Hangszerek, hangszínek: Hangverseny a Vigadóban |
Az Ígéret Földjére... sok-sok ígéretnek végülis talpalatnyi földjére
léptek zenészek és zenekedvelők, ez év márciusának derekán,
koncertre gyülekezve a végre megnyitott Vigadóban. Ha már nem épült,
leginkább újjáépült egy hangversenyterem Budapesten.
Hangversenyterem? Palota. Mindig is az volt: mindent a szemnek, de nem
a fülnek - ugyanis a Vigadó, a régi Budapest zenei életének
középpontja (így mondják) hírhedt volt rossz akusztikájáról. Mint
műemléket, ezerszemű paragrafus védi: csak helyreállíthatták, de át
nem építhették. S ahogy közelgett a nap, amikor a régi csarnok majd
újra fénybe borítja a Muzsikát, mindenfelől aggodalmat sodort a
szél... nem túl lármásan, éppen csak mintha zenészek hangolnának: "És
vajon mit szólnak majd a hangszerek?"
A magyar építőművészetben az akusztikai tervező, ha egyáltalán szóhoz
engedik, bizony szürke pont csupán, de ha koncertterem épül,
valóságos Szürke Eminenciás ő. Feladata ezúttal nagyon háládatlan
volt. Szinte semmihez sem nyúlhatott, s mégis, koncertezésre
alkalmassá kellett tennie egy gyönyörű épületet, amely éppen csak
koncertezésre nem volt eléggé alkalmas.
A Vigadó mesés szépsége mesét idéz. "Híres mesterek kezemunkája nyomán
elkészült a Bíborcipő, drágakövekkel és csatokkal és aranyhímzéssel
ékes, érinthetetlen műremek. A királynőn kívül senki sem volt méltó
rá, hogy hordja, - de jaj, a cipő sehogyan sem illett a királynő
lábára..."
Március 17-én tehát megtartották a nyitóhangversenyt, a Liszt
Ferenc Kamarazenekar közreműködésével, s röviddel ezután a Magyar
Hanglemezgyártó Vállalat is próbafelvételeket készített a Vigadóban.
Az alábbi nyilatkozatokat, mint a dátumok mutatják, "azon frissiben"
kértük az érdekeltektől, hogy felmérhessük az újjáalakított
koncertterem jelentőségét.
Karsai Elekné akusztikai tervező
(március 18-án, egy nappal a nyitókoncert után)
- Nagyon kevés hangversenytermünk van. A Zeneakadémia 1907-ben
épült, akusztikája jó, olyan, amilyet abban az időben elvártak.
Utózengési ideje mintegy 1,6 másodperc. Nagytermében mindössze 1200
ember fér el, s ez nagyon kevés. Valamelyest kisegíti a
hangverseny-rendezőket az 1952-ben újjáalakított Erkel Színház.
Akusztikája lényegesen jobb, mint annakelőtte volt, de minthogy
elsősorban operáknak ad otthont, így sem ideális hangversenyterem.
Hetente egy alkalommal tarthatnak itt koncertet, a többi napon operát
adnak.
- Marad tehát a Zeneakadémia. Jegyhez jutni úgyszólván lehetetlen,
a bérletek is azonnal elkelnek (mégha aztán a bérleti előadások egy
része félház előtt hangzik is el; ez az árukapcsolás velejárója). A
nagyobb oratórium-esteket ezért általában megismétlik, hogy mindazok,
akiket érdekel, meghallgathassák. Sajnos, az igazi nagyzenekarokat és
kórusokat csak a nagy termek fogadhatják be. És az igazán rangos
együtteseket egyre kevésbé lehet megfizetni a viszonylag kevés jegy
árából.
