezerféle színe és
árnyalata van. Abigélként mindebből bőséges ízelítőt nyújt nekünk.
Bár a libretto és a partitura halványabbra formálta, okvetlenül
külön kell szólni Fenenáról - vagyis Jelena Obrazcováról. Ezen a
lemezen nem nyílt alkalma arra, hogy bemutassa mind azt, amit tud, de
már az is jellemző énekes-kvalitásaira, hogy Fenena viszonylag szürke
alakját a szokványostól eltérően milyen színessé, szenvedélyessé,
elevenné varázsolta.
T. A.
Olasz és francia operaáriák
Jelena Obrazcova - mezzoszoprán
Cilea: Adriana Lecouvreur - A hercegnő áriája;
Mascagni: Parasztbecsület - Santuzza áriája;
Verdi: A trubadúr - Azucena áriája és elbeszélése;
Verdi: Don Carlos - Eboli árija;
Saint-Saëns: Sámson és Delila - Tavasz-ária, Csók-ária;
Bizet: Carmen - Habanera és Seguidilla
Philharmonia Zenekar (London)
Vezényel: Giuseppe Patané és Robin Stapleton
Olasz és francia nyelven
Az EMI Records Ltd. felvétele
Melódia C10-11422-22
Ára 70,-Ft
Jelena Obrazcova önálló lemeze napjaink egyik legismertebb,
legsikeresebb mezzo énekesnőjének néhány operaszerepét sorakoztatja
fel - a legismertebb áriákat. Mindenekelőtt meg kell állapítani: a
szovjet énekesnő igazi egyéniség. Elemi erejű hangja, éneklésmódja
szinte természeti tüneményként jelenik meg a hallgató előtt, vonzó
színpadi megjelenése már csak ráadás. Utazó világsztár, akivel a
karmester és rendező Karajan is szívesen dolgozik együtt. Obrazcova
modern énekes. Tudja, hogy nem lehet mindig szépen énekelni, tehát
"csúnyán" is mer - a kifejezés, a hiteles megjelenítés szolgálatában.
Technikája - mint a jó énekeseké általában - nem választható el
hangjától. Mindent eredeti nyelven énekel. Szövege mindenütt hibátlan.
Mégis, néhány kritikai megjegyzést nem lehet elhallgatni.
A felvételen népszerű operák ismert áriáit találjuk. Ez alól csak
a nagyon ritkán hallható Cilea-mű egyik szép részlete kivétel (és
éppen ezért külön öröm). Az Adriana Lecouvreur-beli áriát Obrazcova
nagy drámai erővel adja elő, hangja minden regiszterben kiegyenlített.
Santuzza áriája a Parasztbecsületből vérbő olaszos hangvétellel szólal
meg. A mell-regiszter erőteljes alkalmazása ebben a verista stílusú
áriában teljesen indokolt. A Trubadur-részletekben, főleg az
elbeszélésben egy-két magasság nem a legszebben szólal meg, mintha nem
kellő kontrollal énekelné (vagy talán indiszponált volt a felvétel
napján). Ezzel szemben Eboli áriája a Don Carlosból nagyon jó, pedig
ez a szám a legnehezebb mezzoáriák egyike, főleg exponált magasságai
és hangfekvése matt.
A Sámson és Delila három részlete közül legszebben a lírai,
úgynevezett Tavasz-ária sikerült. A Csók- és a Bosszú-áriában néhány
rendkívül erőltetett, túl "rányomott" mély hang kissé zavaró; az
érzékiségnek ez a naturalisztikus kifejezése túlzottnak hat, kevesebb
több volna. A Carmenból vett két jelenet - a Habanera és a Seguidilla
- szerencsére ezúttal nem rövidítve szólal meg, így sokkal több
illúziót nyújt. Az áriák zenekari kíséretét a nagyhírű londoni
Philharmonia Zenekar szolgáltatja - magas szinten.
B. A.
VERDI: Operakórusok
Nabucco: Rabszolgák kórusa;
A trubadúr: Katonakórus, Cigánykórus;
Rigoletto: Suttogó kar, Az udvaroncok kara;
Traviata: Báli jelenet;
Don Carlos: Autodafé-jelenet;
Aida: Győzelmi kórus;
A végzet hatalma: Jelenet a kolostori képből, Rataplan-kórus;
Otelló: Vihar jelenet
Rohonyi Anikó - szoprán,
Takács Klára - mezzoszoprán,
Karizs Béla, Leblanc Győző, Rozsos István - tenor,
Kovács Pál, Póka Balázs - bariton,
Kováts Kolos - basszus.
A Magyar Rádió és Televízió Énekkara és Szimfonikus Zenekara
Karigazgató: Sapszon Ferenc
Vezényel: Breitner Tamás
Magyar nyelven
Hungaroton SLPX 12098
Ára: 70,-Ft
Az operák kedvelői, és azok, akik most ismerkednek ezzel a
különleges színpadi-zenei műfajjal, elégedetten vehetik kezükbe a
legismertebb Verdi-dalművek kórusaiból összeállított lemezt. A Verdi
operákban (az áriákon kívül) a kórusrészletek tolmácsolják a
leghívebben az olasz mester végtelen dallamgazdagságát, a széles
tömegekhez szóló zenés üzenetét.
Nagy sikerre számíthat a lemez, még akkor is, ha nem a legmagasabb
szinten teljesíti feladatát. Hangzásában és előadásában ugyanis nem
egyenletes a színvonala. Például a B-oldal első számában, az Aida
bevonulási jelenetében a férfikar hangzása nem elég átütő, emellett a
zenekar túl vaskos, helyenként elnyomja a kórust, ami színpadi előadás
esetében előfordulhat, de lemezfelvételen érthetetlen. Szépen sikerült
viszont A végzet hatalma-részlet, mind a kórus, mind a szólisták,
Rohonyi Anikó és Kováts Kolos részéről. A Rádió Énekkarának minden
stílusban való jártasságát, sőt operaszínpadi gyakorlatát is
bizonyítja, hogy a rendkívüli könnyedséget igénylő Rataplan-kórust
bravúros előadásban sikerült megszólaltatnia. Kissé adós marad viszont
a drámai hangulattal az Otello félelmetes nyitó részlete. Az
operairodalomnak ez a szinte egyedülállóan nagyszerű expozíciója több
szint, több szenvedélyt hord magában, többet követel az előadóktól és
a karmestertől.
Az operai kórusirodalom legnépszerűbb száma kétségkívül a
Rabszolgák kórusa a Nabuccoból. Az elnyűhetetlen, örökéletű részlet
előadása szépen sikerült: dinamikai árnyalatai kidolgozottak, érzelmi
kifejezése gazdag. A Trubadur, a Traviata, a Rigoletto és a Don Carlos
énekkari részletei teszik kerekké a körültekintő válogatást. A
felvétel hiányossága, hogy egyes helyeken a pianók nem szólnak elég
plasztikusan, elmosódottá, erőtlenné válik a hangzás. Kár, mert minden
együtt volt ahhoz, hogy elsőosztályú produkció kerüljön ki a
stúdióból.
B. A.
Dal és kórus
SCHÖNBERG: A függőkertek könyve Op. 15., Nyolc dal Op. 6
Sziklay Erika - szoprán
Jandó Jenő - zongora
Német nyelven
Hungaroton SLPX 12040
Ára: 70,-Ft
Két megrázóan szép Schönberg-dalciklust énekelt lemezre Sziklay
Erika, Jandó Jenő zongorakíséretével. A lemez első oldalán a
Schönbergi életmű egyik központi jelentőségű sorozata, a Stefan George
verseire írt tizenöt dal található ("A függőkertek könyve"), a másik
lemezoldalon egy korábbi, még a német romantikus daltradíció Brahms és
Mahler által képviselt ágához kapcsolódó Nyolc dal hallható. A két
sorozat tartalmilag is kapcsolódik egymáshoz; mindkettő a szerelem,
mint eszmei mag köré épül. A Stefan George-sorozat versei és dalai egy
szerelem kibontakozását követik végig az egymásra találástól, a lázas
vágyakozástól a szerelem beteljesedéséig, az emlékek felidézéséig,
amely a végső elválás után a sötét, nyomasztó éjszaka képébe
torkollik. A másik sorozat némileg lazábban fűződik ciklussá, inkább
hangulatképek bontakoznak ki, s a karaktereknek is sokkal szélesebb
skáláját állítja elénk. Hogy csak néhány példát említsünk lágy
szerelmi líra az Álom az élet című dal, groteszk, scherzo-szerű
intonációt kíván a "Csábítás". A legmélyebb tragikumot talán itt is a
ciklus záródarabja A vándor (Nietzsche verse) hordozza, ez tragikus
párbeszéd a magányos vándor és a madár között.
Sziklay Erika mindkét sorozathoz kulcsot talál. Az első ciklushoz
hatalmas XX. sz.-i repertoárja és stílusismerete felöl közelít. Ennek
a zenének minden intonációját, karakterét, előadási árnyalatát ismeri.
Kitűnően érzékelteti a dallam- és a motívum-gesztusokat. Szövegmondása
végig érthető, és megtalálja a finom átmeneteket a dallam-éneklés és
az ének-beszéd között. Talán csak a hang vibrátóját érezzük helyenként
kissé szélesnek, illetve lassúnak.
Az Op. 6-os sorozat előadásából érződik, hogy az előadó jól ismeri
a német "Lied" tradícióit, és megtalálja az egyensúlyt a
Schönberg-zene "új" stíluselemei és a tradíciókhoz kapcsolódó
megoldásai között: Az előadás legfőbb erénye, hogy a ciklus mint
egész, mint folyamat szólal meg, s hogy Schönbergnek a zenetörténetben
egyedülálló lírája a maga keserűségével, elégikus, lázadó hangjával,
rezignációjával, megrázó mélységeivel igazi katartikus hatást vált ki.
Jandó Jenő igen érzékenyen alkalmazkodik Sziklay Erikához. A
zongora-szólam elő- és utójátékában, egy-egy dal érzelmi
kommentálásában éppen zongorázásának egyszerűségével képes a legtöbbet
elmondani.
Sz. J.
PALESTRINA: Missa "De Beata Virgine";
Két motetta (Sicut cervus, Dum aurora)
Az Ifjú Zenebarátok Központi Kórusa
Vezényel: Ugrin Gábor
Hungaroton SLPX 11979
Ára: 70,-Ft
Bevallom, némi csalódással vettem le a lemezjátszó tányérjáról Az
Ifjú Zenebarátok Központi Kórusának - ismertebb nevén a
Jeunesses-kórusnak - egy misét és két motettát tartalmazó új
Palestrina-lemezét. Ebben persze döntő része van a kórus páratlan
erejű Máté-passió felvételének, amelyhez még hosszú ideig önkéntelenül
is mérni fogjuk az együttes minden produkcióját. Sietek megjegyezni:
szó sincs arról, hogy ezen a felvételen a kórus vagy vezetője, Ugrin
Gábor adósunk maradt volna a tőle megszokott igényes és rendkívüli
gonddal kimunkált előadással. És az is biztos, hogy Bach után
Palestrinával az érdeklődés előterébe lépni ugyancsak hálátlan
feladat. Ha egy magas kultúrájú énekkar (amilyen a Jeunesses-kórus)
képes arra, hogy egy Bach-passió látomásos erejű drámaiságát
meggyőzően felidézze - és ők képesek erre -, akkor Bach-előadásuk
feltétlenül szuggesztív, felemelő, (a legjobb értelemben véve) hatásos
lesz.
Palestrina művészete viszont még nehezebben "adja meg magát"
előadójának. Az ő zenéjének kristályos tisztasága, áttekinthetősége
miatt az előadás legcsekélyebb technikai, zenei, sőt tartalmi
fogyatékossága is azonnal szemünkbe tűnik: a kristály elhomályosul,
kihuny bensőséges tüze, célját veszíti a zenei folyamat. Nem hiába
tartják Palestrina műveinek előadását a kóruséneklés alfájának és
omegájának.
A Jeunesses-kórus Palestrina-előadásának legnagyobb erénye az,
hogy át tudja venni a kompozíció hallatlan nyugalmát, érzékeltetni
tudja e zene fenséges hömpölygését. Ezt a hömpölygést azonban. nem
egyszer céltalannak érezzük, s az egész lemez végül is - ki kell
mondanunk - egy kicsit unalmas. Sok minden szerepet játszik ebben.
Például az, hogy a kórushangzás kissé tompa, nélkülözi az éles
kontúrokat; ahogy mondani szokták, "dunyhaszerű". (Nem tudjuk,
mennyire ludas ebben a felvételi technika; hihetőleg nem egészen
ártatlan.)
Egy-két intonációs bizonytalanság is előfordul. De talán az a
legdöntőbb fogyatékosság, hogy a kórus szólamai nem eléggé élők,
individuálisak, nem tudják eléggé követni a dallam folyamatát, a
harmóniai történéseket. (Utóbbira egy példa: hiányzik a súlyra eső
disszonanciáknak a stílushoz tartozó "felizzása"; az ilyen hangokat
gyakran el is sietik.)
