Hair |
DISCO-SOUND A CENTRAL PARKBAN
Nem egészen világos, hogy amikor Varsó és Belgrád nézőközönsége is
tapsolhatott a Hair előadónak, miért nem jutott el ez a világhírű
musical a magyar színpadokra is. De félre a kritikát, hiszen ezúttal
jobb hírünk van: januártól, tehát úgyszólván "azon frissiben idehaza
is megtekinthető lesz a Hair filmváltozata, Milos Forman alkotása.
New Yorkot látni - és meghalni
Claude, egy oklahomai farmon nevelkedett, dolgozó fiatalember
megérkezik Manhattanbe. Régi álmát kívánja valóra váltani: szeretné
végigjárni New York látványosságait. Két napot szánhat erre - hogy
közvetlenül ezután bevonuljon az Egyesült Államok hadseregébe, s
nyugodt szívvel, a beteljesülés érzésével induljon Vietnamba, az
ismeretlen jövő felé.
Az álom azonban átalakul. Claude váratlanul egy csoport hippi közé
csöppen, ezek a szó szoros értelmében magukkal ragadják, és így
sajátos látogatást tesz... nem a látványos New York-ban, mint
tervezte, hanem egy embercsoport különös érzésvilágban és életében.
A hippi folyam a Central Parkba sodorja, ahol két valószínűtlen
napban, összesűrítve elevenedik meg mindaz a hippi utópia, mely a
hatvanas évek közepének végének ifjúságát befolyásolja. Ez a sajátos
álomvilág ütközik meg a való élet keserű tényvilágával, hol
gondolatilag, hol valóságosan míg végül megvirrad és új - a harmadik
nap reggele lesz. A reggel, amikor Claude és új barátja, a hippivezér
elindul a hadsereg és Vietnam felé, ahol egyiküknek, másikuknak,
esetleg mindkettőjüknek el kell - vagy nem kell - elesniük...
Fő vonalában ennyi a világhírű Hair című musical nyomán készült
amerikai film cselekménye. E fő vonalat rengeteg epizód,
részcselekmény színesíti, magyarázza, indokolja, kiegészíti, s ezeket
leírni szinte lehetetlen - ezeket látni kell. A HAIR ugyanis egy
életérzés tükre.
Gerome Ragni, James Rado és a zeneszerző Galt MacDermot musicalje
a maga idején (1967-ben került színre a Broadway-n, de előzőleg már
játszották az úgynevezett off-off-Broadway és off-Broadway színházak)
egy társadalmi magatartásforma művészi megjelenítése volt. Célja,
bevallottan: újabb híveket toborozni a hippi-gondolatoknak.
A meglehetősen laza szövésű librettó egyébként később, amikor
ebben vagy abban az országban bemutatták, erősen változott. A
fordítók, átdolgozók, méginkább a rendezők saját országuk problémáit
csempészték az előadásba, így jószerével elmondható: ahány államban
színre került, szinte annyiféle Hair-cselekménysor létezik. Egyébként
minden adaptáció megőrizte a legfontosabb dramaturgiai fordulatokat,
de két-két ilyen motívum között a maga módján szőtte a játék szövetét.
Csak egy dolog maradt érintetlen: a zene. A világslágerekké lett
melódiák mindig eredeti formájukban csendültek fel.
A Hair megfilmesítésének gondolata már a hatvanas évek végén
felvetődött, a producerek és a rendezők azonban - különböző
meggondolásokból - mindig meghátráltak. Senki sem merte vállalni, hogy
összefoglalja a Hair eddigi megjelenítéseit. Épp ezért fogadta
hatalmas érdeklődés (és ellenkezés!), amikor Milos Forman
bejelentette: néhány hónapon belül megkezdi a Hair forgatását.
Sokan úgy vélték: a hippik kora és a "vietnami láz" ideje elmúlt,
a divat lejárt, minek egy halott felélesztésén fáradozni. Forman
azonban nem hátrált meg. Michael Weller forgató könyvíróval együtt
vetette papírra elképzelését, mely egyben az eredeti librettó újabb
átdolgozása volt.
Forman és Weller az emlékezés oldaláról közelített a Hair
cselekményéhez. Mintha itt-ott felsejthető lenne az önéletrajzi
ihletés, és világosan érezhető egyfajta - teljesen tudatos - alkotói
távolságtartás, amelynek révén a jelennek játszott eseményeket a múlt
felelevenítésének éreztetik. Míg a színpadi változat az elevenbe vágó
aktuális politikai tiltakozás spontaneitását (és egyes előadásokon a
nyerseségét) sugározta, a film némiképp megfésüli a kócos
hippifejeket: a kemény, erőszakos zenét pedig vonzó disco-sounddá
szelídíti.