- Budapest, mint az ország zenei központja megkövetelne egy önálló
(nem többcélú!), nagy befogadóképességű koncerttermet. Legjobb
zenészeink 3-3500 fős termekről álmodoznak. Ekkora csarnokot azonban
csak ritkán népesítene be a közönség. Ami még fontosabb, az ilyen nagy
termek akusztikája szinte szükségszerűen rossz: nemigen lehet
megtalálni a közvetlen és a visszavert hangok helyes arányát.
- A londoni Royal Festival Hall 3400 fős, az utózengése még
elektronikusan feljavítva is csak 1,5 másodperc, tehát igen kevés. Az
sem véletlen, hogy a New York-i Lincoln Centernek a New York-i
Filharmonikusok számára épített koncerttermét hosszú évek kísérletei
után teljesen át kellett építeni. Itt csaknem 3500 főnyi hallgatóság
foglalhat helyet.
- A világ legjobb akusztikájú termei áltatában 2400-2600 személy
befogadására alkalmasak. Az új berlini Philharmonia 2600 személyt
befogadó épületét általában kiváló akusztikájúnak tartják, akárcsak a
(hasonló méretű) Wiener Musikverein-Saalt vagy a Bostoni
Filharmonikusok termét. E két utóbbi a Zeneakadémiával egyidőben
épült, s máig is ezeket tartják a legjobbaknak. Egyébként ezeket a
pozitív illetve (az előbbi) negatív példákat nem könyvből hozom fel:
mindegyikben volt már alkalmam koncertet hallgatni.
- Kétségtelen, hogy még nem találták meg a zárt térnek azt az
akusztikai jellemzőjét, amely perdöntő volna. Rengeteg kísérlet
folyik, sok részeredménnyel, de hiányzik a végső konklúzió. Ennek
természetes következménye, hogy általában a hangversenytermek
elkészülte után egy bizonyos "hangolási ciklus" következik, amely
alatt kísérleti módon finomításokat lehet még végrehajtani. Addig is
nagyon fontos, hogy ne csak a kísérletek eredményét figyeljük, hanem a
próbálkozások hátterét, teljes folyamatát is.
- Magyarországon még sohasem terveztek hangversenytermet, amelynek
csak ez lett volna a funkciója. (A Zeneakadémia nagytermének
elsődleges célja az oktatás volt.) Természetesen nem volt igazi
hangversenyterem a Vigadó sem: elsősorban bálokat, összejöveteleket
akartak itt szervezni. Akusztikai hibáit már 1928-ban részletesen
elemezte Möller magyar építész, s bírálta egyébként Kodály is.
- A magyarázat kettős. Mindenekelőtt: a Vigadónak úgynevezett
csatolt terei voltak: hozzá lehetett kapcsolni két kisebb termet, ezen
túlmenően a pillérek mögötti tükörfolyosó is részét képezte a
teremnek. A visszaverődések sokfélesége miatt az ilyen tér akusztikája
nem tartható kézben. Még nagyobb baj, hogy a csarnok méretei
aránytalanok voltak: magassága 21, szélessége viszont csak 18 méter.
Ilyen esetekben, főleg, ha a falak párhuzamosak, szabályos visszhangok
adódnak. s ezekből itt többféle is volt.
- Az átépítés 14 évig tartott, az akusztikai terv 1970-ben
készült. A csatolt tereket leválasztottuk, de - tekintettel a
műemlékvédelmi szempontokra - egyébként szinte mindent érintetlenül
kellett hagynunk, természetesen a falfelületekhez sem nyúlhattunk,
burkolóanyagokat alig használhattunk. Mégis, minthogy
hangversenyteremről volt szó, ragaszkodtunk egy álmennyezethez, hogy
csökkenthessük a csarnok magasságát. A műemlékvédelmi hatóságok ezt
végülis jóváhagyták, pusztán az álmennyezet szélén szabadon kellett
hagynunk egy sávot, megmutatandó, hogy ez az elem nem tartozik az
eredeti épülethez, - noha esztétikailag nagyon Jól illeszkedik hozzá.
- Az álmennyezetre kétségtelenül szükség volt.