Hogy nem olyan finomságokat várunk el, amilyenek már meghaladnák
egy kórus erejét, arra nem is egy angol templomi énekkar szolgáltat
bizonyítékot. És a Jeunesses-kórusnak érdemes hozzájuk mérnie magát.
Szólnunk kell még bizonyos fokú dinamikai és kontrasztszegénységről
is, ami még a helyes törekvések - például a mise "Et incarnatus"
szövegrésznél történő hangváltás, vagy a teljes kórus kisegyüttessel
történő váltogatása - ellenére is érezhető. Mintha Ugrin Gábor
túlságos tisztelettel közeledett volna Palestrina műveihez. Mintha egy
kicsit "érinthetetleneknek" tartaná őket, elhanyagolván a minden
nyugalmuk mellett is bennük rejlő és döntő fontosságú emoncionális
tartalmat.
Végül sajnáltuk, hogy a lemezen egy-két, gyakorlatlan fül számára
is feltűnő vágás hallható.
M. J.
Zenekari Művek
HUMMEL: F-dúr fagottverseny
J. CH. BACH: B-dúr fagottverseny
Janota Gábor - fagott
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Hangversenymester: Rolla János
Művészeti vezető: Sárodor Frigyes
Hungaroton SLPX 12014
Ára: 70,-Ft
Két ritkán hallható alkotás szerepel Janota Gábor és a Liszt
Ferenc Kamarazenekar új lemezének műsorán; az 1778 és 1837 között élt
Johann Nepomuk Hummel, és a legfiatalabb Bach fiú, Johann Christian
egy-egy fagottversenye. A hangszer történetének két jelentős állomását
rögzíti e felvétel. A rokokó versenymű tipikus képviselője a J. Ch.
Bach-mű, míg Hummel alkotása a bécsi klasszikus stílus jegyeit viseli.
Tudomásunk szerint e kompozíció eddig lemezen nem volt hozzáférhető, a
fúvós muzsika kedvelői számára tehát különleges érdekesség ez a
műfajban szokatlanul hosszú, csaknem huszonötperces, a szólistát igen
komoly feladat elé állító kompozíció. A mű partitúráját a "Musica
rara" sorozatban jelentették meg néhány évvel ezelőtt, Janota Gábor is
amerikai tartózkodása alatt talált rá a kottára, és ekkor született
meg a mű felvételének gondolata.
Janota kitűnő művész, remekül győzi a gyors tételek virtuóz
futamait, és megfelelő színekkel rendelkezik az igen dallamos lassú
tétel, a románc előadásához is. Ebben a tételben nagyszerűen
demonstrálja, hogy a fagott, a közhiedelemmel ellentétben nemcsak
humoros vagy karakterisztikus hangulatok tolmácsolására alkalmas, de
lírai mondanivalója is lehet. Ugyanez jellemzi a J. Ch. Bach-mű lassú
tételének igen szép előadását is. A kísérő Liszt Ferenc Kamarazenekar
nagy műgonddal és biztos stílusérzékkel látja el feladatát.
Ismét egy olyan magyar hanglemezfelvétel, amely mind
ritkaságértékével, mind az előadás magas színvonalával jelentós
szerepet játszhat a nemzetközi hanglemez-kereskedelemben is.
M. M.
MOZART: D-dúr divertimento K. 334
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Friedrich Ádám, Borza István - kürt
Hangversenymester: Rolla János
Művészeti vezető: Sándor Frigyes
Hungaroton SLPX 12027
Ára: 70,-Ft
Mozart 334-es Köchel-számú D-dúr divertimentója a műfaj egyik
kiemelkedő remeke, szinte minden esztendőben új és új felvételekben
lát napvilágot. Népszerűségét mutatja, hogy jelenleg a Bielefelder
Katalógus (a hanglemezgyűjtők egyik legfontosabb forrása) mintegy tíz
felvételét tartja számon. Ezekhez csatlakozik most a Hungaroton új
produkciója.
Úgy gondoljuk, ez az előadás méltán követi a híres elődöket, és
minden bizonnyal sikert arat. A Liszt Ferenc Kamarazenekar elsősorban
a divertimento-jelleget hangsúlyozza, friss tempókkal, gördülékeny
ritmusokkal, és kitűnő formaérzékkel. Ha egy másik jól ismert magyar
előadást, a Tátrai Vilmos vezette Magyar Kamarazenekar produkcióját
hasonlítjuk Rolláékhoz, elsősorban a stiláris differenciák
jelentkeznek. Míg Tátraiék inkább a mű rusztikusabb vonásait, s a
helyenként megjelenő sötétebb árnyakat hangsúlyozzák, addig a Liszt
Ferenc Kamarazenekar a világosságot, a gyors tételek játékosságát
juttatja érvényre. Igen jók a hangzási arányok és maga a felvétel is
az elmúlt időszak legsikerültebbjei közé tartozik. Ha valamit ki
akarunk emelni a hatalmas méretű mű előadásából, elsősorban a második,
variációs tételt nevezném meg, valamint a záró-rondó kitűnő tempóját,
friss színeit.
Az elmúlt hónapokban számos lemez jelent meg a Liszt Ferenc
Kamarazenekar előadásában. Úgy érzem, ez a legjobbak egyike.
M. M.
MOZART: Esz-dúr zongoraverseny K. 271 ("Jeunehomme");
Esz-dúr zongoraverseny K. 449
Ránki Dezső - zongora
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Hangversenymester: Rolla János
Művészeti vezető: Sándor Frigyes
Hungaroton SLPX 11942
Ára: 70,-Ft
A 271. Köchel-számú, úgynevezett "Jeunehomme"-koncert viszonylag
ismertebb, zeneileg is igen jelentékeny Mozart-kompozíció, a
zongoristák mégis ritkábban tűzik műsorukra. Ez talán a mű szokatlan
terjedelmességével (beethoveni méretek!) és rendkívül magas
technikai-zenei követelményeivel magyarázható. Ez a lemez bizonyos
mértékig ritkaságnak számít.
Ehhez az objektív előnyhöz igen csiszolt, magas színvonalú előadás
járul. A két mű szólistája, Ránki Dezső mind élő, mind felvételen
rögzített produkcióval igazolta, hogy a legkülönbözőbb stílusokban is
magas színvonalú produkciókra képes. A Liszt Ferenc Kamarazenekar
elsősorban a barokk zene előadására profilírozta magát, mégis kiváló
muzikalitással illeszkedik bele a távolabbi stíluskörbe és egy
speciális zenekari funkcióba, nevezetesen abba, hogy ezúttal egy
szólóhangszer kíséretét látja el. Közreműködéséből mégis bizonyos
kisebb negatívumok fakadnak. Egyrészt az együttes, mint a neve is
mutatja, kamarazenekar, tehát nem alkalmas a mai közfelfogásban élő
"szimfonikus hangzás" megteremtésére. Ez persze önmagában még nem
volna egyértelműen negatívum, hiszen Mozart korában is többnyire ilyen
kis együtteseket foglalkoztattak. Ennek ellenére a hangzás, amit a
zenekar nyújt, mégsem egészen kielégítő. Nemcsak az igazi szimfonikus
hang magva hiányzik, de érezni lehet, hogy a fúvóskar - bármilyen
kicsi is nem tartozik a zenekar szorosan vett "törzsgárdájához"; a
vonósok és a fúvósok hangzás- és hangerőviszonya nem mindig ideális.
Elismerés illeti meg viszont az együttest a zenekar és a szólóhangszer
hallatlanul kifinomult, pontos, gondos és kulturált együttjátékáért.
Ebben természetesen nagy része volt a szólista fegyelmezett
előadásmódjának is.
Ránki érzékeny, finoman árnyalt előadói stílusa ezúttal
szokatlanul "intellektuálisnak" mutatkozik: előadását elsősorban az
értelmes felépítés, nagyon átgondolt forma- és dallamszerkesztés
jellemzi, kevésbé az érzelmi mélységek. Kétségtelen tény, hogy a
későbbi (449. számú) koncert, de a Jeunehomme-koncert sok részlete is
nem a szubjektív Mozart-hangot idézi, hanem a rokokó ragyogásból
kinövő "eszményi" klasszikus hangzást. A 449. számú koncert például
nagyon sok zenei elemet kölcsönöz a szerenádok világából. Ehhez társul
még az előtérbe helyezett virtuozitás, a legszélsőségesebben a
Jeunehomme-koncert fináléjában. Ránki az anyagot abszolút fölénnyel,
ha kell, bravúrral, minuciózus kidolgozottsággal adja elő. Billentése
a stílushoz és az egyes tételek karakteréhez illeszkedik. Ritmikája
rendkívül fegyelmezett, már-már merev, csupán a szólókadenciákban
oldódik fel. Hozzáállásából adódik, hogy például a Jeunehomme-koncert
lassú tételének tragikumát a zenekar nagyobb meggyőző erővel hívja
életre, mint a szólóhangszer. Felvételtechnikailag egyértelműen a 449.
számú koncert a sikerültebb: a zenekar hangszercsoportjai jól
elkülönülnek, a dinamikai, hangszínbeli kontrasztok széles skálában
érvényesülnek. A másik műben viszont mind a zongora, mind a zenekar
árnyékoltan, a kellő plaszticitás nélkül szól.
H. I.
BEETHOVEN: Esz-dúr zongoraverseny Op. 73
Emil Gilelsz - zongora
Clevelandi Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Széll György
Melódia C-01803-04
Ára: 70,-Ft
Beethoven Esz-dúr zongoraversenye önmagában bízó egyéniséget
léptet elénk a zenekar akkordjainak felpattanó szárnyasajtó keretéből
a kezdő szólókadencia futamaival és zengő skálameneteivel. Keresve sem
találhatnánk jobb szólistát, mint a zene "apollói" oldalát oly sokszor
csillogtató Emil Gilelsz-t. Kísérője - nem, egyenrangú partnere! -
ezúttal a Clevelandi Szimfonikusok Széll György vezényletével.
A lemezt végighallgatva a recenzens első észrevétele: a bámulatos
fegyelem. Ha a klasszikus művek előadásának a titka valóban az, hogy
jó tempót vegyünk és abban megmaradunk, ez a felvétel mintapélda
lehetne. A tempó ezúttal (mindhárom tételben) meglehetősen mérsékelt.
Inkább zömök erő, mint lendület. Így mutatkoznak meg a kétségkívül
előnyös módszer elkerülhetetlen árnyoldalai: a harmadik tétel
dobbantós tánca, győzelmesen ide-odaviharzó menetei, de még boldog
éneklése is veszít szárnyalásából; csupán ellensúlya, de nem
kontrasztja a nyitótételnek. Ezzel szemben a lassú tétel mozdulatlan
lebeg: áhítatos pillanatok az előzmények katonai hangulata után.
Szinte felesleges említeni a technikai tökéletességet, a szólistáét és
a zenekarét. De a nagy alkotóegyéniségek nem tagadják meg magukat e
látszólag személytelen tökéletességben sem: ahogy Gilelsz az első
tétel kódájában visszahozza a melléktémát zenekari kíséret nélkül,
csengő-bongó pedálhatásokba burkolva - a közösség, az objektív világ
által adott formáció az egyén lelkén átszűrődve valamilyen sajátos
szint kap. Nem véletlen, hogy Gilelsz ezt a "szálkás", cseppet sem
éneklő melléktémát pedállal finoman lekerekítette. Széll nemcsak a
tökéletes együttjátszással jeleskedik, hanem egy-egy rézfúvós-szignál
újszerű kiemelésével, s azzal, hogy pillanatonként meglepetést okoz,
fölmutatva a zenei szövedék többszólamúságát. Pedig ebben a
versenyműben még az egyszerű együttjátszás is nagy eredmény. Ritkán
hallhatjuk ennyire pontosan, egyidőben megszólalni a kezdő akkordokat,
vagy - az első tétel főtémájának visszatérésekor - a zongora
kromatikus skálája után ennyire habozás nélkül, a megfelelő
pillanatban "bevágni" a tutti-t.
Mindazonáltal egy halvány kétség is megfogalmazódott bennem e
lemez hallatán: szabad-e ennyi önfegyelemmel, az egyéniség ilyen
fékentartásával megszólaltatni egy műremeket, amely végső soron a
diadalmas egyéniség apoteózisa, amely elvet minden készenkapottat, és
önmagának teremt szabályt? Nem sejlik-e föl a gépiesség veszélye? A
legtöbb részlet, a rubatók, a parányi agogikus szabálytalanságok és
mindenekelőtt a hangzás csillogó pompája elhessenti e kétséget, de ez
mégis újra megjelenik az utolsó akkordok után: miután annyi szépet és
tökéleteset kaptunk, nem maradt-e a lemez adósunk az ihlettel? Az
előadói alázat itt ellentétes az alkotóra való ráhangolódás belső
igényével - hiszen ez a mű éppen merész újjáteremtést, nem pedig
tiszteletteljes felidézést kíván.
