Teszt - Lemezjátszók II. |
Hifi-lemezjátszók a hazai boltokban (2.)
Logikusnak látszott, hogy kétrészes lemezjátszó-tesztünk első
felében a futóművekről és a hangkarokról szóljunk, hogy most a
hangszedőkkel és a szubjektív meghallgatással folytathassuk. Igazából
ezt nem annyira a logika, mint inkább a cikkek terjedelme diktálta,
hiszen gyakran például a hangszedő és a hangkar együtt képezi a
vizsgálat tárgyát - de hát valahogyan csak el kellett kezdenünk.
Persze, a hangszedő joggal követelhet magának külön fejezetet;
elsősorban mégiscsak ez a pár grammos kis alkatrész felel a
lemezjátszó minőségéért, s noha elég drága, a legtöbbször ennek a
kicserélésével juthatunk jobb hanghoz. Mindent el fogunk követni, hogy
folyamatosan tesztelhessük a neves cégek pick-upjait, az egyik
kategóriában a legjobbakat, a másikban pedig - és ez sokkal fontosabb!
- a különösen jól vizsgázó, de olcsóbb modelleket. (Bővebbet erről a
teszt végén.)
És mégis mozog (a mágnes)...
Első számunkban az angol szóhasználat nyomán ("magnetic")
magnetikusnak neveztük azt a hangszedő-típust, amelyet a hifizők 99
százaléka használ. Szakmai tévedést nemigen róttak fel nekünk a
szakemberek, csaknem kizárólag terminológiait - de hát ezt is mi
provokáltuk. A kifogások többsége a magnetikus elnevezésre
vonatkozott: miért nem mondjuk inkább magyarul, hogy mágneses. Nos, mi
azért igyekeztünk elkerülni ezt a kifejezést, mert azt tapasztaltuk,
hogy még sokan emlékeznek hangszedőink ősére, a mai modellektől
konstrukciójában-minőségében-kialakításában teljesen eltérő típusra,
amelynek ugyancsak mágneses volt a neve. Szakemberek, akikben
megbízunk, meggyőztek bennünket arról, hogy aggályunk ma már
alaptalan; elfogadjuk a kritikát és visszatérünk a mágneses
elnevezéshez. A szerkesztő, akinek - nem úgy, mint a mérnököknek -
időnként szinonímákra is szüksége van, elnézést kér, hogy
egyszer-egyszer mégis az angolból átvett kifejezéssel kell élnie.
Mentségképpen szeretne rámutatni, hogy ez a szó nemcsak az angol
terminust adja vissza, hanem egyben a németet is rövidíti:
magnet(odinam)ikus.
Néhány szó a mágneses hangszedők felépítéséről. A tű, mint minden
egyéb rendszerben, itt is egy nagy szilárdságú, de igen könnyű
csövecskébe van beleerősítve. A csövecske másik végén helyezkedik el a
mágnes; a tű ficánkolására majd ez fog elmozdulni, hogy feszültséget
indukáljon a hozzá képest rögzített tekercsekben. (Egyes mágneses
hangszedők működési elve ettől némiképpen eltérő.) A mozgó rendszert
lágy, elasztikus anyaggal függesztik fel. Jórészt ennek a
tulajdonságaitól, valamint a mozgó részek tömegétől ("tűhegyre
redukált effektív tömeg") függ a hangszedő engedékenysége
("compliante"), amelyről okvetlenül szólnunk kell néhány szót.
A hifi-rajongók gyakran a paraméterek bűvöletében élnek. A
"compliance" - mérőszáma a hifi-rendszerekben 10-50 (ennyiszer 10 -6
cm/dyn, illetve az újabb mértékegység-rendszer bevezetésével 10 -3
m/N) - eléggé szemléletes paraméter, hiszen könnyű belátni, hogy minél
lazábban mozog a tű, annál precízebben követheti a barázdák zeg-zugait
(és ehhez kevésbé kell "rányomni" a tűt a lemezre!)
Sajnos, a valóságban ez sem ilyen egyszerű. Ha a compliance túl
nagy, túl mélyre - 8 Hz alá - tolódhat a hangkar-hangszedő rendszer
rezonanciapontja, berendezésünk érzékennyé válhat a szubszonikus
zajokra. Ebben az irányban hat az is, ha viszonylag nehéz a "shell",
illetve a pick-up maga. Mindent összevetve, az engedékenységből
nemigen lehet következtetni a hangszedő minőségére, sőt: a legdrágább
- mozgótekercses - hangszedők compliance-a viszonylag alacsony, és
újabban a mágneses hangszedők gyártói is igyekeznek egy kissé
alacsonyabban (20-30*10-3 m/N) tartani az engedékenység értékét.
Nem mind fénylik, ami gyémánt
A hifi-hangszedők tűjét kizárólag gyémántból készítik, de
egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan. Mint a kristályok általában, a
gyémánt sem minden irányban egyformán kemény. A tűk tartóssága jórészt
azon múlik, hogy a tengelyük eredetileg hogyon helyezkedett el a
kristályrácsban. Ilyesmire csak a legdrágább modellek készítőinek van
(van?) gondja, ezért a tömegesen gyártott hangszedő-tűk élettartama
megjósolhatatlan. Egy évet mindenképpen kibírnak, gyakran akár 3-4
évig is használhatók - szerencse dolga. (Meg persze attól is függ,
hogy mennyit és hogyan használjuk őket.) Mindenesetre érdemes a tűt
időről-időre mikroszkóp alá helyezni. Hogy hol találunk e célra
mikroszkópot? Egyelőre a DÉLIBÁBOS OLDALON...