Fénymodellkísérletekkel bebizonyítottuk, hogy ha fenntartjuk az
eredeti terem-magasságot, akkor a hallgatóság kétharmadához nem jut
elegendő hangenergia. Így viszont az energia egyenletesen és a kellő
mértékben éri el a közönséget. Az egy főre eső légtér így is
túlságosan nagy: 12 köbméter (8 a szokásos), de minthogy műemlékről
van szó, sem a nézőteret nem emelhettük meg, sem galériát nem
építhettünk.
- Fájdalmas pont, hogy a Vigadó, noha légtere csaknem 10 ezer
köbméter, csupán 660 személyt fogad, (Azelőtt is csak 790 hallgatónak
volt hely, de a mai biztonsági előírások több szabadon hagyott teret
követelnek.) A muzsikusok becsapva érzik magukat, s valóban: a Vigadó
nem pótolhatja Budapest meg nem épített hangversenytermét. De azért
megvannak a maga erényei.
- Főleg kamarazenekarok játszhatnak itt. Az utózengés a középső
frekvenciákon egyenletesen 1,7-1,8 másodperc (2,0 akkor, ha üres a
terem), és ez megfelel a élvonalbeli hangversenytermek utózengési
idejének. A terem akusztikai szempontból a nagyzenekart is elbírja,
csupán gazdasági szempontból nem: kevés jegy árából kevesebbre telik.
Amire a Vigadó végképp nem alkalmas, az a beszédhang. Egyébként
erősítést sem terveztek hozzá,
- Megjegyzem, valamely teremben mindig meg kell tanulni játszani
is. Magyarországon a muzsikusok semmiféle akusztikai képzésben nem
részesülnek, így nem ismerik hangszerük hangjának terjedési
karakterisztikáját, a hangszerek és a tér kapcsolatát, egyáltalán,
mindazt, amelynek ismeretében könnyebben "akklimatizálódhatnak". Aztán
a zenekarokat lehet tudatosan úgy ültetni, hogy meglegyen a különféle
szólamok egyensúlya,
- Említettem, hogy a légtér voltaképpen elbírná a nagyzenekart és
a kórust is. Ez nagyon fontos kritérium, mert ha a széksorokat
kihordják, közönséget nem fogadhatnak ugyan, de a Hanglemezgyár (mint
tervezi is) nyugodtan készíthet nagyzenekari lemezfelvételeket, most
már nem a "száraz" stúdióban, hanem igazi, nagylégterű
hangversenyteremben. Elképzelhető ugyan, hogy a zaj beszivárog, hiszen
a Vigadó a város központjában van, az odaterelt autóbuszok igen
hangosak, márpedig műemlék belsejében nem lehetett stúdiót építeni,
"házat a házban". Mégis, reméljük, hogy a jel/zaj viszony megfelelő
lesz, és a korszerű technika segít ebben.
Rolla János hegedűművész
a Liszt Ferenc Kamarazenekar hangversenymestere
(március 21-én)
- Nehéz így hamarjában véleményt alkotni erről az "új"
koncertteremről. Be kell vallanom, még meg kell tanulnunk játszani a
Vigadóban. A "főpróbát" mindenesetre már megtartottuk.
- Éreztünk egy bizonyos fajta kiegyenlítetlenséget. Ez másféle a
pódiumon és megint más a nézőtér egyes pontjain.
- A legnagyobb baj a vonóshangzással van: kicsit basszusszegény.
Talán a terem magassága az oka, nem tudom. Vagy talán a pódium alatt a
talaj anyaga; lehet, hogy beton, merev felület. Jó lenne a csellistát
valami fa-dobogóra ültetni, ettől mindenesetre várunk valamit.
Egyébként ez általában akkor szokásos, ha a csellót szólóhangszerként
szerepeltetik.