A lemez felvételtechnikailag kitűnő: a szólistán kívül a rendkívül
meleg és intenzív első és második hegedűszólam uralkodik a
hangzásképen. A préselés közepes.
F. Á.
LISZT: Magyar rapszódiák
III. rapszódia (eredetileg VI.);
VI. rapszódia (eredetileg IX., "Pesti karnevál");
II. rapszódia;
IV. rapszódia (eredetileg XII.)
Szegedi Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Pál Tamás
Hungaroton SLPX 12062
Ára: 70,-Ft
A Liszt Ferenc és Doppler Ferenc átdolgozásában felcsendülő négy
magyar rapszódia előadásakor csak Lisztnek maradt adósa a Szegedi
Szimfonikus Zenekar. A közönség örülhet, hogy végre hozzáférhet e
művekhez.
Vitathatatlan, hogy a magyar rapszódiák nem tartoznak szerzőjük
legértékesebb, a jövő zenéje felé mutató alkotásai közé. De
beletartoznak Liszt életművébe, sőt, képet adnak a XIX. században
magyarnak tartott zenéről. Hiába tudjuk, hogy a verbunkos nem ősi
magyar stílus, és azt is, hogy a magyar nóta más, mint a népdal.
Amikor ilyen fogantatású művek szólalnak meg, a játékosoknak bele kell
élniük magukat a korabeli atmoszférába.
A sorozat minden darabja a magyaros zene megnemesítése,
átlelkesítése - ellenállhatatlan vonzást kellene éreznünk az
előadásból. Ezt a "romantikus" lelkesedést hiányolom elsősorban a
Szegedi Szimfonikus Zenekar interpretációjából. A darabok
tulajdonképpen hangulatosak, de ez nem külön előadói érdem: úgy vannak
megkomponálva, hogy másképp talán elő sem lehetne adni őket.
Szolidnak érzem az interpretációt; épp a tánc-jellegű részek
szédítő forgataga marad el, az, ami a maguk nemében szinte páratlanná
teszi e Liszt-darabokat. A kottában szereplő legtöbb előadási jelet
visszahalljuk a felvételen, de tulajdonképpeni tartalmuk nélkül:
megvannak a hangsúlyok, de hiányzik az a belső feszültség, amelyet így
juttatott kifejezésre a szerző. Általában az indulószerű karakter
feszessége, tartása sem válik hangzó valósággá, továbbá az agogikák
sem mindig meggyőzőek. S voltaképpen a nagyzenekarra is azért volt
szükség, hogy a hangszín-lehetőségek gazdag választékával tudjon
hatni.
A szóló-tutti kontrasztok érvényesülését néha az akadályozza,
hogy a szólisztikus részek nem eléggé melodikusak (például a III.
rapszódiában a kürtök és a mélyvonósok). Szépen megoldottak viszont a
szólistákra bízott cadenza-jellegű helyek. A Pál Tamás vezényelte
produkcióból legjobban a "Pesti karnevál" alcímet viselő VI. rapszódia
tetszett.
F. K.
CSAJKOVSZKIJ: IV. (f-moll) szimfónia Op. 36
A Szovjet Rádió Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Gennagyij Rozsgyesztvenszkij
Hungaroton - Melódia közös kiadás
SLPX 12145
Ára: 70,-Ft
A Szovjet Rádió Szimfonikus Zenekara, Gennagyij Rozsgyesztvenszkij
vezénylete alatt immár több, mint száz esztendős orosz hagyományok
nyomán interpretálta Csajkovszkij szimfóniáit. (A IV. szimfónia
bemutatója 1878. február 10-én volt Moszkvában.) Mind a zenekar, mind
a karmester "elereszti magát", szabadjára engedi érzelmeit és azt a
romantikus-patétikus hangulatot árasztja, amit e mű alapjában véve
megkíván; a szlávos hangulatváltásokat, amelyek hol elérzékenyülő
meghatottságban, mélabúsan, hol dacos kitörésekben, itt-ott meg hetyke
jókedvben, mintegy "nótázásban" nyilatkozik meg. A mű kimondatlan
programja világos: a sötétségből a világosságba, a néppel. És ezt a
programot világosan, áttekinthetően és főleg hitelesen érzékelteti ez
a tolmácsolás.
Mindenekelőtt rendkívül plasztikusak az egyes szólamok. Amikor az
első tétel melléktémája megszólal a fuvolán és az oboán, a cselló
"mellékszólamát" Csajkovszkij cantabile előadási utasítással látta el.
Ez a cantabile általában el szokott sikkadni - itt teljes szépségében
érvényesül. És ez csupán egy példa a sok közül.
A fafúvó hangszerek hangja lágy és behízelgő, a szólókban igen
virtuóz, a rezeké a kívánt mértékben (és nem túlzottan) érces. Szép a
vonóshangzás is, de talán csillogóbb hegedűket szerettem volna
hallani, különösen a magas fekvésekben. A szép és magas nívójú művészi
teljesítménnyel nem áll azonos színvonalon a technikai kivitel. A
lemezen igen sok "pattogás" hallható, ami persze főleg a halk
részekben válik kirívóvá; különösen zavaró pillanatok vannak ebből a
szempontból a negyedik tételben, például amikor a "Nyírfácska"-dallam
először tér viasza és főként a "sors"-téma visszatérése során egy
hosszú szünetben.
B. I.
CSAJKOVSZKIJ: V. (e-moll) szimfónia Op. 64
A Szovjet Rádió Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Gennagyij Rozsgyesztvenszkij
Hungaroton - Melódia közös kiadás
SLPX 12146
Ára: 70,-Ft
Azt gondolhatnánk, hogy Csajkovszkij szimfóniái nem jelentenek
különösebb nehézséget korunk dirigensének. Hiszen Csajkovszkij azok
közé a zeneszerzők közé tartozik, akik hagyományos klasszikus
formával, zenekari összetétellel élnek és nem alkalmaznak radikálisan
újszerű effektusokat. Mégis, Csajkovszkij szimfóniáinak (főleg az
utolsó háromnak) értelmezése során sok "vízalatti zátony" fenyegeti az
előadókat.
Először is, a sok jó előadás tradíciója kötelez. Napjainkban nehéz
találni olyan jelentős karmestert, aki legalább egy Csajkovszkij
szimfóniát ne vezényelt volna. Köztük olyan mesterek, mint Artur
Nikisch - az ő nevéhez fűződik a VI. Szimfónia "rehabilitálása" a
szerző-vezényelte sikertelen bemutató óta... Wilhelm Furtwängler,
Herbert von Karajan, Jevgenyij Mravinszkij, Széll György az
értelmezések igen széles skáláját képviselik: Furtwängler kissé nehéz
veretű, wagnerien monumentális, drámai megközelítésétől a kifejező,
temperamentumos Széll-féle elképzelésig, a karajani kicsiszolt
koncepciótól Mravinszkij-ig szerintem ideális - interpretációjáig.
(Egyetlen más karmester sem fordított ennyi időt és energiát
Csajkovszkij szimfóniáira, az előadás tökéletesítésére, mint ő,
senkinek sem sikerült úgy megközelítenie a zeneszerző legbenső
világát.) Kétségtelen viszont, hogy Csajkovszkij szimfóniáinak e
felvétele kitűnő zenekarral - a Leningrádi Filharmonikusok legjobb
összetételű együttesével - készült, mely a külföld kritikusainak
véleménye szerint a világ legjobb hat zenekara közé tartozik.
A második "veszély" Csajkovszkij zenéjének végtelen érzékenysége,
a tempóváltások egészen finom eltérései, melyek képesek lényegesen
megváltoztatni a zene karakterét. A harmadik és negyedik "zátony":
Csajkovszkij bőven merített kora műzenéjéből, városi románcokból,
táncokból, keringőkből, cigánydalokból. Ez különösen nagy
követelményeket támaszt az előadókkal szemben: nehogy
szentimentálissá, banálissá, ízléstelenné tegyék az előadást.
Végül, - bár Csajkovszkij nem használ gigantikus zenekari
apparátust, és a hangszerelés sem olyan komplikált, mint fiatalabb
kortársának, Mahlernek műveiben - szimfóniáinak előadása mégis
rejteget speciális zenekari problémákat. Műveiben sok a hangszerszóló
- kiváló szólistákra van szükség a zenekarban. Stílusának jellemzői
közé tartozik a különböző hangszercsoportok szembeállítása, ez szintén
nem kis feladat elé állítja az előadókat, az együttes játék terén. Az
elmondottakból következik, hogy Csajkovszkij szimfóniáinak előadói
közül miért ragaszkodnak olyan sokan valamilyen előadói tradícióhoz.
Kilépni a tradíciók keretei közül csak az igazi nagyságoknak
adatott meg. Gennagyij Rozsgyesztvenszkij elsősorban Prokofjev kiváló
interpretátora - vele vették fel az összes Prokofjev szimfóniát -
valamint Stravinskyé, illetve a fiatal Sosztakovicsé (az Orr, vagy a
befejezetlen Játékosok című opera felvételére gondolok). Vagyis olyan
zene révén vált ismertté, mely erőteljes expresszivitásával,
egészsédes, objektív világszemléletével tűnik ki, s amelytől nem
idegen a humoros és a groteszk sem. Felmerül a kérdés: mi vezette a
sugárzóan életigenlő Rozsgyesztvenszkijt arra, hogy azonosuljon
Csajkovszkij három utolsó szimfóniájának tragikus életérzésével? Erős
kapcsolat van közöttük, mindketten ugyanazokat a gátakat akarják
áttörni: egyesíteni a sajátosan nemzetit az európaival, a világ
kultúrájával. Rozsgyesztvenszkij sokat vendégszerepel, a világ számos
zenekarával dolgozott már együtt, többek közt hosszú ideig a BBC
zenekarával. Mindkét művészre jellemző továbbá bizonyos
"arisztokratizmus" a kifejezésben, a gondolat megformálásának
pontosságában, plasztikusságában és természetességében. (Idézzük az V.
szimfónia Adagióját: a "végtelen", hatalmas lélegzetű melódia
természetes kibontakozás útján ér el az eksztatikus csúcspontig.
Rozsgyesztvenszkij pontosan követi a szerző dinamikai és agogikai
utasításait, de ez mégsem szorítja korlátok közé. Az Adagio kezdetén a
zenekar érzékenyen festi alá a gyönyörű kürtszólót, de ez nem pusztán
kíséret, a vonósok szólama önmagában is nagy értékű, sajátos
"lélekzésével".)
Miféle újdonságot hoz Rozsgyesztvenszkij
Csajkovszkij-interpretációja? Bizonyos teatralitást - szemben például
Mravinszkij filozófikusabb felfogásával. Plasztikusabbá teszi a
lényeges vonásokat, élesebbé a kontrasztokat és a konfliktusokat.
Aprólékosan kidolgozza a részleteket, a hangszínek dramaturgiáját;
reliefszerűen mutatja be a hangszercsoportokat. Ilyen megközelítésben
méginkább érzékletessé válik az intonációs és lélektani rokonság az V.
szimfónia és a Pikk Dáma között.
A Szovjet Televízió és Rádió zenekara több éven át dolgozott
együtt Rozsgyesztvenszkijjel. Bár nem éri el a Leningrádi
Szimfonikusok színvonalát, mindenképpen az egyik legjobb szovjet
zenekar. Otthonosan mozog a különböző korok stílusában, véleményem
szerint itt találjuk a kortárs zene legjobb előadóit a szovjet
zenekarok között. Összjátéka kitűnő, remekül érzi volt vezető karnagya
kezét (gondoljunk az első tétel két-klarinét unisonojára, vagy a
klarinét és fagott összjátékára a főtéma első megjelenésében). Kitűnő
szólistákkal rendelkezik, ezt bizonyítja például a fagottszóló az első
tétel reprizében és a harmadik tételben, valamint a kürt és az oboa
szólója a második tételben.
T. V.
SIBELIUS: Finnlandia; Karélia-szvit;
A tuonelai hattyú
GRIEG: Peer Gynt - I. szvit
Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Szabó László
Hungaroton SLPX 12037
Ára: 70,-Ft
Vidéki zenekaraink nemcsak a koncertélet kiépítésében követik a
főváros példáját, hanem lemezfelvételekkel is igyekeznek bekapcsolódni
zenei életünkbe. Ez módot ad rá, hogy ne csak létük és nevük váljon
országszerte ismertté, hanem színvonalukról is értesüljön a
megnövekedett hallgatóság.
A Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekarnak ez az első
lemezfelvétele. Jó, hogy nem repertoár-darabokat játszik, komolyzenei
"slágereket": a neves együttesek előadásában is hozzáférhető művek
tolmácsolójaként kisebb érdeklődésre tarthatna számot. Azáltal, hogy
északi romantikus szerzők műveiből ad elő a debreceni együttes, a
daraboknak szóló érdeklődés jótékonyan erősíti a közönségnek a zenekar
iránti figyelmét. Ugyanakkor merészség is vállalni ezt a műsort,
amelyből a Peer Gynt szviten kívül csak a Finlandia ismert - így
elsősorban a ritkaságok, különlegességek kedvelőit vonzza ez a lemez.
