Dzsessz 1979 |
Néhány hét leforgása alatt három külföldi dzsesszmuzsikus dobogtatta
meg a műfaj hazai kedvelőinek szívét. A dzsessz híveinek szánjuk ezt a
három interjút, amelyek közül kettő a rádióban is elhangzik.
Charlie Byrd
...szívesebben nyúl az akusztikus gitárhoz
A világhírű gitárművész november 16-án adott hangversenyt
triójával a budapesti Hilton Szállóban, másnap pedig - a Magyar Rádió
felkérésére - Szegeden, a Dzsessznapokon, az ottani Ifjúsági Házban.
* Milyennek találta a fogadtatást és a budapesti közönséget?
Először voltam itt, de remélem, még visszajöhetek. Felejthetetlen
a Mátyás templom, a Citadella, a város panorámája a Dunával. Nagyon
kellemes sétákat tettünk feleségemmel a Várban; a régi házak között
arra gondoltam, hogy az emberek itt törődnek a múltjukkal. Azt is
tudtam, olyan országba jövök, ahol a zene sokat jelent. Nemcsak Bartók
Bélára gondolok, hanem mint gitármuzsikus, Bakfark Bálintra is, akinek
lantművészetét jól ismerem. Programunkat is ennek megfelelően
állítottam össze. Úgy gondolom, sikerült a koncertünk, hallgatóink
megérezték muzsikánk szellemét, és nem csak udvariasságból tapsoltak.
Ez a hallgatóság, a tegnapi, nagyon kedves közönség volt...
* Charlie Byrd neve minden dzsessz-szakkönyvben, megtalálható, de
most Öntől is szeretnénk hallani élete fontosabb mozzanatairól.
Az első hangversenyem 1934-ben volt, akkor kilencéves voltam. Egy
rádióadásban játszottam. Akkoriban (tévé még nem létezett) az amerikai
dzsesszmuzsikában a rádióké volt a vezető szerep. Sok időt szenteltem
a gitármuzsikának, és sokat foglalkoztam a klasszikus értelemben vett
gitárirodalommal is. Bár viszonylag korán lettem hivatásos muzsikus,
valahogy mindig maradt időm tanulásra is.
* A gitárosok közül ki volt a példaképe?
Több is akadt. Andrés Segovia csodálatos művésze volt a klasszikus
gitárjátéknak, és én olyan szerencsés vagyok, hogy hosszú időt
tölthettem vele Siénában, Olaszországban. Nagyon sokat tanultam tőle.
A dzsesszben egy kicsit más a helyzet. A hírneves gitárosok játékát a
rádiók állandóan közvetítették, főleg élő adásokban. Onnan tanultam
meg a darabjaikat és a nevüket is, mint Charlie Christianét, aki
1938-ban Benny Goodmannel játszott vagy esetleg más Minton-sztárokkal.
Nagy kár, hogy 42-ben már meghalt. Nálunk mellesleg nagy tradíciója a
van a gitárnak. Nem csupán arra a kíséretszerepre gondolok, amelyet a
blues-énekeseknél, Leadbellynél vagy Big Bill Broonzynál játszik,
hanem arra, hogy a dzsesszmuzsikának, kialakulásától kezdve, a bendzsó
mellett a gitár a másik fontos hangszere. Már a new orleansiak, Johnny
St. Cyr és Lonnie Johnsson is híres gitárosok voltak, az utóbbi
gyakran szólózott is. Őket már a háború alatt elfelejtették, rájuk már
csak a muzsikusok emlékeznek. Gyermekkorom nagy sztárjai Charlie
Christian mellett Teddy Bunn és Al Casey voltak. És Freddie Green, aki
Count Basievel játszott - de ez már dzsessztörténet.
* Feltűnő, mennyire hatott önre a klasszikus gitármuzsika...
Igen erősen hatott, és én mindig úgy akartam játszani, hogy ami
hozzám ilyen közel áll, az soha ne maradjon ki az én zenémből. Még
lokálban is egyaránt játszottam klasszikus és dzsesszdallamokat...
* A Showboat időszakban is...
Akkor is - pedig hosszú időt töltöttem ebben a washingtoni
dzsesszlokálban. A Showboat nagyon ismert hely volt, igényes, kellemes
hallgatóság járt oda. Szerették a jó dzsesszt, de ha eljátszottam egy
Bachot, arra még jobban odafigyeltek. Ma már ritkábbak az ilyen
helyek, az emberek nagyon rászoktak a csinált gépzenére, az
erősítőkre. Ezen a turnén is tapasztaltam, hogy sok helyen nem tudják,
hogyan kell erősíteni egy gitárhangversenyt. Volt, ahol úgy vártak
bennünket, mint egy rockzenekart; kis teremben öt-ötezer wattal a
pódium két oldalán...
* Budapesten megfigyeltük, hogy szívesebben nyúl az akusztikus
gitárhoz
Igen, valójában az áll közelebb az igazi muzsikus szívéhez.