- Feltűnt, hogy az üres terem akusztikája nekünk mennyivel kevésbé
kedvezett, mint amikor már a hallgatóság is benn ült. Kellemesen
csalódtunk: a közönségnek játszva egyszeriben jobb lett a véleményünk
a teremről.
- Érdekes dolgokat hallottam azoktól, akik a hangszereink
irányhatására figyeltek. Ha a hangszert a nézőközönség fejé fordítjuk,
jó a hang, ha viszont elfordítjuk, már elvész, nem jön vissza a
teremből. Visszhang tulajdonképpen van, de nem igazán jótékony hatású.
- Az első benyomásunk nagyon jó volt, de aztán rá kellett jönnünk,
hogy a terem egy kicsit "csörög", érzékeny a fortékra. A pianók
gyönyörűen szólnak, a szordinált hangok meglepően szépek, kifejezetten
megszépülnek ebben a teremben - a fortékkal azonban vigyázni kell.
- A szólók, legalábbis a vonóshangszerek, szépek voltak.
Zongorával gyaníthatóan több baj lesz.
- Mindent egybevetve, még nincs végleges véleményünk a Vigadó
akusztikájáról. Talán majd következő, március 27-i játékunk után.
Akkor egyébként hangfelvételt is készítenek, próbaképpen.
(A nyilatkozat folytatása, március 27-én.)
- A legjobb helyek középen vannak, hátul viszont mintha
összemosódna: nem olyan plasztikus a hangzáskép. Érdekes, hogy a
forték és a pianók aránya fordított, ahhoz viszonyítva, hogy más
termekben hogyan szoktuk meg. Nem arról van szó, hogy a dinamika ne
érvényesülne, hanem inkább az, hogy a nagy hangerő megváltoztatja a
hang minőségét: megkeményedik, basszusokban szegényebb lesz. Mindezt a
pianók irányában kell kibalanszírozni.
- Amit a terem visszaad, az feltehetően egy kicsit a mi hibánk is:
azt mutatja, hogy hajlamosak vagyunk "préselni" a fortékat. Ezt nem
"kenném" egyértelműen a teremre. Ugyanis mi visszhangos termekhez
vagyunk szokva, és azokban a forték inkább lepuhulnak, nem sínylik meg
a terem akusztikáját. Tapasztalatunk talán még haszonnal is jár:
jobban fogunk vigyázni, hogy játékunk hangzásképe a forték közben se
veszítsen a minőségéből.
- Nem szükséges bizonygatnom, mennyire fontos, hogy legyen
Budapesten legalább két, eltérő akusztikájú hangversenyterem. Hogy ne
szokjunk hozzá egyetlenegyhez - a Zeneakadémiához -, s ne érjen
váratlanul bennünket, ha valahol a megszokottól eltérő körülmények
közé kerülünk. Egyszóval, hogy ne szakadjunk el a valóságtól.
Csintalan László hangmérnök
a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat
stúdiójának műszaki vezetője
(március 28-án)
- Komolyzenei felvételeinket eddig meglehetősen mostoha
körülmények között készítettük. Nemigen van a közelben nagyobb
felvételek készítésére alkalmas, jó akusztikájú, bérelhető,
rendszeresen használható terem. Rottenbiller utcai stúdiónkat inkább
könnyűzenei, főleg beat-felvételekre használjuk. Méretét tekintve
mintegy 40 fős zenekar játékához lenne optimális, opera vagy oratórium
felvételéhez már tele kellene zsúfolnunk zenészekkel. Ráadásul a
zavaró visszaverődések káros hatásának kiküszöbölésére erős akusztikus
csillapítást kell alkalmaznunk, ezért a hangzáskép túl "száraz", nem
elég szép. A zenészek sem szeretnek itt játszani, nincs meg a kellő
kontrolljuk - a teremhangzást mesterségesen, utánzengés-keltő
berendezéssel állítjuk elő.
- Ahol még felveszünk: a Torockó téri református templom.