A felvételen szereplő daraboknak nincs nagy előadói hagyománya
nálunk; az I. Peer Gynt szvit hallatán azonban jogosan éri bírálat - a
hallgatók részéről is - a zenekar játékát. Érzelmileg túl
fegyelmezett: nincsenek feloldódó, kitárulkozó pillanatai.
Kifogásolható a szűk dinamikai skála: a hangerő szélsőségeivel szinte
sohasem él a Szabó László vezette együttes. A különböző hangszerek
(illetve hangszercsoportok) által megszólaltatott, összetartozó apró
zenei részletek nem mindig állnak össze egységes egészé. Az Aase
halála vonóskari tételben a szólamok aránytalanok - néha alig halljuk
a brácsa harmóniailag jelentős hangjait. (Sokkal jobban sikerült az
Anitra tánca.) A szvit zárótételét túl komolynak érzem, hiányolom az
előadásból a mesés-tréfás elemet. A hangsúlyokat például a kottához
való hűség kedvéért játsszák el, nem pedig tartalmi tényezők
kifejezésért.
A Finlandiából a dinamikus és statikus forték különbségét
hiányolom. Nem kifogástalan a rezesek szereplése sem. És sokkal
nagyobb átélés, szenvedély kellene a darab előadásához!
A Karelia-szvit és a A tuonelai hattyú című Sibelius-műveknek
pusztán a megszólaltatásáért is köszönet illeti az együttest. De nem
hallgathatom el, hogy az intonációbeli pontatlanságok, valamint a nem
egyszerre megszólaló nagyzenekari akkordok megzavarják a műélvezetet.
F. K.
STRAVINSKY: Versenymű zongorára és fúvós hangszerekre;
Mouvements
SCHÖNBERG: Zongoraverseny Op. 42
Fellegi Ádám - zongora
A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Fischer Iván
Hungaroton SLPX 12021
Ára: 70,-Ft
A lemezre játszott három mű: három különböző világ. Stravinsky
Zongoraversenye a huszas évek neobarokk stíluskísérletei közé
tartozik, a Mouvements pedig a maga komplikált szerialitásával
voltaképpen egyfajta "Hommage á Webern" Schönberg zongoraversenye
viszont a tizenkéthangú "Reihe"-technikát speciális oldottságban
alkalmazza, anélkül, hogy feladná a zeneszerző alapvető elveit. Ez a
háromféle világ időben is évtizedekre esik egymástól: a két Stravinsky
művet harminchat esztendő választja el; kettőjük között, szinte a
felezőponton keletkezett Schönberg kompozíciója.
Az interpretációk gondosan elkülöníthetik a különféle stílusokat,
és ez nem csupán a szólistának, Fellegi Ádámnak köszönhető, hanem a
karmesternek, Fischer Ivánnak, és nem utolsósorban a dirigensi
elképzelések megvalósítójának, a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus
Zenekarának is. Különösen figyelemreméltó a Rádiózenekar fúvósainak
teljesítménye Stravinsky Zongoraversenyében, ahol a hangzás szépsége a
sajátos hangszereles folytán még inkább előtérbe kerül. A jó felvételi
technika következtében a "vastag" és a "vékony" hangzások egyaránt
szépen szólnak; a zongora hangja jól olvad össze a fúvós
hangszerekével, nem válik külön tőlük. Nagyon szerencsés a Mouvements
kamarazenei hangzásvilágának felvétele is: a hangszínek plaszticitása
feltűnően jó.
A Mouvements felvételével kapcsolatban felmerül egy probléma is.
Az amúgy is rövid, alig 10 perces művet ketté kellett szakítani, két
lemezoldalra kellett préselni. Ez már önmagában véve is elég
szerencsétlen megoldás ma - hát még az, hogy a harmadik és negyedik
tétel közötti intermezzót a harmadik tételhez biggyesztették, és a
másik lemezoldalon a negyedikkel kezdtek. Ezek az intermezzók
kifejezetten tempóelőkészítő jellegűek és mindenképpen az utánuk
következő tételhez tartoznak!
A Mouvements Stravinsky legnehezebben megközelíthető művei közé
tartozik; a Zongoraverseny viszont az aránylag "fülbemászó"
Schönberg-művek egyike. Ez a Zongoraverseny - noha egyes részletei
újszerűségükkel megrázóak és felkorbácsolóak - valamiképpen a
Brahms-tradíciók és általában a "bécsiesség" folytatása. A szerző
rengeteg nehéz zongoráznivalót ad a szólistának, vastagon rakott
"vollgriffig", írásmódjával, sajátos hangszíneivel stb. De még
nehezebb feladat a drámai, lírai, már-már mély-pszichológiai és egyéb
emocionális elemek kidomborítása és egyensúlyban tartása. Ez nem
csupán Felleginek, hanem az egész előadógárdának is nagyszerűen
sikerült.
B. I
Kamarazene, hangszerszólók
SCHUMANN: fisz-moll szonáta Op. 11;
ABEGG-variációk OP. 1;
Arabeszk Op. 18
Rados Ferenc - zongora
Hungaroton SLPX 12080
Ára: 70,-Ft
A zongoraművész, aki Schumann interpretálására vállalkozik,
hálátlan feladattal birkózik: a befektetett munka, az emberfeletti
erőfeszítés nem arányos az eredménnyel. Schumann általában nem bánt
kíméletesen a zongoristákkal. Miért is bánt volna, amikor önmagával
szemben is kegyetlen volt? (Tönkre is tette mindörökre a kezét a
vasakarattal véghezvitt ujjgyakorlatokkal!). Azzal, hogy a
koncertpódium meghódításáról le kellett mondania, eleve elhatárolta
magát azoktól a zeneszerzőktől, akik a nyilvánosság előtt maguk
tolmácsolták műveiket. Chopin és Liszt például kiválóan értett azokhoz
a hangszeres effektusokhoz, amelyek többet mutattak, mint a beléjük
fektetett energia. Schumann zongoraművei ennek az energiának mindig
csak elenyésző részét sejtetik a hallgatóval. Rafináltan szőtt
szólamainak finom és bonyolult szövetén - a játékosnak és a
hallgatónak is - nehezebb áthatolnia, mint a dúsan gyöngyöző futamok,
akkord-sorok vagy trillák csillogó fürtjein. Üresjáratot Schumann
zongoramuzsik ja nem ismer: szüntelen figyelmet igényel, szüntelen
elemző készséget, logikus rendszó akaratot és fáradhatatlan
hangszerjátszó mechanizmust.
Ezt kell vállalnia annak, aki a fisz-moll szonáta titkait kutatja;
ismerve annak kockázatát, hogy ez felemészti erejét, és a titok végül
is nem tárul fel a hallgató előtt. Amikor Rados Ferenc a mű
hanglemezfelvételéhez hozzákezdett, már maga mögött tudhatott egy
olyan hangverseny-produkciót, amely a fisz-moll szonátát, mint
egyszeri, kivételes élményt ajándékozta hallgatóinak. A
lemezfelvételen nem érezni ennek az élménynek minden varázsát
hiánytalanul: az alsó tétel igen sok és koncentrált zongoráznivalóját
nem mindenütt nyújtja az ihlet akkori mámorában. Túlságosan
tárgyilagos az énekbeszéddé absztrahálódó Scherzo előadása is. A
második helyen álló Ária átszellemült líráját azonban hiánytalanul
megőrizte a lemezfelvétel, amint hogy figyelemreméltó zongorázás és
szellemi bravúr a monumentális finálé megoldása is.
A lemez kiemelkedő produkciója az ABEGG-variációk előadása. Ehhez
a fiatalkori opuszhoz hamvas gyengédséggel, színesen-gazdagon árnyalt
költészettel közeledett Rados. Hangversenypódiumon vajmi ritkán
hangzik fel Schumannak ez az érthetetlen módon mellőzött kompozíciója,
amelyhez ilymódon nem is tapad annyi előadói konvenció, mint a
divatban levő, agyoncsépelt Karneválhoz, vagy a Szimfonikus etűdökhöz.
Finom és érzékeny lírával mintázta meg Rados a C-dúr Arabeszk
hajlékony dallam-ornamenseit, Schumann e művének tempóban, ritmusban,
hangulatban és magatartásban oly változatos képleteit is.
P. M.
LISZT: Vándorévek
Első év (Svájc);
Második év (Itália - Velence és Nápoly);
Harmadik év
Lazar Berman - zongora
Melódia C 10-10995-11002
4 lemez - ára: 280,-Ft
A Deutsche Grammophon felvételét vette át a szovjet Melódia cég. E
kiadásban az eredetileg három lemezen hallható anyag négy lemezen
foglal helyet. A szovjet felvétel jóval olcsóbb, így nálunk is sokkal
szélesebb körben válhat ismertté a Vándorévek-ciklus, Lazar Berman
előadásában: ára alig több, mint a német kiadvány egynegyede.
Ugyanakkor elgondolkodtató: jogosan bírálhatjuk-e a felvételi
(pontosabban: átvételi) technikát? Zenei minősége alighanem feledteti
a technikai problémákat; mindenesetre kárpótol a viszonylag magas
alapzajért, sőt, az is eltörpül (ami az abszolút hallásúakat azonban
rendkívül zavarja), hogy néha egyes részletek valamivel magasabban
szólnak.
Lazac Bermant méltatni aligha szükséges: neve ismerten cseng a
magyar közönség előtt, mióta Budapesten is versenydíjat nyert (Lev
Vlaszenkóval és Bächer Mihállyal együtt). Aki végigjátszik egy
ciklust, az egész ismeretében másképp szólaltatja meg a sorozat
bármely darabját, mint aki csak egyet-egyet tanul meg, akármilyen
alaposan is. Ugyanakkor az összkiadás-jellegű felvételek esetében
óhatatlanul is eltér az egyes darabok előadási színvonala. Bermannál
az ingadozás viszonylag csekély. Ez elsősorban azzal magyarázható,
hogy Berman a szó legjobb értelmében virtuóz. Technikai nehézségeket
nem ismer, s a könnyebb darabok sem csábítják felületes megoldásokra.
A technikai perfekció és az átélés egysége még a ritkán hallható,
talán kevésbé jelentós műveket is élménnyé avatja. Berman jelentős
egyéniség, olyan valaki, aki a koncertnél nyilván "áttételesebb"
hangfelvétellel is teljesen le tudja kötni a figyelmünket. Nem olyan
lemezeket kapunk kézhez e sorozatban, amelyek bármelyike
"háttérzeneként" szolgálhatna bármilyen munka, illetve társalgás
közben.
Már az első lemezoldalon (miután a nyitódarab, a Tell Vilmos
kápolnája hallgatásakor úgy éreztük, hogy ez a hangvétel állhat
legközelebb Bermanhoz), A wallenstädti tónál című miniatűr remekmű
meggyőz minket előadói skálájának tágasságáról, rendkívüli
atmoszféra-teremtő erejéről. Kiemelkedő interpretáció az Obermann
völgye, a Dante-szonáta, a Velence és Nápoly sorozat harmadik darabja,
a Tarantella, A Villa d'Este szökőkútjai - hogy csak néhányat
említsek.
Berman meggyőző előadó, így fel sem merül, hogy számonkérjük rajta
a kottahű előadási jeleket, sőt, ha más tempót választ, mint ami
előírásként szerepel, elfogadjuk. Amit viszont Berman nem tud: Liszt
számára az arpeggio különös jelentőséggel rendelkezett. Nem véletlen,
hogy mikor írta ki ezt a jelet - néha egyezerre könnyedén
megszólaltatható akkordok, hangzatok esetében is. Ezt a (Liszt
írásaiból és átiratainak elemzéseiből kikövetkeztethető) tényt
figyelmen kívül hagyta Berman; a művek globális szemlélete folytán
néha adós maradt az ilyen megoldásokkal. A másik hiányt azoknak a
daraboknak a befejezésénél érezzük, amelyek szinte néhány akkordba
foglalták a "tanulságot"; ilyenkor szükség lenne valamiféle leszűrtség
érzetét keltő egyszerűségre. Más szavakkal: túl szépre sikerültek e
legtöbbször eltérő tempójelzésű zárlatok.
F. K.
Régi bécsi dallamok
Fritz Kreisler átiratában
Pugnani: Praeludium és Allegro, Canzonetta, Románc, Szerelmi öröm,
Szerelmi bánat, Szép rozmaring, Madrigál, Bécsi capriccio Op. 2,
Játékkatonák indulója, XIII. Lajos dala és Pavane, La Gitana,
Rondino egy Beethoven témára, Pulcinello szerenádja, Recitativo
és Scherzo Caprice Op. 6
Szenthelyi Miklós - hegedű
Szenthelyi Judit - zongora
Hungaroton SLPX 12141
Ára: 70,-Ft
Az 1962-ben elhunyt osztrák hegedűművész, Fritz Kreisler korának
egyik legnagyobb hangszeres előadója volt. Hosszú művészpályája során
a világ minden, zenei szempontjából jelentős városában
hangversenyezett. Ami hegedűsöknél a legnagyobb ritkaság: még
hetvenedik életévén túl is nagyszerű élményekkel ajándékozta meg
hallgatóságát. Kreisler hamisítatlan bécsi művész volt, stílusára,
hangvételére tévedhetetlenül nyomta rá bélyegét a híres bécsi iskola.