A tű ideális helyzete a kristályban (az Audio Critic nyomán)
A tűhegy alakja többféle lehet. A hagyományos, gömbsüveg alakú,
kúpos tűket mindinkább felváltja a drágább, elliptikus hegyű, amely
pontosabban imitálja a vágófej tűjének alakját, és így kiküszöböl
bizonyos torzításokat, de - minthogy kisebb barázda-felületen
támaszkodik fel - jobban igénybe veszi a lemez anyagát és maga is
hamarabb elhasználódik. Még drágább a korán elhunyt kvadrofónia
hagyatéka, a parabola-metszésű, lándzsahegy-formájú tű (Shibata,
Pramanik, Quadrahedral, Large Area Contact, Aliptic, Fine Line,
Hyperelliptic stb.). Ez keskeny, de - függőleges irányban! - hosszú
felületen érintkezik a lemezbarázdával, tehát kevésbé teszi tönkre.
Követő-letapogató képessége is jobb, viszont kényes a beállítási
pontatlanságokra. Ismét óvunk bárkit attól, hogy pusztán egyetlen
paraméterből, ezúttal a tűhegy alakjából próbáljon következtetni a
hangminőségre. (Csak a példa kedvéért: a híres EMT-hangszedő tűje
kúpos.)
A mágneses hangszedők 5-15 mV kimenő feszültséget szolgáltatnak (1
kHz-es, 10 cm/s sebesség-amplitudójú barázda lejátszásakor). Optimális
lezárásuk általában 47 (kvadrofón modelleken gyakran 100) kohm és
250-470 pF; az utóbbi értéket ajánlatos kikísérletezni, mert erősen
befolyásolja a hangminőséget.
A hangszedők többsége ma már szabványos, amennyiben két csavarral
kell felerősíteni őket. A csavarok középvonala 12,7 milliméterre, azaz
fél collra esik egymástól; összekötő vonaluktól 9,5 milliméterre - 3/8
collnyira-van a tű hegye. Külön-külön vezetik ki a hangszedőből a bal
és a jobb csatorna "meleg" és "hideg" pontját, az alábbi jelöléssel:
bal "meleg": L (fehér)
bal "hideg": GL (kék)
jobb "meleg": R (piros)
jobb "hideg": GR (zöld)
Ahhoz, hogy a hangszedő tűje pontosan ott és úgy haladjon el, mint
annakidején - a lakklemezen - a vágófejé, helyzetét minden lehetséges
irányban optimalizálni kell. Különben a tű nem úgy fog táncolni,
ahogyan a lemez fütyül.
Szöghiba, először ("Vízszintes követési szöghiba")
A legismertebb feladat: beállítani a hangkar-hangszedő rendszer
vízszintes geometriáját, azaz redukálni a szöghibát. A hangszedő
tengelyének elvben mindig a lemezbarázda érintőjén kellene állnia. A
hangkarok többsége azonban egy körív mentén vezeti a pick-upot, és az
így hol jobbra, hol balra, de minduntalan kitér valamelyest az érintő
egyeneséből. Ez a vízszintes követési szöghiba.
Hogy a szöghiba értékét (65-145 mm lemezsugár lejátszása során)
1-2 fok alatt tarthassák, a hangszedő tengelyét el kell fordítani a
hangkar vonalához képest, egy olyan mértani manőverrel, amelyben
összesen 3 változó szerepel: a kar effektív hossza a csapágytól a tű
hegyéig, a túlnyúlás (vagyis amennyivel a tű "túlnyúl" a lemeztányér
tengelyének középpontján) és végül az a szög - mintegy 20-28 fok -,
amelyet a hangszedő alkot a kar effektív hosszát kiadó egyenessel. Ha
egyszer ezt a három paramétert rögzítették, rajzolhatnak hozzá
egyenes kart, kígyóalakú kart, akár sósperec-alakút is - mit sem
változtat a rendszer geometriáján. A különbség csak annyi, hogy a
hajlított karok minden további nélkül készülhetnek csereszabatos
fejszerelvénnyel (SME-típus), az egyenes karok viszont sokkal
könnyebbek lehetnek, hiszen két pont között a legrövidebb út még az
atomkorszakban is az egyenes.
A lemezjátszó-gyártók általában nagyon büszkén hirdetik, milyen
precíz tervezés árán sikerült a minimálisra csökkenteniük a szöghibát.
Erről nem árt tudni, hogy a konstruktőrök összesen kétféleképpen
járhatnak el.
Kilencvenkilenc százalékuk maga tervezi meg a hangkar
geometriáját, és az akkor szavatoltan nem lesz kifogástalan.
Különösen, hogy mindegyikük a szöghibát akarja optimalizálni (például:
±1,5 fok), ahelyett, hogy a szöghiba okozta torzítást optimalizálnák.
Ugyanis ugyanaz a hiba nagyobb torzítást okoz a belső barázdákon, mint
a külsőkön.
Mások nem kísérleteznek, hanem tudomásul veszik, hogy a
problémának egzakt matematikai megoldása van. Ez táblázat formájában
megadja: egy-egy effektív karhosszúsághoz mekkora túlnyúlás és
törésszög jár.
Természetesen más kérdés, hogy vajon biztonsággal meg lehet-e
hallani a különbséget a jól és a kevésbé jól beállított karok között;
van, aki bevallja, van, aki tagadja. Ami bennünket illet, a mi fülünk
ennél sokkal érzékenyebben reagál a hanglemezek szokásos
belsőbarázda-torzítására (különösen, amikor a lemez túl bőkezűen
kínálja a műsorperceket).
A szöghiba ábrázolása. (A kar alakja nem befolyásolja a rendszer
geometriáját.)
Szöghiba, másodszor ("Függőleges követési szöghiba")
Ugyancsak a rend kedvéért megemlítjük, hogy létezik egy másfajta,
egy függőleges irányú szöghiba is: a vágótű és a lejátszótű függőleges
mozgási síkja nem egyezik meg teljesen. Ez az utóbbi években került a
figyelemnek bár nem a középpontjába, de legalább a perifériájára.