Újabban mindenki jobban szereti az akusztikus gitárt, ez tény. Főként
a fiatalok. Persze, ami a rockzenében történik, az nem ide tartozik,
ott a gitárnak egészen más szerepe van. Az is természetes, hogy nem
lehet több ezer embernek erősítés nélkül játszani. De az már nem a
klasszikus gitárhang. Ez különben más hangszerekkel is így van...
* Tanít?...
Most nem, de éveken át tanítottam Washingtonban, az Amerikai
Egyetem zenei fakultásán. Akkor is tapasztaltam a fiatalok vonzódását
a gitárhoz. Ma sokkal többen tanulnak meg elég tűrhetően játszani,
mint a háború előtt, vagy akár húsz évvel ezelőtt. Azt hiszem, még
lesz lehetőségem tanítani, mert az utazgatást lassan abbahagyom -
időnként pihenni is kell.
* E turnéjuk előtt is játszottak már ebben a trió-összeállításban?
Igen, így játszottunk Washingtonban, és majd Floridában is így
folytatjuk decemberben. Sőt, s karácsony után Ausztráliában is együtt
leszünk.
* Tavaly Joe Pass-szal és Kenny Burrell-lel is adott
hangversenyeket.
Mindketten nagyon kedves barátaim, és ha alkalom adódik, szívesen
játszom velük.
* És olyankor hogyan alakul a hangversenyműsor? Különböző
karakterű és érdeklődésű gitárművészek, egy műsorban...
Nem probléma. Sok dzsessz-standardot játszunk, ezt a hallgatóság
is kedveli és nekünk is öröm.
* Melyiket tartja legfontosabb lemezének?
Mindig az utolsó a legfontosabb.
* De azért csak van olyan, amelyik különösen, emlékezetes?
Mivel már beszéltünk arról, hogy mennyire szeretem a klasszikus
gitárirodalmat, megemlítem hogy egyszer játszottam egy
felvételsorozatot; a lemez címe a XVI. század gitár-muzsikájának
antológiája. Dzsesszlemez persze sokkal több jelent meg tőlem, a
legismertebbek a Jazz at the Showboat és a Blues for Night People
voltak hosszú időn át.
*Ha ez a beszélgetés elhangzik majd a rádióban, mivel óhajt
búcsúzni?
Szeretnék boldog újévet kívánni - és játsszon - le hozzá egy
bossanovát a Hilton-műsorból. Úgy emlékszem, hogy az tetszett a
hallgatóságunknak.
Kiss Imre
Leonyid Csizsik
A szovjet dzsessz-zongoraművész már harmadszor szerepel
Magyarországon, a Rádió felkérésére; 1977-ben Székesfehérvárott
játszott, az Alba Regia dzsesszfesztiválon, majd még ugyanabban az
évben a debreceni dzsessznapokon.
Több alkalommal szerepelt másutt is külföldön. Mely fellépései a
legemlékezetesebbek?
Szívesen emlékszem vissza a 77-es varsói Jazz Jamboreera, és a
prágai dzsesszfesztiválra is - ez másféle rendezvény, mint a varsói,
de a közönség itt is rendkívül tájékozott és igényes. E két fellépésem
eredményének tartom a san-sebastiani és a newporti fesztiválra szóló
meghívást (az utóbbi rendezvény színhelye egyébként néhány év óta New
York).
Magyarországi vendégszereplései alkalmával több együttest és
szólistát is hallhatott. Hogyan értékeli a magyar dzsesszművészetet?
Ismereteim nem elegendőek ahhoz, hogy felelősséggel
nyilatkozhassak, de az általam megismert művészek közül többen
rendkívül mély benyomást tettek rám; Pege Aladár, Szakcsi Lakatos
Béla, Csik Gyusztáv. Örömmel hallgattam a Tomsits-együttes műsorát;
játékmódjukat eredetinek találom.
Leonyid Csizsik speciális stílusvilágban alkot; fellépései érdekes
színfoltot jelentenek a koncertéletben. Talán "kamara-dzsessznek"
mondhatnánk ezt a stílust?
Nem tartom jónak a "kamara-dzsessz" elnevezést, hiszen ez csupán
azon alapulna, hogy zongorán játszom és gyakran tűzök műsoromra
klasszikus dallamokat is. Stílusomat inkább nevezném "spontán
dzsessznek" - bár szívesen játszom kötött műsorú koncerteken is.
Legutóbb például egy Gershwin-esten léptem fel, de szerepeltem a
közelmúltban Chick Korea és Duke Ellington szerzeményeivel is. A
dzsesszt én nem tartom a könnyűzene, vagy általában a zene külön
ágának. Számomra a dzsessz egy gondolkodási formát jelent, amelyet
szoros szálak fűznek más műfajokhoz, művészeti ágakhoz is. Elég, ha
Mahler, Wagner vagy Thomas Mann nevére utalok. Muzsikámban olyan zenei
világok találkoznak, amelyeknek gyökerei meglehetősen elágaznak.