A színpadi változatok táncjelenetei a 60-as évek közepének divatos
társastáncaira épültek. Sok előadáson (Varsó, Belgrád, London,
München) a játék kezdetén a nézőket is meghívták a színpadra, táncolni
a világsikerű melódiákra. Forman filmje a zseniális koregoráfus, Twyla
Tharp jóvoltából bonyolult, önálló táncnyelvet kapott, mely az
amerikai musical- és filmmusical-hagyományok logikus
továbbfejlesztése, sok-sok eredeti elképzeléssel, és igen nehezen
"lejárható" betétszámokkal.
A kockázat igen nagy volt. Korábban sem Forman, sem Tharp, sem a
Hair eredeti szerzői nem próbálkoztak még musicalek megfilmesítésével.
Elég lett volna egyetlen félrecsúszás, és a megfilmesített Hair egy
közönséges zenés film nívójára (vagy az alá) esett volna vissza.
Forman és munkatársai mesterien kerülték el a buktatókat. Mindent
pontosan a helyére állítottak, szigorú önellenőrzéssel bírálták felül
a már felvett jeleneteket. A rendező hatszor "vágta át" a filmet, míg
végül az első, előzetes bemutatóra engedte, és e bemutató után újra
kisebb-nagyobb változtatásokat hajtott végre, míg hozzájárult a
végleges változathoz.
Cannes-ban, a Hair világpremierjén, a híres filmfesztivál idején
Forman így beszélt:
"1967 óta szerettem volna a Hair-rel foglalkozni. Ekkor láttam
először a művet, az Egyesült Államokban, és azt gondoltam, ez az
egyetlen darab, amelyet színpadra is megrendezhetnék. De egyetlen
színház sem akarta rámbízni. Akkor határoztam el: egy nap majd filmet
készítek belőle. Mikor több mint egy évtizeddel később ténylegesen a
film elkészítésének lehetőségéig jutottam, nehéz döntések elé
kerültem. A színpadok Hair-je mindig fiataloknak szóló,
polgárpukkasztó, megbotránkoztató mű volt. Lehet-e ilyen a filmvásznon
is? Pontosan tudtam, hogy nem. Éppen azért nem, mert mindaz, amiért és
amiből a Hair született, már részben aktualitását vesztette, lezárult,
elmúlt, átváltozott. De pontosan emlékeztem azokra az érzésekre,
melyek a Hair előadásai közben születtek. Ezeket az érzéseket
szerettem volna visszaadni. És ezt nem lehetett másképpen, mint
azoknak az embereknek a bemutatásával, akik ezeket az érzéseket
kiváltották. Ezek az emberek viszont érthetetlenek lettek volna
azoknak a körülményeknek az ábrázolása nélkül, melyek őket e
társadalmi szempontból különös magatartásformára késztették. Így
alakult ki a forma, s így alakultak ki a forgatókönyv részletei.
Egyszerűen nem csinálhattam volna másképpen..."
A cannes-i kritikák azt sugallták, hogy a Hair az amerikai
"önvizsgáló" művek sorába tartozik: megpróbál szembenézni egy
közelmúltban zajlott, s még ma is elemeiben fellelhető társadalmi
jelenséggel. A kritikák másik csoportja arról értekezett, hogy a Hair
korszakos jelentőségű az amerikai filmmusical történetében, mert
folytatja a "Tavasz a Broadway-n" típusú álom-revüktől a New York-i
realitásokat tükröző, valóság felé törekvő West Side Storyn át a
politikai kérdéseket érintő Nashville-ig vezetőt. A Nashville még csak
érintette a politikát - a Hair a politikai valóságra épül.
Forman fiatal színészeket választott a Hair főszerepeire. Közülük
két nevet érdemes meg jegyezni, a Claude szerepét alakító John
Savage-ét és a sodródó hippilányt, Sheilát megformáló Beverly
d'Angeloét. Ők gyakorolják legnagyobb hatást a nézőre, akinek azonban
el kell ismernie, hogy Forman egész szereplőgárdája remek, s a
színészi és táncosi munka sehol sem hagy kívánni valót.
A film zenéjét természetesen hanglemezen is kiadták.
Fenyves György
"A HAIR filmváltozata bizonyság arra, hogy a show businessben még
történhetnek csodák...
A film úgy éri el céljait, hogy szigorúan engedelmeskedik a
klasszikus amerikai musical szabályainak: a dialógusok, a cselekmény,
a dalok és a táncok harmonikus egységbe olvadnak...
Tömör, pontos dialógusaival hagyja, hogy a dal- és táncbetétek
vigyék előre a cselekményt, és közvetítsék üzenetét...
S még ha az évtized álmaiból a lidércnyomásaiba csap is át,
lüktető zenei ritmusát akkor sem veszíti el."
(Time 1979. márc. 19.)