Bonyolítja a képletet, hogy ettől függetlenül fennáll annak a veszélye
is, hogy esetleg már maga a tűhegy nem olyan szögben támaszkodik a
barázdákra, ahogyan ez kívánatos volna. Főleg az elvek csapnak össze
egymással, itt-ott kimérni is sikerül valamit, de eddig egyetlen olyan
tesztet sem olvastunk, amelyben hiteltérdemlően bebizonyítanák, hogy a
gyakorlatban előforduló függőleges szöghiba hallható. Egyelőre annyi
látszik indokoltnak, hogy aki Shibata - vagy hasonló, parabola
metszetű - tűt használ, próbálja meg egy kicsit (néhány fokkal)
előre-hátra döntögetni a hangszedőjét, akár úgy, hogy további
lemezeket rak a hanglemez alá, akár úgy, hogy - ha módjában áll -
emeli-süllyeszti a hangkar tartópillérét. Elképzelhető, hogy így
javítani tud a hangminőségen. (Ebben az esetben várjuk levelét!) Ha
Olvasóink adnak nekünk egy kis haladékot, legközelebb talán már mi is
beszámolhatunk egy-két kísérletünkről.
Tükörre eresztve a tűt jobban észlelhető a hiba (a Hi-Fi Choice
nyomán)
Részeges hangszedők
A riszálós és a bólintgatós figura után következik a dülöngélős:
meg kell győződni róla, hogy a hangszedő tengelye előlnézetben is
függőleges-e. (Engedjük rá a tűt lemez helyett egy tükörre, mint
rajzunkon látható.) Némelyik készüléken a "shell" kifejezetten
ferdén áll, a Teslán pedig tulajdonképpen nem világos, hogy ferdén
áll-e vagy sem. A hibát apró alátétekkel feltétlenül korrigálni kell,
különben a tű nem egyformán fekszik fel a barázda két oldalán.
(A szakírók ezen a ponton szokták figyel- meztetni az olvasót: itt
az ideje a lehető legjobban megszorítani az összes csavart, de
mindenekelőtt azt a kettőt, amely a hangszedőt tartja!)
"Lehet egy tizedgrammal több?"
A gyárak mindig specifikálják, mekkora tűerővel használjuk a
hangszedőjüket. Az alacsonyabb értékeknek határozottan van valamiféle
reklámerejük, mert a legtöbben azt hiszik, hogy ha kis tűerővel
játszanak, biztosan jobban megóvhatják a lemezük épségét. A legtöbb
szakíró egyetért abban, hogy a gyártó cégek optimismus
propoganditisben szenvednek, és ha azt olvassuk, hogy "ajánlott
tűerő 7,5-15 mN" (azaz 0,75-1,5 gramm), akkor ennek inkább a második
felét kell elfogadni. A lemezt úgysem a tű nyomása teszi (annyira)
tönkre, mint inkább az, ha a tű ide-odaverődik, s nem követi pontosan
a barázdák cikk-cakkját. A különböző lekerekítésű tűk egyébként sem
egyformán terhelik a lemezt; az elliptikus tű kíméli a barázdát a
legkevésbé.
Az optimális tűerő mérőlemezzel könnyen kimutatható. Mérőlemez
hiányában a következő módszert tartjuk a legszimpatikusabbnak:
válasszuk a gyártó által előírt maximális tűerőt, majd próbáljunk
lefelé menni a skálán, és amikor a fortisszimóknál már torzítást
hallunk, ismét növeljük egy kicsit a tűerő értékét.
Antiskating
Az antiskating beállítása az oldalazó figurának felel meg a
táncrendben. Ismeretes, hogy a szokványos hangkarokon (a
tangenciálisakon nem!) játék közben olyan erő éled, amely befelé húzza
a kart a lemezen. Ezt ellensúly, rugó vagy mágnes révén, de
valahogyan ki kell egyenlíteni, különben a tű erősebben fog
támaszkodni a barázda belső falára, mint a külsőre. Műszerek nélkül
ezt nemigen lehet pontosan beállítani.
Összeolvasni magunk is összeolvastunk minden lehetséges és
lehetetlen tanácsot, hogy hogyan állítsuk be fülre, sőt (nagyítóüveg
segítségével) szemre az oldalirányú erő értéket, de egyelőre még
mindig nem tudunk jobbat a hagyományos mérőlemeznél. Eszerint egy
barázdák nélküli, üresen hagyott lemez-felületre engedjük a tűt, és
igyekszünk elérni, hogy az a forgó lemezen ne sodródjék se kifelé, se
befelé.
Ha ez megvan, az antiskating kisebb lesz az optimálisnál. Ugyanis
a sima felület súrlódása nem tudja olyan erősen befelé húzni a tűt,
mint a műsoros barázdák tennék. Ezért egy kicsit tovább növelhetjük az
antiskating értékét. Ha nem tesszük, még mindig kisebb a baj, mint ha
túlságosan kifelé húznánk a kart, skating-hibát idézve elő most már
nem a belső, hanem a külső barázdafalon. (Hogy hol lehet hozzáférni
ilyen mérőlemezhez? Természetesen a Délibábos Oldalon!)
Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy a különböző tűalak, a
száraz vagy a nedves lejátszás (például: Lenco-clean) más-más
antiskating-erőt kíván, még azonos tűerőt feltételezve is.
Tájékoztatásképpen: skating, illetve az azt kiegyenlítő
antiskating-erő kúpos tű esetén a tűerőnek körülbelül egyhatoda,
elliptikus tűre pedig a tűerőnek mintegy negyedét számíthatjuk.
*
Amit mértünk, és ahogyan mértünk
A legfontosabb: nem különálló hangszedőket mértünk, hanem komplett
lemezjátszókat, tehát olyan készülékeket, amelyeket a vevők egyszerűen
hazavisznek és használnak.
Nem mértük a Lenco L 75-öt: túlságosan rozzant állapotban volt.
(Az előző számunkban közölt adatok - karrrezonancia, akusztikus
visszahatás - így is helytállóak!) Szubjektív tesztünk idejére viszont
már hozzájutottunk egy kifogástalan L 75-höz.