Különlegesen szép hegedűhangja, ahogyan egy kritikusa egyízben írta
róla: "dalolásra termett". Ez az áradóan gazdag éneklés jellemezte
játékát, és melódiagazdagsága magyarázza műveinek máig tartó
népszerűségét.
Viszonylag későn tudatta Kreisler a világgal, hogy számos olyan
kompozíció, amely különböző barokk vagy rokokó szerzők neve alatt
jelent meg, azzal az óvatos megjegyzéssel, hogy "Fritz Kreisler
átirata" - valójában saját alkotása. Ezek a művek hosszú évtizedeken
át becsapták a zenei világot, bizonyítva, hogy Kreisler milyen kitűnő
stílusérzékkel rendelkezett. E kompozícióin kívül számos, úgynevezett
"karakterdarabot" is irt. Ezek ideális ráadásszámoknak, jól formált,
igen hangulatos, rövid, a hegedű lehetőségeit jól kihasználó
opuszoknak tekinthetők. Napjainkban persze sokan lenézik ezeket a
műveket, "szalondaraboknak" csúfolják őket, ha azonban jobban
megvizsgáljuk Kreisler hegedűdarabjait, jól felépített, színes, a
közönség számára is mindig örömet adó miniatűröknek nevezhetjük őket.
Szenthelyi Miklóst fiatal kora ellenére igen nagy rokonszenv és
tisztelet fűzi Fritz Kreislerhez, hanglemezgyűjteményében jelentős
helyet foglalnak el a nagy hegedű művész felvételei, és ezeken a
felvételeken át szerette meg műveit is. Játéka Kreisler hangvételének,
stílusának alapos tanulmányozásáról tanúskodik. Igen jól érzi és érti
a miniatűrök előadásában oly fontos apró agógikai szabadságokat, és
gondosan ügyel arra, hogy ne lépje túl sehol sem a jó ízlés határát. A
technikailag is igen biztos, színes előadás ismét a fiatal művész
fejlődéséről tanúskodik. Szenthelyi Judit megbízható, igen jó partner.
A felvétel technikailag a jól sikerült produkciók közé tartozik.
M. M.
BEETHOVEN: Szonáták és variációk gordonkára
és zongorára
F-dúr szonáta Op. 5 No. 1; G-moll szonáta Op. 5 No. 2; F-dúr
szonáta Op. 17; A-dúr szonáta Op. 69; C-dúr szonáta Op. 102 No. 1;
D-dúr szonáta Op. 102 No. 2
Tizenkét variáció a Varázsfuvola egy témájára (Ein Mädchen);
Hét variáció a Varázsfuvola egy témájára (Bei Männern);
Tizenkét variáció a Judas Makkabeus egy témájára
Perényi Miklós - gordonka
Ránki Dezső - zongora
Hungaroton SLPX 11928-30
Ára: 70,-Ft
Beethoven életműve nem különösebben gazdag gordonkaművekben; három
hanglemezen elfér a hat szonáta és a három variációsorozat. (Nem
egészen 20 éven belül keletkeztek.) A szonáták közül az egyik (F-dúr,
Op. 17) eredetileg kürtre és zongorára íródott, Beethoven csak utóbb
látta el alternatív gordonkaszólammal a darabot -, amely azonban
elsődleges fúvóshangzását így is megőrizte. (Legalábbis azok számára,
akik a kürt-változatot ismerik.
A hangszer beethoveni irodalmának ez az áttekinthetősége sok
szempontból megkönnyíti az előadóművészek feladatát: lehetőséget ad
arra, hogy tisztázzák magukban az egyes művek stílusbeli
hovatartozását, "betájolják" ezeket az életmű zenetörténeti
koordinátarendszerébe, de lehetőséget ad arra is, hogy kialakítsák a
maguk sajátos előadói magatartását, művészi szókincsét. Mind e
lehetőségekkel Perényi Miklós és Ránki Dezső messzemenően élt. Nem
tudok elképzelni bensőségesebb, értelmesebb, átéltebb és tisztább
előadást az övékénél! Talán szerencsés időben is érte mindkettőjüket
ez a felvétel: még elég fiatalok ahhoz, hogy hamvas örömmel
rácsodálkozzanak Beethoven világára, de ugyanakkor már elég érettek
ahhoz, hogy hangszerük valamennyi kifejező eszközét fölényesen
ismerjék; egyfelől rutinos kamaramuzsikusok, a nagyklasszika
valamennyi előadói hagyománya a kisujjukban van - másfelől olyan mély
alázattal és olyan őszintén rajonganak a muzsikáért, hogy az még
mindig élmény számukra. Ezt az élményt nyújtják át, mint géniuszuk
üzenetét, e három lemez hallgatóinak.
Perényi Miklós ékesen szóló, gyönyörű gordonkahangja úgy formál
meg minden dallamot, mintha élete legjelentősebb mondanivalóját
közölné: minden hang mögött ott érezzük az egész embert. Ránki Dezső,
ha kell, valóságos zenekart elevenít meg zongoráján, máskor szerényen
a háttérbe húzódik szólamával. Amikor Händel Judás Makkabeus című
oratóriumának híres győzelmi Kórustémáját intonálja (az e témára
készült variációsorozatban) illúziót keltő módon idézi fel a barokk
trombiták fényes hangzását.
Általában, a három variációsorozat talán még gazdagabb lehetőséget
nyújt a két művésznek a különféle karakterek és színárnyalatok
kibontakoztatására, mint a szonáták. Beethoven ugyanis már ezekben a
fiatalkori műveiben is bámulatra méltó biztonsággal tapintott rá a
jellemvariáció lényegére. Akár a barokk oratórium győzelmi témáját
választotta változatai tárgyául, akár Mozart Varázsfuvolájának két,
népszerű dallamát, e témák minden esetben csak kiindulást jelentettek
számára ahhoz, hogy képzelete messze kalandozzon. Az eredeti témának
olykor már csak távoli emléke dereng ezekben a páratlan dallam-,
ritmus és tempóbeli leleményről tanúskodó változatokban. Ami a
szonátákat illeti, ezekben is gondosan, valóságos pedagógusi
aggályossággal, ugyanakkor az újrafelfedezés önfeledt örömével
kalauzol a két nagyszerű előadóművész, az Op. 5, kép, preromantikus
kompozíciójától a nagy középső korszak A-dúr remekéig és végül az Op.
102 két óriásáig. Mennyi őszinte szenvedély a porosz király számára
írt fiatalkori kéttételes szonátákban! mennyi megrázó vallomás az Op.
69 "Es ist vollbracht"-dallamában! micsoda míves fegyelem az utolsó
szonáták ellenpontozó zárótételeiben!
P. M.
HAYDN: Vonósnégyes Op. 51
(Krisztus hét szava a keresztfán)
Tátrai Vonósnégyes (Tátrai Vilmos, Várkonyi István,
Konrád György, Banda Ede)
Hungaroton SLPX 12036
Ára: 70,-Ft
Haydn "Krisztus hét szava a keresztfán" című alkalmi egyház-zenei
kompozíciójának, "meditációsorozatának" vonósnégyes-megfogalmazását
végighallgatva nem érzem magam teljesen meggyőzve arról, hogy ez a
kompozíció valóban hanglemezre kívánkozik. Az első megfogalmazásában
szimfonikus hangszerelésű darab rendeltetése egészen sajátos: egy
Krisztus hét utolsó szavához kapcsolódó elmélkedés-sorozat
összekötése, zenei kommentálása. Eredeti kontextusából kiemelve,
ciklusként játszva már ez a zenekari változat is jóval kevésbé
meggyőző, mint mondjuk egy ugyancsak eredeti összefüggéseitől
megfosztott, hangversenyteremben előadott mise: egyrészt hiányzik az
énekelt szöveg programadó, színesítő ereje, másrészt ez a szöveg ott
rendkívüli ellentétek ábrázolására nyújt lehetőséget, itt viszont a
szelíden fájdalmas karaktert csak a szenvedélyesebb előjátékban, a
keserű hangú IV. szólásban (Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el
engemet?) és az utolsó szóláshoz csatlakozó Presto utójátékban van
lehetőség. És így is nyolc lassú tétel követi egymást.
A vonósnégyes-verziónak a kottát megvásároló közönség
kamarazene-igénye és bibliaszeretete, vallási szükséglete ad
létjogosultságot egyébként viszont, kivált lemezről hallgatott
zeneként, nyilvánvalóan még kevésbé attraktív, mint a szimfonikus
változat. Nem arról van szó természetesen, hogy ez a zene nem volna
elég gazdag, hogy az adott keretek között nem ábrázolna száz finom
árnyalatot. Mégis, hallgatás közben az az érzésem támadt, hogy ez a
lemez ünnepélyes aláfestő zeneként jobban felhasználható, mint
koncentrált zenehallgatásra.
Mindehhez, azt hiszem a Tátrai vonósnégyes kottahű, korrekt,
tiszta, de valahogy erőtlen, fénytelen, a hangzás varázsát, a
kifejezés szenvedélyét nélkülöző előadása is hozzájárul. Olykor mintha
beomlanának a nagy lélegzetű gondolatok ívei, mintha az előadók
agogikája nem volna elég érzékeny, a súlyok nem volnának elég
súlyosak. Csupán Banda Ede egy-egy koncentrált, szép hangütése, zenei
megoldása szerzett zavartalan örömet. Ezen kívül talán a VI. szólás,
az Elvégeztetett volt az, amelyik szuggesztívebb volt, jobban
megkapott, mint a többi.
Somfai László, a nemzetközileg jól ismert Haydn-kutató
tasakszövege viszont iskolapéldája a rendkívül informatív, szinte
tudományos igénnyel megírt, tömör, a lényegre koncentráló és mégis
olvasmányos ismertetőnek. Bárcsak minél több ilyennel találkoznánk!
M. J.
Nagy magyar előadóművészek
Dohnányi Ernő zongorázik
Mozart: A-dúr szonáta K. 331; Beethoven: cisz-moll szonáta Op.
27 No. 2 (Mondschein); c-moll szonáta Op. 13 (Pathétique); A-dúr
szonáta Op. 101 1. tétel; Chopin: H-dúr noktürn Op. 62 No. 1.;
C-dúr mazurka Op. 56 No. 2; Fisz-dúr impromptu Op. 36; Liszt:
Desz-dúr consolation; Brahms: Esz-dúr intermezzo Op. 117 No. 1;
Schubert-Dohnányi: Valses nobles; Dohnányi: fisz-moll
rapszódia Op. II. No. 2; Pastorale; Cascades Op. 41 No. 4;
Induló a Humoreszkekből Op. 17 No. 1.
Archív jelvételek
(Koncertelőadások 1955-59 között)
Szerkesztette: Vázsonyi Bálint és Kocsis Zoltán,
Hungaroton LPX 12085-86 (mono)
2 lemez - ára: 140,-Ft
A régebbi idők előadóművészetéről - mint mindenről, amiről
szórványos a dokumentáció - fantasztikus legendák, sőt babonák
keringenek. A rendelkezésünkre álló kevés számú és primitív
hangfelvétel csak látszólag oszlatja el, a valóságban növeli a
homályt. Mintha - kis túlzással élve - Seikilos fönnmaradt dalából
próbálnánk következtetni a sokrétű, kifinomult ó-görög zenére, egyéb
feljegyzi híján.
Az elmúlt 100-160 év előadóművészetéről (egyáltalán, lehet-e
régebbi korok hivatásos, elkülönült előadóművészetéről beszélni?) az
az érzésünk, hogy sokkal szabadabb volt a mainál, az oldott ritmika
bővebb teret adott a rubatóknak, a részlet, a díszítmény nagyobb
szerepet játszott az egész koncepcióhoz képest. Erre utalnak egyes
zeneszerzői dohogások, melyek az előadók önkényeskedéseit ostorozzák,
vagy személyes emlékek, amelyek szerint - most már közelebb kerülve
tulajdonképpeni témánkhoz - Dohnányi zseniálisan, de meglehetős
"piszkosan" játszott, gyakorolni nem szeretett. Gyönyörű
zongorahangja, költészete és slendriánsága egyformán legendás. Nos, a
tények ellenállnak az ilyenfajta leegyszerűsítésnek. Ha felidézzük
Rahmaninov klasszikus fegyelmű lemezfelvételeit, vagy akár Chopin
nyilatkozatát, aki szerint a balkéz legyen karmester, és nyújtson
szilárd ritmikus támaszt, mindjárt láthatjuk, hogy a régebbi
emberöltőknek is éppenúgy megvoltak a "szigorú" és a "szabad" előadói
stílusai, mint manapság.