A szovjet dzsessz mai képviselői közül kiket érez a legközelebb
magához, stílusban és felfogásban?
Elsősorban Vjacseszláv Ganyelin nevét említem. Művészetének
mozgatóereje: ellentéteket állít fel, kiélezi őket, majd megoldást
talál rájuk. Gyakran dolgoz fel klasszikus és folklór témákat is.
Szerintem ő a mai szovjet dzsessz legjelentősebb egyénisége, s örömmel
hallottam, hogy itt, Magyarországon is ismerik a játékát.
Stecz Gyula
Albert Mangelsdorff
Harsonásként több mint harminc éve inspirálja a dzsesszmuzsika
fejlődését; az ő befolyása dominál Európában, de kimutatható a hatása
az USA-ban, sőt Japánban is. A frankfurti muzsikus december első
estéjén forró sikerű szólóharsona-hangversenyt adott Győrben. (Többet
róla a Rádióban: "Akkord a harsonán", 1980. február 12-én 11.05 órakor
a 3. műsorban).
Kérjük, beszéljen a pályakezdés éveiről.
Tizenkilenc évesen gitáron játszottam, de igazából nem voltam jó
gitáros. Átváltottam a pozaunra. Első szerződésemet 1950-ben kötöttem,
akkor kerültem Joe Klemm combójához. Ez a zenekar akkor - mondjuk -
Miles Davis Capitol zenekarának stílusában játszott. Modernnek
számítottunk. Akkor volt az első dzsesszfesztivál is Frankfurtban.
Hogyan vetődött fel a szólóharsona- és az akkord-játék ötlete?
A multifon játékot nem én találtam ki, már a tanárom is játszott
így nekünk. A zeneirodalomban egyébként Mozartnak, Webernek is vannak
ilyen kompozíciói, az utóbbié egy kürtverseny. Mostanában újra több
szerző próbálkozik ilyen darabokkal.
Mi a módja a multifon játéknak?
Egy hangot normál módon fújok, egy másikat pedig ugyanakkor
beleénekelek a csőrbe. Persze ez egy kicsit gyengébb lesz, de ki lehet
gyakorolni, hogy jól hallható legyen. Ha két megfelelő hang
találkozik, harmadiknak kialakulhat egy erős felhang.
Itt Győrben érdekes duót hallhattunk egy órával ezelőtt, amikor
közösen improvizáltak Pege Aladárral...
Aladárt nagyon régen ismerem és különleges bőgővirtuóznak tartom.
Nagyon kellemes volt vele játszani, rendkívül érzékenyen reagál
mindenre; remek zenész.
Kikkel játszott együtt utoljára?
Tegnap este itt a szomszédban, Bécsben léptünk fel egy kéthetes
turnénk utolsó koncertjén az United Rock and Jazz Ensemble-lal. Két
hétig naponta játszottunk.
Kik az együttes tagjai?
A társulást Wolfgang Dauner kezdeményezte. Nagyon sikeres
együttes, elsősorban azért, mert sok jónevű muzsikus, rockzenész is
játszik velünk, mint Charlie Mariano és az angol szaxofonosnő, Barbara
Thompson, a trombitás Ian Carr és Ack van Royen és a többiek: Volker
Kriegel, Kenny Wheeler, Eberhard Weber és John Hisemann. Nemcsak az a
fontos, hogy jó zenét csináljunk (ami ennél a társaságnál persze azt
is jelenti, hogy több mint felerészben rockról van szó), hanem az is
sokat számít, hogy a rock-nevek miatt így olyanokat is meghallgat a
közönség, akiket egyébként nem favorizál.
Kikkel játszik még?
A Globe Unity olyan zenekar, ahová mindig szívesen megyek;
egyébként a leggyakrabban kvartettben játszom Gerd Dudekkel, Aldo
Romanoval és J. F. Jenny Clarkkal, vagy Wolfgang Daunerrel, Peter
Gigerrel, Adelhard Roidingerrel. A turné előtt Pierre Favré és Michael
Portal volt a társam.
A Globe Unity zenekarnak több jelentékeny kortárs zeneszerző is
komponált, például Krzisztof Pendereczki is...
Az még 71-ben vagy 70-ben volt... hogy felkérésre írt egy
kompozíciót a Globe Unitynek. De meg szeretném mondani, hogy bár
elismerem és szeretem Pendereczki műveit, ez a darab nem egészen olyan
volt, mint amilyennek szerettem volna. Volt benne hely az
improvizációnak, de azért más az, amikor mi magunk, együtt, spontán
rögtönzünk.
Legközelebb kivel játszana itt szívesen?
Wolfgang Daunerrel nemrég megegyeztünk, hogy duóban is játszunk.
Már próbáltunk, és mindketten nagyon jól érezzük a muzsikánkat,
érdekesnek találjuk. Sajnos, lemezünk még nincs, mivel 1981-ig az
MPS-hez vagyok kötve. De utána biztosan csinálunk majd felvételeket...
-issi-