Olyan, újabbkeletű mérőlemezeket választottunk, amelyek a
hétköznapi gyakorlatnak megfelelően 33 1/3 percenkénti fordulattal
készültek; a közepes frekvenciákon fellépő torzítást Shure TTR 103
típusú, 45 percenkénti fordulatú lemezzel mértük.
Frekvencia-jelleggörbe
Brüel & Kjaer QR 2010-es mérőlemezzel vizsgáltuk, a 20Hz-45 kHz-es
frekvenciasávban. A bal csatorna görbéje alatt - 10 dB-vel csökkentve
a szintíró érzékenységét - felrajzoltuk a jobb csatorna görbéjét is,
így a diagramokon jól látható a két csatorna
frekvencia-jelleggörbéjének különbsége - ha van. Azon túlmenően, hogy
a hangszedők sohasem tökéletesen "lineárisak", szólnunk kell a
mérőlemez hibájáról is. Például mindig találunk egy jellegzetes, a
lemez anyagától is függő rezonanciát a frekvenciasáv felső részében.
Igaz, hogy ez a többi, műsoros hanglemezen is rajta van.
Áthallási csillapítás
A sztereofónia nevű bűvészmutatvány lényegében azon alapszik, hogy
egyszerre két, egymástól árnyalatnyival eltérő műsort közvetítenek. Ha
e két műsort nem tudjuk eléggé szeparálni egymástól, a különbség
kiegyenlítődik, romlani fog a sztereo kép. Bármelyik csatorna
vezérlésekor jelet kapunk a másikon is; minél jobb a rendszer, annál
kisebbet.
Az áthallás természetesen megint csak nem adható meg egyetlen
mérőszámmal, hiszen nem egyformán jelentkezik az egyes
frekvenciákon. Értékét 1 kHz-en, illetve egy szélesebb
frekvenciasávban (315 Hz-6,3 kHz) szokás megadni. Mi ezenkívül
felrajzoltuk a 20 Hz-től 45 kHz-ig terjedő sávban is. A diagrampapíron
felül valamelyik csatorna frekvencia-jelleggörbéje látható, alatta
pedig az a jel, amely ugyanide áthallatszik, amikor a másik csatornát
vezéreljük. Táblázatunkban a "j->b" jel a bal csatornán, a "b->j"
pedig a jobb csatornán mérhető áthallás szimbóluma. Hogy 20 és 100 Hz
között ennyire erős az áthallás, az nem a hangszedők hibája, hanem a
mérőlemez sajátossága.
Kimenő feszültség; szintkülönbség a csatornák között
A hangszedők kimeneti feszültségét szabványos - 47 kohmos -
lezárással, csúcsszintig vezérelt, 10 cm/s sebesség-amplitúdójú, 1
kHz-es barázda lejátszásával mértük. Ideális esetben a két csatorna
azonos feszültséget ad le. A különbség a gyakorlatban is csekély, 1-2
dB.
Letapogatási képesség
Mindenki ismeri azt a rekedtes, kellemetlen, torz hangot, amely főképp
a fortisszimók, tehát gyakran a leglelkesítőbb passzázsok
lejátszásakor borzolja a zenebarátok idegeit. E jelenség oka (feltéve,
hogy a lemez egyébként kifogástalan): nagy lemezkivezérléseken a tű
nem képes pontosan letapogatni a barázdákat, nem érintkezik
folyamatosan a barázda falával. Különféle hangszedők különféle mértékű
kivezérlést képesek hibátlanul lejátszani, mégpedig részben a
tűerőtől függően. A gyártók által megadott maximális tűerőt persze nem
szabad túllépni.
A letapogatási tulajdonságok mérésére igen sokféle mérőlemez szolgál;
a Brüel & Kjaer QR 2010 típusú lemezen, amelyet mi is használunk, 1
kHz-es barázdákat vezérelnek ki, két dB-s lépésenként 0 dB-től +8
dB-ig (10-25 cm/s sebesség-amplitudó). Táblázatunk azt mutatja, hogy a
hangszedő meghatározott tűerővel mekkora kivezérlésű barázdát tudott
még torzítatlanul lejátszani.
Közepes frekvenciákon mért torzítás
Ezt is összetett jellel mérik. A barázda itt 1 kHz és 1,5 kHz
frekvenciájú, nagy kivezérlésű jelet tartalmaz. Ezeknek együttes
szintjéhez viszonyítják a nem kívánatos összegjel (2,5 kHz) és
különbségjel (500 Hz) nagyságát. Kétféle, 20 és 40 cm/s kivezérléssel,
a bal és jobb csatornán külön-külön meghatároztuk e torzítás mértékét.
(Nem győzzük figyelmeztetni a hifi-kedvelőket: ismét olyan adatokkal
találkoznak, amelyek számszerűleg sokkalta kedvezőbbek a rideg
valóságnál. Zenehallgatás közben ugyanis nem két, hanem számtalan jel
szólal meg egyszerre, és mindegyik mindegyikkel kombinálódik,
"intermodulál".)
Frekvencia-intermodulációs torzítás (FIM)
Hasonlóképpen mérik, mint az erősítőtechnikában, hogy kimutassák: két
jel egyidejű megjelenésekor milyen nemkívánatos egyéb jelek ébrednek.
Úgynevezett összeg- és különbségjelekről, tehát a két hasznos jel
kombinációiról van szó.
A két jel ezúttal 300 Hz és 3 kHz, a szokásos, 4:1 amplitudó-arányban
rögzítve. A mérési adat azt jelzi, hogy a 3 kHz-es jel szintjéhez
képest mekkora feszültség mérhető a 3 kHz ±300, a 3 kHz ±(2 X 300)
stb. frekvenciákon. A DIN 45 542 típusú lemezt használtuk, különféle
barázdakivezérléssel. Táblázatunkban a -6 dB és 0 dB kivezérléssel
kapott érték szerepel. A tűerőt is feltüntettük, hiszen az is
összefügg a torzítás mértékével.