Dohnányi Ernő esetében jól reprezentálja ezt a tényt a most
megjelent, két lemezből álló album, amely élete legutolsó aktív
éveiben készített hangfelvételeit gyűjti csokorba. Tény, hogy a Mozart
és helyenként a Beethoven-tolmácsolások ma már furcsa szabadosságokat
mutatnak. Ha a Mozart A-dúr szonáta Alla turca-jának ritmikai
döccenéseire, el-elszaladó fisz-moll középrészére figyelünk, nem jut-e
eszünkbe, hogy az előadóművészetben nemcsak divatváltozás, hanem
haladás is van! Ezzel szemben a Beethoven Op. 101-es A-dúr szonáta
első tétele, vagy a két Chopin-felvétel, meg a sziporkázó saját művek
hallgatása nosztalgiát ébreszt... hátha satnyulás, eltömegesedés,
gépiesedés veszélye fenyegeti a business pórázán sétáló
koncert-előadóművészetet?
Olyan szépet, mint ahogyan Dohnányi tolmácsolja Chopin Fisz-dúr
Impromtu-jét, manapság már egyszerűen nem lehet hallani. Meg aztán a
zongorahang: mintha csengőbb, fényesebb, magasabb tónusú lenne a mai,
basszusdörgéssel elnehezített Steinway-egyenhangzással szemben.
(Dohnányi legszívesebben Chickering zongorán játszott). Pedig a
zongora hangszínének változatossága szinte szemfényvesztő
bűvészmutatvány, inkább a hallgató fantáziájában, mint a műszerekkel
mérhető fizikai valóságban jön létre és ennek következtében a
hangfelvételek nem is rögzítik rendszerint illékony szépségeit.
Gyakran éreztem azt, hogy a legendás hangulatú koncertek felvétele nem
képes visszaadni az élmény legértékesebb részét. Richter mágikus
személyisége nem érvényesül lemezein az elvárt - tán túlzottan elvárt!
- mértékben. De Dohnányi esetében az előadói varász, a nagy
személyiség varázsa maradéktalanul jelen van és hódít. Az olyan
egyszerű közhely, mint az éneklés, a dallam primátusa (történelmileg
meghatározott korlátaival együtt) e nagy felismerések elektromos
ütéseként éri a hallgatót, ha a Mozart szonáta variációs tételét
hallgatja. Nem csoda, hogy az ilyen boldog, önfeledt interpretációk
eltűntével a gépise, merev Mozart-játék teret tudott hódítani
napjainkban, amelyet a naprakész zenekritika nem átall néha "a jövő
század Mozart-játéka" gyanánt ünnepelni.
Ez a Dohnányi lemez talán hozzájárul majd ahhoz, hogy kitűnjék,
mindennek mértéke az ember - a teljes, érzelemgazdag ember. Külön
említést érdemelnek Dohnányi saját kompozíciói. A szellemes, tömör és
alapos borítószöveg szerint ezek elsőrangú zenének tűnnek ilyen
előadásban. Vázsonyi Bálint eme véleményével a legteljesebben
egyetértek. Bár manapság Dohnányi-szólóművek csak kuriózumképpen
szerepelnek a zongoraestek műsorán, könnyen megérthetjük, hogy
újraértékelésük visszahozza őket a repertoár díszhelyeire. Kétségkívül
egyik legfontosabb elemük a virtuóz csillogás - de nem a közönséget
legyőző virtuóz-matadoré, hanem a színes világra rácsodálkozó, színes
világot teremtő érzékeny emberé. Különösen a Pastorale meghallgatása
győzött meg arról.
Nem hallgathatom el, hogy néhány koncertfelvétel idegenkedést
váltott ki belőlem: úgy éreztem, a Mondschein-szonáta rubátói
odavetett, átgondolatlan rögtönzések. Érdekes módon Dohnányi
Chopin-tolmácsolása helyenként sokkal szigorúbb, mint
Beethoven-játéka. De ne felejtsük el, hogy itt koncertfelvételről,
méghozzá egy hetven éven felüli művész egyszeri produkciójáról van
szó. Talán Dohnányi maga is másképp játszotta volna ezt a közkedvelt
művet, ha stúdióban veheti fel, a visszahallgatás lehetőségét is
kihasználva. Ezt a feltételezésemet alátámasztja az, hogy a BBC által
készített felvételek jóval magasabb színvonalon állnak, nemcsak
hangtechnikailag, hanem művészileg is, mint némelyik amerikai
fél-amatőr felvétel.
Befejezésül dicséret illeti mindazokat, akik a szép lemez
technikai kidolgozásán és a borító szöveg és képanyagán munkálkodtak,
mindenekelőtt Vázsonyi Bálintot. Ő szemérmesen említi meg azt a tényt,
hogy Dohnányit általában sok igazságtalanság érte. Én erősebben
fogalmaznék - azt mondanám, hogy egy nagy ember, egy nagy művész iránt
hazája hálátlan volt, kicsinyes irigység, torz téveszmék
kirekesztették őt élete utolsó évtizedeiben a magyar zenei életből,
amely addig annyit köszönhetett neki. De az utóbbi évek
szemléletváltozása, melynek egyik jele ez a most megjelent album - és
ennek várható közönségsikere, hatása a zenei életre - talán hozzájárul
ahhoz, hogy ez értékek ne vesszenek el örökre, hanem hozzájáruljanak a
mai és holnapi színes, érzelemgazdag, őszinte zenei világ
megteremtéséhez.
F. Á.
Mai magyar zeneszerzők
KÓSA GYÖRGY: Bikasirató - kantáta;
Kínai dalok;
De profundis
Pászthy Júlia - szoprán,
Keönch Boldizsár, Palcsó Sándor - tenor,
Molnár Ágnes, Pallagi János hegedű;
Kósa György - zongora
A Magyar Rádió és Televízió Énekara és Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Lehel György
Hungaroton SLPX 12056
Ára: 70,-Ft
Kósa György új szerzői lemezének mottója a "kiszolgáltatottak
segélykérése" lehetne. A hagyományos eszközökkel alkotott, hagyományos
formákban testet öltött darabok mindegyikét a szenvedés, a sorssal
szembeni passzív ellenállás hajtja át. A zenei nyelvezet közérthető;
az idős mester termékeny oeuvre-je során megfogalmazódott és sajátosan
letisztult stílus - hála a magyar zenei nevelésnek - a zeneileg
képzetlenebb hallgató figyelmét is egyre jobban leköti.
Érthető szövegmondás, pontos intonáció jellemzi a Bikasirató
kantáta szólistájának, Palcsó Sándornak átélt előadását. Imponáló a
kórus ritmikai és dallamformálási biztonsága. A felvétel értékét
viszont - sajnos - csökkenti a széles ívű zenekari dallamok már-már
pontatlanságnak tűnő rubatója. A Kínai dalok előadásának érdekessége,
hogy a zongora szólamát maga a szerző szólaltatja meg. A hallgató
gyönyörködhet Pászthy Júlia csengő szopránjában és élvezheti Keönch
Boldizsár előadói egyéniségének varázsát.
A De profundis zsoltár hangszerelése (két hegedű és egy
szopránhang) már sejteti annak fennséges pátoszát, felmagasztosult
érzelemvilág-ábrázolását. A két hegedű hangzásbeli egyensúlyához,
atmoszféra teremtő vibrálásához nagyfokú érzékenységgel társul a
szopránszólista drámai hangja. Talán ebben a kompozícióban mutatkozik
meg legfeltűnőbben Kósa már említett, letisztult zenei stílusa; a
tonalitás keretén belül formálódó, nemes egyszerűséggel,
őszinteséggel, a fájdalom ellenére reménykedéssel átfűtött dallamok.
C. M.
DURKÓ ZSOLT: Mózes - részletek az I. felvonásból;
Turner-illusztrációk; Kolloidok
Sass Sylvia - szoprán;
Szőnyi Ferenc - tenor;
Ötvös Csaba - bariton;
Ütő Endre - basszus
Erich Gruenberg - hegedű,
Lajos Attila - fuvola
Budapesti Kamaraegyüttes;
A Magyar Rádió és Televízió Női Kamarakórusa
és Szimfonikus Zenekara;
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vezényel: Kórodi András, Lehel György, Mihály András
Magyar nyelven
Hungaroton SLPX 11982
Ára: 70,-Ft
A mai magyar zenének és Durkó Zsolt életművének egyik
reprezentatív megnyilvánulása ez a lemezfelvétel. A kiváló magyar
zeneszerző két kiemelkedő jelentőségű művet választ ki legutóbbi
éveinek terméséből: a Mózes című opera részleteit és a
Turner-illusztrációkat. E két darabot egy viszonylag korábbi,
1968-69-es keletkezésű, kamaraegyüttesre írt mű egészíti ki, a
Kolloidok. Mindhárom darab - különböző előadók és együttesek
jólmérlegelt produkciója nyomán - hitelesen, meggyőzően és
szuggesztíven hangzik el.
A Mózes, Durkó eddigi egyetlen operája 1976-77-ben keletkezett, és
még befejezésének évében színpadra került Budapesten. A kritika
váltakozó lelkesedéssel fogadta, azt azonban egyetlen méltató sem
tagadta, hogy a műnek rendkívüli zenei értékei vannak. Pontosan ezek
az elvontabb, "abszolut" zenei értékek kerülnek közvetlen
megvilágításba a lemez útján történő közlés révén. A színpadi közegtől
elszakadva a zene előtérbe kerül: élőbben hatnak a szerkesztés
részletei, a szövésmód, a motivikus fejlesztés - Durkó muzsikájának
elsődleges erényei. Az operának van egy bizonyos epikus, oratórikus
jellege. Szereplői inkább elvont jelképek, mint élő figurák;
dialógusai, kórusjelenetei nincsenek megfogható, szcenikusan
realizálható környezetbe illesztve. Ez a hiány a lemezfelvétel elvont
közegében erénnyé válik.
A párbeszédek, a kórus-szólista felelgetések önmagukban élnek,
anélkül, hogy képhez kellene (vagy lehetne) kötni őket - mintegy a
bartóki Cantata profana dialógusa szellemében. (Egyébként sok belső
rokonság is felfedezhető a Bartók-mű és az opera idézett III. jelenete
között.) Az operából kiragadott három epizód természetszerűleg nem
válik egységes egésszé, sem dramaturgiailag, sem zeneileg: az első
jelenet megszakad, a második lezárul és végül a harmadik különálló
egységként él.
Az előadók közül a legfontosabb és legkiadósabb szerep az Anyának
jut. Sass Sylvia kimagasló teljesítménye a lemez egyik nagy értéke. A
többi szólista közül Szőnyi Ferenc (Mózes) és Ütő Endre (Áron) közel
egyenrangú partnereknek bizonyulnak; Abiram szerepe (Ötvös Csaba) e
részletben inkább csonka és (a mű egészének ismerete nélkül)
értelmetlen. A felvétel a Magyar Állami Operaház énekkarának és
zenekarának begyakorlott, színvonalas előadására épül, amelynek
avatott karmestere Kórodi András.
A Turner-illusztrációk című darab Durkó életművének egyik
legérettebb alkotása. Tulajdonképpen hegedűverseny, amely azonban
elszakad a versenymű közvetlen formai hagyományaitól: felhagy mind a
klasszikus tételrenddel, mind a zenekari kísérettel. Ehelyett egyetlen
szerves folyamatba sűríti mondanivalóját, amely a zenei alapgondolat
sok epizódos szabad variációsorát tartalmazza, kiegészülve egy lassú
epilógussal. A kísérő együttes 14 hangszerből álló kamarazenekar,
amelyben a dallamjátszó hangszerek is szólisztikusan vesznek részt. A
szólóhegedű szerepe, alkalmazásmódja, a szólista és a kísérőegyüttes
viszonya azonban teljességgel a hagyományokat követi, a legközelebb
talán Bartók Hegedűversenyéhez áll. (Annak lassú tétele is
variációs-forma.)
A mű előadása mintaszerű. Ebben oroszlánrésze van a
vendég-szólistának, Erich Gruenbergnek (ő mutatta be egyébként a művet
a Leeds-i Zenei Fesztiválon 1976-ban). Gruenberg nemcsak nagyszerű
ismerője, biztoskezű reprodukálója szólamának, de játékstílusa is a mű
lényegéhez alkalmazkodik. Intonációja a romantikus hegedűiskolában
gyökerezik, előadásmódja expresszív, s ez tökéletesen összeforr a
kompozíció lényegével. A kísérőegyüttes a Magyar Rádió és Televízió
Szimfonikus Zenekarából alakult, s Lehel György karmester vezetésével
egyenletesen jó teljesítményt nyújt.
A Kolloidok viszonylag szerényebb szerkezetű kompozíció;
szerkesztésmódjában sokban rokon a későbbi művekkel. Döntő különbség a
Turner-illusztrációkkal szemben, hogy itt a szólisztikus fuvolának
nincs igazán koncsertáló szerepe: amíg ott a mondanivaló legfontosabb
része hangzik el a hegedűn, itt a fuvola csupán díszíti a többi
hangszeren (illetőleg énekegyüttesen) kifejtett zenei mondanivalót.