Térfogata körülbelül akkora, mint a stúdiónké, tehát mintegy 2700
köbméter, így itt is ugyanolyan akusztikai gondjaink vannak, mint a
stúdióban. Húsz évvel ezelőtt a Torockó tér környéke legalább csendes
volt - sajnos, ma már ez is megváltozott, gondot okoz a forgalom zaja.
- Vácott nagyon kellemes akusztikájú a Zeneiskola koncertterme,
dehát messze esik, igen nagy időveszteséggel jár, ha ott szervezzük
meg a felvételt. A Mátyás templom közel van ugyan, s megvan az az
előnye, hogy beférünk oda zenekarral, kórussal, ámde akusztikája
úgyszólván kezelhetetlen, nehéz elfogadható hangzást produkálni - és
további probléma, hogy ott csak éjszaka dolgozhatunk. Pannonhalmán a
templomnak van egy barokk orgonája, ez az, ami oda vonzott bennünket,
Pannonhalma azonban messze van. Templomot egyébként sokat
megvizsgáltunk, de 90 százalékuknak vagy rögzített padsorai vannak
(így nincs elég hely a zenekar számára), vagy valami más tényező teszi
lehetetlenné a munkánkat. Sajnos, nincs Budapesten olyan jó
akusztikájú terem, amelyet ne használnának más célra is, s amely
egyszersmind fel volna szerelve technikai és szociális helyiségekkel -
ez utóbbi szempont is lényeges, hiszen esetleg száznál is több embert
kell ellátni.
- A Vigadó tehát rendkívül fontos számunkra, hogy végre jó "natur"
akusztikájú helyen dolgozhassunk. Az új koncerttermet többször
kipróbáltuk már, kísérleti felvételeket is készítettünk, s júniustól
aztán igazán munkához látunk. A pódium ugyan túlságosan kicsi, de a
Vigadó üzemigazgatósága készséges volt, és a felvételek idejére
kipakoltatta a széksorok nagyrészét.
- Több műfajt is kipróbáltunk: nagyzenekart, kamaraegyüttest,
kórust, vonósnégyest, zongora-hegedű kettőst. Tudni kell, hogy a
mikrofonok mást és másképpen hallanak, mint az emberi fül, más
akusztikai környezetben helyezik el őket - lényegesen közelebb
kerülnek a hangszerekhez, mint a nézők. Mi a teremnek azt a részét,
amelyben a mikrofonokat elhelyezhetjük, akusztikailag kedvezőnek
érezzük. A felvételeken például nem tapasztalunk basszusszegénységet,
a mélyhangok kiegyenlítettek, egyáltalán nem úgy, mint a hallgatóság
soraiban. Persze, minél hátrább megyünk, annál inkább érvényesülnek a
terem visszavert hangjai. Hátul a hangzáskép tehát kuszább.
- Én nyugodt vagyok: ez a terem megadja a kívánt természetes
térérzetet, s meg fog felelni felvételtechnikai céljainkra, ha nem is
minden műfajra. Például a zongoraötöst nehéz volt úgy beállítanunk,
hogy a zongora "el ne söpörje" a vonósnégyest. Azt is észrevettük,
hogy nekünk több vonósra, több prímhegedűsre van szükségünk, mint az
élő előadásnak, hogy felidézhessük az igazi nagyzenekar kellően
kiegyensúlyozott hangzásképet. Úgy tűnik, hogy számunkra az "új"
koncertterem a középnagyságú szimfonikus zenekaroknak kedvez a
leginkább, de az oratórikus méretekkel is könnyebben boldogulunk, mint
eddig bárhol. Könnyebben "összeáll" a hangzáskép. A közeltér, ahol a
mikrofonok elhelyezkednek, kellemes hangzású, jól kezelhető. Az első
benyomások után a további felvételek során fogunk végleges képet kapni
a terem akusztikai minőségének számunkra fontos részleteiről.
Luth Viola