Engedékenység (compliance)
Arról ad felvilágosítást, hogy mennyire könnyedén, "engedékenyen"
követi a tű a barázdát. Meghatározható statikus és dinamikus
módszerrel is, mi az utóbbit választottuk, mert közelebb áll a
gyakorlathoz.
(Mérőlemez: Brüel & Kjaer QR 2008.) Lényegében megegyezik a
letapogatási képesség méréséhez alkalmazott módszerrel. Az
engedékenység értékét - függőleges és vízszintes irányban külön-külön
- m/N-ban adjuk meg.
Szeánsz
És itt érkeztünk el odáig, hogy a sok műszaki adat után végre
valami érdemlegeset is mondjunk a hazai lemezjátszóparkról. A
szubjektív összehasonlításnak külön irodalma van; amit erről tudunk,
azt Szeánszológia avagy Játékszabályok Gyűjteménye címmel készültünk
közreadni, de nem futotta rá téli kiadásunk terjedelméből, ezért
tavaszra halasztottuk. Addig csak annyit, hogy a szubjektív tesztek
eredményét nagy-nagy gyanakvással kell fogadni, de még mindig ezek
révén juthatunk a legközelebb az igazsághoz. Igyekszünk pontosan
leírni szeánszunk körülményeit, hogy mások is ellenőrizhessék a teszt
érvényességének mértékét.
Körmérkőzés mindenáron
Kétféle módszerre gondoltunk. Az egyik, a kényelmesebb: mindegyik
lemezjátszót külön-külön összehasonlítani egy referencia-géppel
(összesen 8 próbával megúsztuk volna). Ezt elvetettük. A fül
feledékeny és fáradékony; az ülés vége felé már egészen másképp ítél
az ember, mint kipihenten, a szeánsz elején. Mindenképpen egymáshoz
akartuk mérni a lemezjátszókat.
Így a körmérkőzés mellett döntöttünk, különösen, hogy kiderült: a
Sony most már egészen bizonyosan nem kerül forgalomba. Azzal, hogy ezt
a lemezjátszót kihagytuk, 28 "párviadal" helyett már csak(?) 21-et
kellett lebonyolítanunk. Még így is éjszakába nyúlt a meghallgatás,
holott az ismétlődő műsoranyagot 10-12 percre redukáltuk. Szeánszunk
egyik legsebezhetőbb pontja ez volt: a végére mindenki kegyetlenül
kifáradt - de ez nem ronthatta le egyik készülék statisztikáját sem,
hiszen mindegyik mindegyikkel szembekerült, s az esélyeik mindvégig
egyenlőek voltak.
Növelte viszont a teszt hitelességét, hogy ezúttal kifogástalan
állapotú L75 és GA 308 került a kezünkbe, nem pedig a mérések idején
szerzett, kissé rozoga gépek. Amit meghallgattunk, az lényegét
tekintve ugyanaz volt, amit mértünk: komplett lemezjátszók, úgy, ahogy
a boltban találja a vevő.
Egyelőre szilárdan hisszük, hogy a hangminőségre a pick-up nyomja
rá bélyegét a leginkább, szeánszunk tehát nagy valószínűséggel a
hangszedők szellemét idézte meg. Egyes - főleg angol - magazinok arra
esküsznek, hogy a futóművek hangja között még nagyobb a különbség,
mint a hangszedőké között. Mi azonban nagyonis tartottunk tőle, hogy
amennyiben a készülékeket azonos hangszedővel szereljük fel, túl kicsi
lesz a különbség ahhoz, hogy a "vakon" tesztelő, túl gyorsan dönteni
kényszerülő zsűri kimutathassa. (Ehhez sokkal hosszabb próbák
kellenek.) Őszintén szólva, még abban sem voltunk biztosak, hogy így,
a komplett gépeket tesztelve is értékelhető eredményre jutunk. Hiszen
- mint a zsüritagok többsége mondotta - a különbség a legtöbb esetben
így sem volt drasztikus, illetve, ha hallották a hangbeli eltérést,
kételyeik voltak afelől, hogy akkor most melyik a jobb.
A kontrollberendezés
Spendor BC I-es hangszórókat és Quad 405-ös végfokot használtunk.
Az előerősítőknek külön története van.
Azt már tudtuk, hogy egyetlen előerősítővel nem megyünk sokra,
mert két-két hangszedő jele közül az egyik erősebb, a másik gyengébb,
és bosszantóan zavaró, ha kapcsolgatás közben állandóan manipulálni
kell a hangerőszabályzóval. Közben barátaink rábukkantak egy olyan -
tranzisztoros - fono-előerősítőre, amelyet az eddigi kommersz
típusoknál feltétlenül jobbnak, a Radfordéval szinte egyenrangúnak
minősítettek, s ez nem más, mint az egyébként egyáltalán nem
extraklasszis Revox A78 erősítő első fokozata.
Azonnal írtunk a Revox cégnek: járuljon hozzá, hogy publikálhassuk
a kapcsolási rajzot (a 105. oldalon találják Olvasóink), s egyben
kértük, küldjön teszt-célokra két ilyen panellt. Postafordultával
megkaptuk. Megépítettük hozzájuk a tápegységet; a két -
mérve-hallgatva teljesen azonos - előerősítő mindössze egy-egy,
gondosan megválogatott potmétert kapott. Így tökéletes A-B tesztet
rendezhettünk, amennyiben mindig kiegyenlíthettük két-két pick-up
jelének szintkülönbségét. (Mivel a Quad viszonylag kis bemenő
feszültséggel is megelégszik, nem volt szükségünk közbülső,
hangszínszabályzó-meghajtó fokozatra.)
Kapcsolgatni ezekután nem a lemezjátszók, hanem az előerősítők
között kellett.