Rendkívül sikerült formaalkotó és hangszinteremtő szerepe van a mű
központjában megszólaló női kórusnak. Az előadás a nemzetközi rangú
Budapesti Kamaraegyüttes előadásában hangzik fel, Mihály András
karmester műértő irányításával.
H. I.
JENEY ZOLTÁN: impho 102/6;
Orfeusz kertje; Százéves átlag;
Végjáték
Kocsis Zoltán - zongora
A KISZ Központi Művészegyüttes Új Zenei Stúdiója
Hungaroton SLPX 12059
Ára: 70,-Ft
Sok kétség és alapvető tévhit eloszlatására hivatott Jeney
Zoltánnak - a fiatal zeneszerző-nemzedék képviselőjének - most
megjelent lemeze. Szerencsés találkozása ez a jó daraboknak, a kiváló
előadóknak, és nem utolsósorban a hivatott zenetörténésznek, Wilheim
Andrásnak, ki igen igényes ismertetőjében olyan gondolatokat vetett
papírra, amelyek közelebb segítenek bennünket e művekhez.
A lemez anyaga változatos. Találunk itt kamaradarabot ütőkre,
különféle dallamhangszerekre, elektromos, illetve elektromos
módosítású hangszerekre, - melyeket nagyrészt a KISZ Központi
Művészegyüttes Új Zenei Stúdiójának fiatal művészei szólaltatnak meg,
a tőlük megszokott magas színvonalon, valamint szólózongorára írt
darabot, Kocsis Zoltán tolmácsolásában.
Nem könnyű feladatra vállalkozott a klasszikus zenén nevelkedett
előadógárda. A precíz hangértékeket, megszakítatlan folyamatosságot
követelő darabok az interpretátorokat a hagyományostól eltérő zenei
önkontrollra késztetik. A megvalósítás elsőrendű. Az "impho 102/6"
abszolut súlyeltolódásának, a szólamszámok növelése illetve
csökkentése általi hangzáskülönbségek kiegyenlítése egy-egy
megingathatatlan, monoton ritmusosztinátó feladata. Az Orfeusz kertje
"nehézsége" az egyenlő hosszúságú akkordok egyidőben történő
megszólaltatása. A ringmodulatorral torzított brácsa hangzása s
Százéves átlag című kompozícióban közelebb került a szinuszgenerátorok
által keltett, felhang nélküli hangokhoz. Az elektromosan gerjesztett
hangok folyamatosak, mozgékonyabbak, mint a brácsának a vonóváltások
miatt megszakadó szólama. A Végjáték előadójának egyenletes
dinamikájú, azonos hosszúságú hangokat kell megszólaltatnia a
zongorán. Tilos a frazeálás, a periodizálásra való törekvés. Egyfajta
tagoltságot legfeljebb a hangrepeticióknál (a sakkfigurák kiütésénél)
érezhetünk.
E lemez megjelentetése lehetővé tette, hogy az Új Zenei Stúdió
koncertjeit látogató, aránylag kis számú hallgatóság után a modern, új
zenei stílusok megismerésére vágyó szélesebb közönség is
megismerkedhessen a kortárs magyar zene egyik jelentős képviselőjének
művészetével.
C. M.
Népszerű kiadványok
L. MOZART: Gyermekszimfónia
W. A. MOZART: Les petits riens K. 299 b;
Német tánc K. 605/No. 3
Leopold és Wolgang Amadeus Mozart vidám zenéi
(Nemzetközi Gyermekév, 1979)
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Hangversenymester: Rolla János
Művészeti vezető: Sándor Frigyes
Hungaroton SLPX 12166
Ára: 70-,Ft
A Nemzetközi Gyermekév alkalmából jelent meg ez a lemez, Leopold
és Wolfgang Amadeus Mozart vidám zenéivel - mint ezt a borító közli.
Az ötletet kiválónak tartom, a megoldást már nem egészen. Ugyanis a
Liszt Ferenc Kamarazenekar az egyik lemezoldalra Mozart Les petits
riens pantomim-kísérőzenéjét játszotta, a másikra meg az idősebbik
Mozart műveiből "modernizált", és "gyermekszimfóniának" titulált
adaptációkat. Már pedig a Les petits riens - noha apró tételekből,
lazán összefűzött, viszonylag könnyen apprecipiálható zenékből áll -
egyáltalán nem "gyermek-zene", - a két úgynevezett
"gyermekszimfóniánál" pedig kétségtelenül különb zenei koszttal
táplálnám serdülő ifjúságunkat... Szerintem még leginkább
gyermekeknek való az a Német tánc (K. 605 No. 3), amely mintegy
ráadásképpen, és nyilván a Szánkázás alcímű triója révén került a
lemezre.
Mulasztásnak érzem, hogy - ellentétben a felnőtteknek szóló
lemezekkel - itt semmiféle magyarázó szöveg, ismertetés nem található.
Ha valahol, éppen itt lehetne elkezdeni hanglemez segítségével a zenei
nevelést!
A fentiek alapján úgy vélem, hogy érdemben tulajdonképpen csak a
Les petits riens-nel lehet és érdemes foglalkozni; Carl Reinecke és
Franz-Theodor Cursch Bühren urak Leopold Mozart nyomán írt dolgozatai
nem képezik kritika tárgyát, még akkor sem, ha az öreg Mozart művei
voltaképpen semmivel sem alábbvalók kora átlagánál.
A Rolla János koncertmester vezetése és az azóta elhunyt Sándor
Frigyes szellemi irányítása alatt álló Liszt Ferenc Kamarazenekar
abszolút stílustisztén produkálja Mozart balettzenéjét. És ez nem is
oly egyszerű feladat: Mozart 1778-ban Párizs számára készttette ezt a
muzsikáját, és ennek megfelelően alkalmazkodni igyekezett az ottani
stílushoz. Hihetetlen biztonsággal ragadja meg Mozart zenéje a
korabeli francia tánczene ritmikáját: általában igazi "francia" zenét
akart írni. A legjellegzetesebb erre talán a Pantomime című tétel,
amely az egykorú chanson hangját üti meg. Még az egyébként "mannheimi"
mintájú nyitány is engedményeket tesz részben Párizsnak, részben
magának a balett műfajának: eléggé laza szonátaforma, a megszokottnál
egyszerűbb hangnemi és formai renddel. Ezt, és mindazt a sok apró
stiláris "finesse"-t, amit egy rövid kritikán belül még fölsorolni is
lehetetlen, a zenekar tökéletes beleérzéssel valósítja meg. Ha nem is
éppen a gyermekek, de a Mozart-kedvelő felnőttek számára mindenképpen
értékes ez a lemez.
B. I.
Népszerű zenekari művek
Debussy: Egy faun délutánja
De Falla: A háromszögletű kalap -
Három tánc
Respighi: Róma kútjai
Dukas: A bűvészinas
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Vezényel: Sándor János
Hungaroton SLPX 12031
Ára: 70,-Ft
A századforduló francia-mediterrán irodalmából választott ki négy
művet Sándor János.
A válogatást mindenekelőtt az indokolja, hogy valóban népszerű és
közismert, de a magyar hanglemezpiacon kevéssé hozzáférhető és
hangversenyrepertoárunkban is ritkábban szereplő alkotásokat tartalmaz
(mindez kevésbé vonatkozik a Debussy-műre, amely viszonylag gyakran
csendül fel a hangversenytermekben, és több felvétele is elérhető a
zeneműboltokban). A lemez értékét még jobban növeli az előadás és a
felvétel technikájának magas színvonala.
Legkevésbé talán éppen a Debussy-darab interpretációja sikerült. A
szép, valóban impresszionisztikus vonóshangzás, az igazán elsőrangúan
megszólaltatott fafúvó-szólók gyakran társulnak kicsit kevésbé tisztán
intonált vagy éppen alig hallható kürtszólamokkal. Az előadás alapvető
problémája az, hogy külön tömböt képeznek a vonós- és a fafúvós
szólamok, s ez - különösen a köztük "hányódó" kürtök miatt
lehetetlenné teszi az igazi zenekari hangzás létrejöttét. Így sok
színtől, mi több, jellegzetes hangzásától fosztja meg az előadás a
művet. Ez lehet az egyik oka annak, hogy a számos nagyon jól sikerült
részletmegoldás ellenére a darab kicsit statikus, helyenként unalmas.
Elszürkíti Debussy színpompás hangzásvilágát a túlságosan óvatos
dinamika is. Kétségtelen, hogy a festővásznon pasztellszínekkel
kellene megjeleníteni a Faunt, de a pasztellszíneknek is sokféle
árnyalatuk van, s szabályozni lehet a felfestett foltok mélységét,
erősségét. A lemezen hallható előadásban gyönyörű színeket kevertek ki
a muzsikusok, de bátortalanul adagolták, nem elég intenzítással
alkalmazták őket.
Sokkal szélesebb "ecsetvonásokat" mertek azonban a Respighi-műben
alkalmazni (igaz, ezt a zeneszerző maga inspirálja a nagyobb apparátus
igénybevételével, a nagyobb felületek megkomponálásával). Nemcsak a
négy kút képét sikerült így megfesteniük az egyes napszakokban, hanem
érzékeltetni tudják a térbeli és időbeli mozgást is: az egyik kúttól
sétálunk a másikig, miközben a nap egyre magasabbra emelkedik, majd
alkonyat borul a tájra. A zene a legsűrűbb és legizgatottabb a
Trevinél, amelyet délben örökített meg Respighi. A dinamikaskála
"végpontjaival" még itt is adós marad a zenekar, inkább a középső
régiókat tölti ki, de ennek a zenének a lendületét, emelkedését,
csúcsát és lassú megnyugvását, elcsendesülését (a harangok
méltóságteljes kongásával) már hitelesen tolmácsolja.
De Falla spanyol ritmusú táncait, népi ihletettségű dallamait
lendülettel, pregnáns ritmikával szólaltatja meg. A táncjáték mind
három tételének kiteljesedik a saját karaktere, hangulata. Ami talán
hiányzik a Háromszögletű kalap jelen előadásából, az a komponista
hazájának fénylő napsütése, "azurkék" lírája. Általános jelenség, hogy
a spanyol szerzők műveihez valami indokolatlan félelemmel közelítenek
az előadók. Lenyűgözi és minden energiájukat leköti a tipikusan
spanyol ritmika, amely alapvetően, de nem kizárólagosan határozza meg
a zene jellegét. A ritmus intenzív jelenléte természetesen
mulhatatlanul szükséges ebben a műben is. De ahogy át tudják adni
magukat a zenészek a lüktető táncritmusnak, úgy bele lehetett volna
feledkezni az első tétel líraibb dallamába is.
Remek előadásban kínálja a lemez Dukas Bűvészinasát. A lassú
bevezető egy kicsit széthullik ugyan, az akkordok önmagukban léteznek
csupán, a főrész azonban, amely egyre sűrűsödő felrakásban, egyetlen
téma mániákus újraidézésével teremti meg a boszorkánytánc-jellegű,
kaotikus körforgást, maradandó élményt nyújt. Egyetlen hang sem vész
el a forgatagban, az interpretáció maradéktalanul precíz, ami azonban
nem gátolja a forma kibontakozását, az építkezés folyamatát, a nagy
lélegzetvételeket. Szép a Mester visszatérését követő pillanatok
megnyugvása, az "Assez lent" elcsendesülő zárószakasza is.
T. A.
Szereti Ön Haydnt?
G-dúr (Üstdobütés) szimfónia No. 94:
A patikus - hármas az első felvonásból;
G-dúr capriccio Hob. XVII. 1.;
Teremtés - kórus: Die Himmel erzählen;
Az évszakok - Tavaszkórus
Csengery Adrienne, Kalmár Magda - szoprán,
Fülöp Attila, Gulyás Dénes - tenor;
Kovács Kolos - basszus
Budapesti Kórus
Kocsis Zoltán - zongora
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Vezényel: Erdélyi Miklós, Ferencsik János, Lehel György
Olasz és német nyelven
Hungaroton FX 12152
Ára: 50,-Ft
Egy szimfónia, egy operarészlet, egy zongoradarab és két
oratóriumrészlet - ennyi a "Szereti Ön Haydnt?" tartalma. Én szeretem
Haydnt; annyira szeretem, hogy ha én válogathattam volna meg ennek a
lemeznek a tartalmát, semmiképpen sem hagytam volna ki belőle azt a
műfajt, amelynek Haydn ha talán nem is a, de mindenképpen egyik
megteremtője volt: a vonósnégyes műfaját. Tudom hogy a sorozat célja,
hogy közkedvelt művekkel tovább népszerűsítsék a nagy mestereket,
mégis úgy vélem: helyet kellett volna valahogyan szorítani az egyik
legreprezentatívabb Haydn műfajnak.