A szoba (ezentúl itt tartjuk szeánszainkat) 5,5*4*3 méteres,
legfeljebb közepesen csillapított - de 8 ember egy ekkora szobában,
a fotelekkel-székekkel együtt, alaposan nyeli a magashangokat. (A
szoba akusztikai jellemzőit eddig nem mértük.)
Teljesen azonos lemezekről is gondoskodnunk kellett, hogy két-két
lemezjátszón mindig azonos program fusson. Több ilyen lemezpárunk van,
például a JBL cégtől megkaptuk a Sessions régi és új kiadásának 2-2
példányát, de ezek inkább hangszórótesztre jók. Végülis a Philips
demonstrációs lemezénél maradtunk. Ezen több gyár felvétele szerepel,
egészen kitűnő minőségben, s nagy kivezérléssel vágva. Különféle
könnyű- és komolyzenei részletei közül összesen ötöt választottunk;
2-2,5 percig játszottunk egyet-egyet, - összesen 21 alkalommal... A
tesztprogram a következő volt.
1. Lalabye (D-R-U-M együttes). Jellegzetes, ritmikus pop-szám,
elektromos gitár, bőgő, dob, ének. A hangerő, hogy úgy mondjuk,
konstans... elég hamar felfedeztük, hogy jobban járunk, ha nem a
mérőlemezzel pepecselünk, hanem rögtön ezen a számon állítjuk be 2-2
lemezjátszó hangerejét. Bevált.
1. Freeze an' melt (The Dutch Swing College Band). Egészen rendkívüli
dixieland-felvétel, az összes rezes megelevenedik, együtt és
külön-külön.
3. Dvorák 7. szimfóniája, Scherzo (Vivace) Concertgebouw Orchestra,
Amsterdam, Collin Davis.
4. Beethoven F-dúr zongoraszonátája, No. 6 (Op. 10, No. 2), Allegro.
5. Részlet a Tosca 11. felvonásából: Vittoria! Vittoria! (Caballé és
más nagy nevek.) Technikai szempontból: hatalmas dinamika, akár benn a
szobában is életre kelhet az egész színpad.
Jól jött volna még legalább egy vonósnégyes, egy szólóhegedű és
egy spanyolgitár - de nem akartuk túlfeszíteni a húrt és a zsüri
idegeit, és a zenei anyagot így is "jellemzőnek" ítéltük.
Piros LED - Sárga LED
Heten pontoztak, 20 és 50 év közötti, főleg technikai érdeklődésű
férfiak, (a gyengébb nemből is beválogattunk egy kollégát, de az
utolsó pillanatban lemondta), s volt közöttük olyan is, aki utálja a
gépzenét, ezzel szemben annál többet jár koncertre, s maga is szívesen
muzsikál. Tény, hogy a különbségeket mindig ő ítélte a legkisebbnek. A
szerkesztő főleg a gépeket csereberélte, valamint igyekezett a lelket
tartani a társaságban, de közben pontozott is. Sólymos Antal, műszaki
tanácsadónk beült a két Spendor közé, és miközben ide-oda
kapcsolgatott, egyre azért imádkozott, hogy a következő néhány órában
lehetőleg egyetlen szerkezet se kezdjen sztrájkolni. Fohásza
meghallgattatott, mindössze a Tesla NC 44O idegei mondták fel a
szolgálatot, de csak a szeánsz legvégén.
Zene közben mindig hol egy piros, hol egy sárga LED világított, a
zsüri tehát aszerint szavazott, hogy a "piros" vagy a "sárga"
tetszett-e jobban. Felhívtuk a figyelmüket a kontrollberendezés
sajátságaira (a Spendor egy kissó "üt"). Kértük, figyeljenek a hangkép
kiegyenlítettségére, a sztereo színpadra, ám elsősorban mégis egy igen
profán szempontból döntsenek: a két-két lemezjátszó melyikét vinnék
haza szívesebben... Mondtuk, ne feszélyezzék magukat, a dolognak úgyis
csak statisztikai jelentősége van, ne érezzék úgy, mintha vizsgázniuk
kellene. És közben lehetőleg ne konzultáljanak egymással. Kiosztottuk
az adatlapokat, s ezeken vagy baloldalra, vagy jobb oldalra, vagy
sehova sem kellett beírni egy keresztet. (Az utóbbi esetben a két
készülék "döntetlenre" mérkőzött, ami nem feltétlenül azt jelenti,
hogy nem volt köztük különbség.)
Mindenki 21 "mérkőzésen", öt-öt féle műsor nyomán szavazott, tehát
minden zsüritag 105, a teljes zsüri összesen 735 alkalommal adott vagy
nem adott pontot.
A végeredményt táblázatunk szemlélteti. Olvasóinkra - és
kritikusainkra - bízzuk, meggyőzőnek találják-e. Mi úgy érezzük,
hogy bár elég sokat mond, kommentálnunk kell. A táblázat teljesen
objektív, a kommentár teljesen szubjekt(v.
A zsürinek 735 alkalma volt rá, hogy valamelyik készüléket ponttal
jutalmazza. Az esetek 63 százalékában, tehát összesen 467 ízben élt is
ezzel a jogával. (Három alkalommal találtunk "dupla keresztet", annak
a jelét, hogy tekintélyes különbséget észleltek valamelyik készülék
javára. Mi ezt is beszámítottuk; aligha zavarja meg a végeredményt.)
A legjobbnak a Lenco L85 és L75 - vagy ha úgy tetszik, a Shure M91
ED - bizonyult. A kettejük közti különbségért talán nem annyira a két
futómű felel, mint inkább a hangszedő mozgórendszerének a "szórása": a
gyengébbik tű rosszabbul vizsgázott a szimfonikus zene és az
operarészlet komplex passzázsain. A két könnyűzenei számban egyikük
sem jeleskedett.
Szorosan az L75 nyomában találtuk, mindnyájunk nagy meglepetésére,
a Teslát. Ez annál is inkább furcsa, mert a hangszedőjéről sohasem
voltunk nagy véleménnyel: eléggé érdes hangja van. Jellemző
mindenesetre, hogy a két könnyűzenei számban messze maga mögött hagyta
minden riváIisát, a Shure-okat is. Szépséghibája a dolognak, hogy a
szeánsz legvégén, a két utolsó próbán a Tesla úgy elkezdett nyávogni,
hogy csaknem botrányba fulladt az előadás. "Érdekes - mondtuk -, eddig
ez nem tűnt fel." Erre műszaki tanácsadónk, akinek semmivel sincs jobb
füle, mint nekünk, de aki mindeddig a két hangszóró között
gubbasztott, megmutatta a jegyzeteit: már az első próbálkozástól
kezdve jól hallotta a Tesla nyávogását. (Alighanem megnyúlt a szíj -
jellemző hibája ennek a lemezjátszónak.)
Csalódást okozott a verseny legreprezentatívabb résztvevője, az
L830 DD, illetve, ha pontosabban fogalmazunk, az Akai APC-4 pick-up.
Ellentétben előző információnkkal, ez Shibata-tűs modell. Ez volt az
egyetlen, amelyen soha nem hallottunk követési hibát, viszont
összeszedte az összes szénát-szalmát a barázdák fenekéről, úgy, hogy
alig győztük tisztogatni. (Minthogy amúgy is inkább szimfonikus
zenére, tehát szünet nélkül 25-30 perces játékra ajánijuk, a
Lenco-Clean úgyszólván elengedhetetlen hozzá!) Ámde még teljesen
letisztítva sem szólt kifogástalanul: van a hangjában valami
félreismerhetetlen tompaság. Hangképe egy kissé élettelen, popzenére
semmiképpen se való. A komplex, nagydinamikájú részleteket már szebben
hozta, s még az operafelvétel sem tudta torzításra késztetni - de
mindvégig fel lehetett ismerni jellegzetes, "lefojtott" hangját. A
Lenco L830 DD, mint hallottuk, hangszedő nélkül, illetve - az ezer
forinttal olcsdbb! - Shure-ral is forgalomba kerül. Meggondolandó.
Átlagosnak bizonyult a Sanyo TP 1010 és az öreg Philips GA 308,
nagyjából egyformán teljesítve az összes házifeladatot. Hangszínüket
kevésbé tudjuk jellemezni. A kettő közötti különbség: a GA 308 egy
kissé teltebb, a japán pedig egy kicsit keményebb. Könnyebb szavakba
fogtalni az Akai AP 100C nyújtotta hangképet: egy kicsit hideg, egy
kicsit sziszegő, "beszűkíti" a színpadot és nem képes tolmácsolni a
nagyobb dinamikát. Ennek ellentmondani látszik, hogy a
zongoraszonátával nem bukott meg, noha a zongora dinamikája - a
leghalkabb és leghangosabb hangok aránya - hatalmas. Ámde véleményünk
szerint ez nem az Akain, hanem vetélytársain múlott: egyikük sem
szólaltatta meg tisztán a zongorát. Így aztán választani lehetett
amazok teltebb, de részletek nélküli, valamint az Akai basszusban és
levegőben szegény, de csilingelőbb hangja között. A bársonyosan érdes
rézfúvósok, a hegedűkórusok, s különösen az operarészlet bizony
eléggé szegényesen szólalt meg az AP 100C hangján; a popzenében, mint
láttuk, egészen jó bizonyítványt kapott ez a csinos, de a sorban a
legolcsóbb lemezjátszó.
A két utolsó számsor: a teszt tesztje. A felső azt mutatja, melyik
műfaj hányszor adott módot a zsürinek arra, hogy döntésre szánja el
magát. Ebből a szempontból a zongora bizonyult a leghasznosabbnak,
majd az opera és a szimfonikus zene következne; a könnyűzenei számok
ehhez képest egy kissé elmossák a különbséget.
Az alsó, zárójelbe tett számokkal tovább "súlyozunk": azt nézzük,
hogy az egyes műfajokon belül mekkora eltérést sikerült kimutatni a
legjobban és a legrosszabbul szereplő készülék között. Ha így nézzük,
a popzene megelőzi a zongorát. Ámde ha töröljük a két szélsőségesen
gyenge eredményt - azt, amit az L830 produkált a popzenében, illetve
az Akai az operarészleten -, akkor csaknem az előző sorrendet kapjuk
vissza. (Pop: 10, dixie: 10, zongora: 14, szimfonikus zene: 16, opera:
15 pont.)
------------------------------------------------------------
Típus POP DIXIE SZIMF. ZONGORA OPERA pont
------------------------------------------------------------
Lenco L85 9 12 22 24 27 94
Lenco L75 11 14 16 23 12 76
Tesla NC 440 19 16 12 14 12 73
Lenco L830 DD 3 11 13 16 19 62
Sanyo TP 1010 9 12 10 16 14 61
Philips GA 308 14 9 11 10 12 56
Akai AP 100C 15 6 6 15 3 45
------------------------------------------------------------
Összesen: 80 80 90 118 99 467
Súlyozva: (16) (10) (16) (14) (24)
------------------------------------------------------------
Derűs pesszimizmus
Első nekirugaszkodásunk után a következőket mondhatjuk el az -
igényesebb - magyar lemezhallgatók gépparkjáról, mégpedig nem csupán
az itt vizsgált készülékekről, hanem csekélyszámú kivétellel
bármelyikről, amelyet különféle rendű és rangú ismerőseinknél
láttunk-hallottunk.