A 94. sorszámot viselő, úgynevezett "Üstdob"-szimfónia Ferencsik
Jánosnak évtizedek óta egyik nagyszerű sikerszáma - s most saját
zenekarával, az Állami Hangversenyzenekarral adja elő. Tempói,
véleményem szerint, nagyon jók: a műben rejlő ötleteket egytől-egyig
érvényre juttatja, minden poén "biztosan ül" - humoros, ötletes, vidám
és mindenekelőtt végtelenül behízelgő ez az interpretáció.
A lemez másik telitalálata a G-dúr zongora-capriccio Kocsis
Zoltán. előadásában. Ez is csupa ötlet és jókedv. Haydn két nagy
oratóriumának egy-egy kórusrészletét a Budapesti Kórus tolmácsolásában
halljuk. A Margittay Sándor irányítása alatt álló együttes a Teremtés
dicsőítő kórusát, Az évszakokból meg a Tavasz-kórust adja elő; ez
utóbbit bensőségesen, érzelemgazdagon, az előbbit meg a
szövegnek-hangulatnak megfelelően, fenségességgel. Szépen illeszkedik
a kórushangzásba az arkangyalok (a szólisták) magasztaló tónusa.
"A patikus"-ból vett tercett önmagában véve kevés Haydn
opera-művészetének bemutatására. A hallgató nem vesz részt a
cselekményben, nem látja az énekes komédiázását, nem értheti a
szituációt, ha az énekesek mégoly kiválóan interpretálják is
szólamukat. Az olasz nyelvű felvételen csak Kalmár Magda énekel szép
olaszossággal.
A lemez szükségszerű hibája, hogy mivel a felvételek más-más
időben, más-más zenei rendezőkkel és technikai felkészültséggel
készültek, semmiképpen sem lehetnek egyenletes színvonalúak. Meg aztán
más hangerőt kell szolgáltatnia a zenekarnak, ha kórus szól mellette,
mint ha csupán egy-két énekest kísér; és megint csak más hangerővel
szól egy magányos zongora...
Ilyen maximális követelményekkel talán nem is volna szabad
fellépni egy népszerű lemezsorozattal szemben. De - és ez mentségemül
szolgálhat - én valóban nagyon szeretem Haydnt.
B. I.
Szereti Ön Schubertet?
A szép molnárlány - részletek;
Asz-dur impromptu Op. 90 No. 4;
Rosamunda - nyitány
Réti József - tenor
Schiff András, Dénes Erzsébet zongora
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Vezényel: Fischer Ádám
Magyar nyelven
Hungaroton FX 12153
Ára: 50,-Ft
A "dalok költőjé"-vel kapcsolatban érthető, hogy a lemez felét
valóban dalok töltsék ki. Az is indokolt, hogy kizárólag egyetlen
dalciklusból, a közkedvelt "A szép molnárlány" ciklus dalaiból hallunk
e lemezen; de a válogatás már kifogásolható (ha szerepel benne A
gyűlölt szín, miért hiányzik A kedves szín belőle?). Népművelési célra
nagyon megfelel a magyar nyelvű felvétel, noha tudjuk, hogy az eredeti
szöveg megkomponálását, finom árnyalatait ez nem mindig adja vissza.
Nagy öröm viszont, hogy éppen Réti József előadásában hallhatjuk a
húsz dalból álló sorozat nyolc kiválasztott dalát.
Az Asz-dur impromptu Schiff András tolmácsolásában különös
meglepetés; ez a felvétel ezen a lemezen kerül először hallgatóság
elé.
A Rosamunda-nyitány is a schuberti életmű, "slágerei" közé
tartozik - ennyiből jó a választás. Így azonban a szimfónia-komponista
Schubert rejtve marad a hallgatók előtt. Hiányolom ezt akkor is, ha
tudom: egy lemez nem vállalhatja, hogy egy zeneszerzői életmű
egészének keresztmetszetét adja.
Pándi Marianne ismertetőszövege lényeglátós s egyben közérthető
zenei - formai - elemzést ad.
F. K.
Szereti Ön Verdit?
Traviata: Előjáték; Rigoletto: Négyes;
A trubadur: Azucena áriája; Az álarcosbál: Hármas;
A végzet hatalma: Leonóra és a Gvárdián jelenete;
Don Carlos: Posa halála; Aida: A IV. felvonás fináléja;
Otello: Otello halála; Falstaff: Becsület-monológ;
Nabucco: Rabszolgák kórusa.
Déry Gabriella, László Margit,
Marton Éva, Takáts Paula - szoprán
Barlay Zsuzsa, Komlóssy Erzsébet, Tiszay Magda - alt;
Ilosfalvy Róbert, Kónya Sándor, Simándy József - tenor;
Melis György, Sólyom Nagy Sándor - bariton;
Kováts Kolos - basszus
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
A Magyar Rádió és Televízió Énekkara és Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Breitner Tamás, Erdélyi Miklós,
Lamberto Gardelli, Komor Vilmos, Kórodi András, Lukács Ervin
Magyar és olasz nyelven
Hungaroton FX 12156
Ára: 50,-Ft
Dicsérendő ez az összeállítás: népszerűségre törekszik azzal, hogy
ismert részeket mutat be az operákból, de mégsem pusztán a
Verdi-slágerek szöveggyűjteményét kínálja a vásárlóknak. Legnépszerűbb
az idézettek közül kétségkívül a Nabucco szabadságkórusa. A Rigoletto
utolsó felvonásának elejéről azonban - például - már nem a herceg
bravúrszámát (La donna mobile) adták közre, hanem az azt követő,
egyedülállóan szép kvartettet.
E lemez meglepetése, hogy olyan hangokat elevenít fel, amelyeket
sajnálatos módon régóta nélkülöz a közönség (Marton Éva, Tiszay Magda,
Ilosfalvy Róbert stb.) A Magyar Állami Operaház és a Magyar Rádió és
Televízió Zenekara méltó partnere a kiváló előadógárdának. A
Rádiózenekart és Lamberto Gardellit dicsérik az elsőnek elhangzó
Traviata-prológus áttetsző, tiszta ütemei. Az együttesek közül
legszebbnek a Végzet hatalmának II. felvonásbeli duettjét (Marton Éva,
Kováts Kolos) tartom. Szép a Rigoletto-kvartett felvétele is László
Margit, Barlay Zsuzsa, Ilosfalvy Róbert, Melis György), bár itt az
egyes szólamok helyenként halkabbá, fakóbbá váltak. Kissé halványabb
az Álarcosbál és az Aida tercettje, noha az énekesek teljesítményét
külön-külön csak elismerni lehet. A szólóidézetek mindegyike
valamilyen szempontból élmény: Komlóssy Erzsébet Azucena-hangja a
(csak lemezről ismert) legnagyobbak előadására emlékeztet (annál is
inkább, mert ez az ária olaszul szólal meg, ami nem kis mértékben
elősegíti az asszociációt). Az énekesnő előadásának lendületét,
hangjának szenvedélyességét a kísérő zenekar nem tudja követni; ebben
az esetben éppen csak betölti a szűken értelmezett kísérő szerepét. Jó
partnere azonban a zenekar Sólyom Nagy Sándornak (Posa halála).
Örömmel üdvözölhetjük Simándy Józsefet (Otello) és Melis Györgyöt
(Falstaff). érdekes, hogy még lemezen sem sikerült elérni azt, hogy a
híres ária jellegzetes, fricskázó ritmusát a zenekar az énekessel
összhangban, nem pedig apró elcsúszással, kisebb pontatlanságokkal
szólaltassa meg. Ettől eltekintve azonban itt nem a hétköznapok
előadásainak közepes teljesítménye, hanem "vasárnapi" kiadvány idézi
fel Verdi műveit az operakedvelőknek.
T. A.
Szereti Ön Debussyt?
Egy faun délutánja; Gyermekkuckó;
Két tánc - hárfára és vonószenekarra;
Kis szvit
Ránki Dezső - zongora;
Lubik Hédy - hárfa;
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara,
A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Kórodi András, Lehel György, Sándor János
Hungaroton FX 12155
Ára: 50,-Ft
Nem könnyű feladat népszerű műsort szerkeszteni. A "Szereti
Ön...?" sorozat Debussy-lemezének műsora végülis szerencsésnek
mondható. A népszerű zenekari és zongoramuzsikát az Egy faun délutánja
és a Gyermekkuckó, a ritkán hallható, illetve kuriózumnak számító
műveket a Két tánc és a Kis szvit-ből készített zenekari átirat
képviseli a lemezen. (Az utóbbi mű Henri Büsser stílusos
hangszerelésében.)
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara, Sándor János
vezényletével a harmóniákra, színekre érzékenyen, kifejezően és
hajlékonyan játssza a Faunt. A Gyermekkuckó-sorozatot Ránki Dezső
interpretálja. Előadásmódja klasszikusan tiszta, kiérlelt. Ránki
sohasem esik az érzelmi túlzások csapdájába: egy-egy tétel
stilizálásában is megtalálja a kellő mértéket.
Kórodi András és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
valamint Lubik Hédy előadása (Két tánc) elsősorban a hangszínek és a
dinamikai árnyalatok iránti érzékenységükről tanúskodik. Főként néhány
érzelmi tetőpont kiépítése sikerül igen hatásosan, de a zenei formák
is teljes biztonsággal, világossággal bontakoznak ki.
A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara és Lehel György
tolmácsolásában a Kis szvit valamennyi tétele elnyeri a maga sajátos
hangulatát. A Csónakon tétel lágy, ringatódzó, a Menet előadása finom
és könnyed, a Menüett az archaikus francia tánczene emlékeit idézi fel
végül a zárótétel, a Balett, felszabadult előadásmódjával igen
hatásosan zárja a lemez műsorát.
Sz. J.
Szereti Ön Kodályt?
Háry János - részletek; Marosszéki táncok;
Zöld erdőben - Kocsi szekér;
Mátrai képek
Házy Erzsébet - szoprán,
Török Erzsébet - mezzoszoprán,
Melis György - bariton
Arató Pál, Zempléni Kornél - zongora
A Magyar állami Operaház Férfikara és Zenekara,
A Magyar Rádió és Televízió Énekkara
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Vezényel: Erdélyi Miklós, Ferencsik János,
Komor Vilmos, Vásárhelyi Zoltán
Hungaroton FX 12154
Ára: 50,-Ft
A Kodály-műveket bemutató lemez tasakján a népi életképbe lassan
belekorrodeáló fiatalkori Kodály-portré. A kompozíció bizonyára azt
van hivatva jelképezni, hogy a zeneszerző megmerítkezett a népi
művészetben. Hát - a tervező lelke rajta! Mindenesetre a lemezen csupa
közvetlenül népi fogantatású kompozíció szerepel: egyik oldalán
részletek a Háry Jánosból, a másikon a Marosszéki táncok eredeti
zongoraverziója, két dal a Magyar Népzene sorozatból, és a Mátrai
képek. Ez a kép mindenképpen egyoldalú kissé. Azt ugyan csak
helyeselni lehet, hogy a sorozat (kedvcsinálóként is) lehetőleg teljes
kompozíciók bemutatására törekszik, s így eleve le kell mondanunk a
Psalmus Hungaricusról vagy Kodály kamarazenéjének képviseltetéséről.
Mégis, talán érdemes lett volna még jobb megoldást keresni.
Mondjuk, ha a Mátrai képek helyett valamelyik eredeti kórusmű -
amilyen a Jézus és a kufárok vagy a Norvég leányok stb. - került volna
a lemezre, akkor valószínűleg még egy kisebb gyermekkar számára is
maradt volna hely, s az összeállítás így mindjárt a kóruszenének a
Kodály-életműben elfoglalt helyét is jobban érzékeltette - és
mellesleg üdébb is lett volna. S ha már kedvcsinálás, a primér
Kodály-élmény felkeltése a cél, talán okosabb a Marosszéki táncokat a
jóval attraktívabb zenekari változatban hozni, azon az áron is, hogy
így a lemez háromnegyede szimfonikus jellegű zenét tartalmazna. (Ha a
kamarazenei és az oratórikus hangzásról amúgyis eleve le kell
mondanunk - miért ne?)
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a lemez nem éri el célját,
nem ad Kodály zenéjéből változatos, vonzó ízelítőt a kezdő
zenehallgatónak, lemezgyűjtőnek. Különösen Török Erzsi felejthetetlen
Kodály-tolmácsolását és Melis György Háryját hallottuk örömmel egy
ilyen összeállításban. Szép felvétel a Zempléni Kornél-féle Marosszéki
táncok is. Ennél a Mátrai képeknél viszont jóval jelentősebb
Kodály-interpretációkat is ismerünk Vásárhelyi Zoltántól.
A Háry Jánosból vett részletekre visszatérve: kissé zavarba ejtő
ez a három karmester legalább három különböző felvételéből
összeollózott "Háry-ellenszvit" vagy "Háry-felvágott", egyszer-kétezer
egymást szinte attacca követő idegen tételeivel, kétféleképp
"bemikrofonozott" és eltérő életkorú Melis György hangjával. Miért
volt erre szükség?
M. J.