Szinte mindegyik lemezjátszónak megvannak a maga dicséretes
tulajdonságai, egyúttal azonban olyan, alapvető hibái is, hogy így,
gyári állapotukban egyiket sem ajánlhatjuk jó lelkiismerettel. Nagyon
valószínű, hogy a jövőben importálandó lemezjátszókról is többnyire
ezt kell majd írnunk, hiszen az ár sok mindent meghatároz. Másrészt,
több modellről is alapos okkal feltételezzük, hogy érdemes "pozitív
értelemben tönkretenni", azaz feljavítani, modifikálni. Ez csiklandós
dolog, hiszen még egy 5-6 ezer forintos masinába is nehéz szívvel nyúl
bele az ember, hát még egy 11-12 ezer forintos készülékbe.
Ennek ellenére, nekünk fontos programunk a modifikáció, legalább
elvben lehetővé téve a vevőnek, hogy valóban "high" fidelityhez
jusson. Válogatni kezdtünk a hét lemezjátszó között: melyik kínálkozik
a feljavításra a leginkább. Egyelőre eltekintettünk a már kifutott
készülékektől, a Lenco L75 és 85-től, valamint a Philipstől, bár
alkalomadtán ezekre is visszatérünk. A Lenco L 830-as túl drágának
látszik a kísérletezésre, egyszerűbb eszközökkel amúgy is inkább csak
az "elevenségét" (akusztikus visszahatását) lehetne csökkenteni,
ugyanis a Matsushitától átvett, közvetlen hajtású futómű úgy jó vagy
úgy nem jó, ahogy van - teljesen kiforrott konstrukció a maga nemében.
Nagyjából ugyanez áll a két japán lemezjátszóra is. Ezeknek ugyan még
a tányérja is gyanúsan könnyű, nehezíteni viszont kockázatos lenne,
mert a gondos konstruktőrök aligha követték el azt az ökonómiai hibát,
hogy túlságosan masszív csapágyat építsenek egy félkilós tányérhoz.
Maradt tehát a Tesla, amely számtalan sebből vérzik, de viszonylag
olcsó, a futóműve (lényegében véve) jó, a kar csapágyazása kitűnő, a
hangszedőjét így is, úgy is ajánlatos lecserélni - és ráadásul ebből a
típusból van a legtöbb az egész országban. Elkunyeráltuk hát a
RAVILL-tól az NC 440-et, és zsákmányunkkal felkerestük a Mechanikai
Laboratórium stúdiólemezjátszó-konstruktőreit. Azt kértük tőlük, hogy
irgalmatlanul hajtsanak végre rajta minden elképzelhető változtatást,
amely akár csak elvben is igazolható. A módosltás teljes folyamata
pontosan leírható, lefényképezhető, sőt: megismételhető legyen,
viszonylag egyszerű eszözökkel. Ha a hóhérmunkával elkészültek,
kipróbáljuk, mi a különbség az új Supersupraphon s néhány márkás,
méregdrága lemezjátszó között. A-B-módszerrel... "vakon"... egy pár
(engedékeny) Sonus és egy pár (merevebb) Ortofon hangszedő
alkalmazásával...
A hangszedőkön nem tudunk javítani; a vásárló és a külkereskedők
számára is kézenfekvő: lemezjátszót lehetőleg hangszedő nélkül kell
beszerezni, s külön kell rendelni hozzá pick-upot. Kérdés, hogy
milyet.
Elhisszük, de utánajárunk
Ezernyi hangszedő van a világon. Nem valószínű, hogy
Magyarországon (vagy Magyarországról) bárkinek is módja lett volna
"végigzongorázni" akár csak a legismertebb típusokon is, persze
elfogadható körülmények között. A nyugati szakírók sokkal-sokkal több
információval bírnak, sajnos, véleményük erősen ellentmondó.
Pártatlannak sem nevezhetjük őket, s frásaik mögött nem mindig érezzük
a kellő műszaki alaposságot. Bizalmunkra eddig az angol Martin Colloms
szolgált rá a leginkább, vitán felüli szakértelmével, elvi és
gyakorlati felkészültségével, s főleg azzal, hogy az ő tippjeit - ha
egyáltalán módunkban állt követni - utólag a mi tapasztalatunk is
igazolta.
Olvasóink közül többen kérdezték: milyen hangszedőt ajánlunk
nekik, illetve a magyar külkereskedőknek. Mi Mr. Colloms könyvéhez
utaljuk őket (Hi-Fi Choice: Cartridges and Headphones, Sportscene
Publishers Ltd., London, 1979). Felelősséget csak annyiban vállalunk,
hogy hitünk szerint a legfrissebb és legmegbízhatóbb forrást jelöltük
meg. A hangszedő-vásárlás egy kicsit mindig lutri, a legtöbb típusnak
túl nagy a "szórása", de azok a modellek, amelyekre alább hivatkozunk,
ez idő szerint viszonylag megbízhatóbbnak látszanak.
Mr. Collomsnak különben megküldtük a Hifi Magazin első számát, s
egyben ítéletét kértük a modern dinamikus és mágneses hangszedőkről.
Válaszképpen ő is elküldte nekünk a Hi-Fi Choice ("Választás",
"Választék") legújabb kiadásait, egy nagyon szivélyes hangú levél
kíséretében. Ebben a többi között annak a sejtésének ad hangot,
miszerint az MC (mozgótekercses) hangszedő nem tekinthető elvben is
előbbrevalónak a mágnesesnél. Inkább talán - minthogy drágább
típusokról van szó - a gondosabb munka, a körültekintőbb
minőségellenőrzés, az értékesebb tű teszi, hogy a dinamikus hangszedők
között viszonylag több az igazán jó típus.
A Hi-Fi Choice, eltérően számos hasonló, angol és amerikai
kiadványtól, meglehetősen körülményes mérések és szubjektív teszt
nyomán jelöli meg, mely típusokat ajánlja a vevő bizalmába
("Recommended"), s ezeken belül is melyeket tekinti Legjobb Vételnek
("Best Buy"). A hifi hangszedők ára az angol kiskereskedelemben ma 10
és 250 font között van.
Idézzük néhány, 40 font alatti pick-up szubjektív minősítését.
(Collomsék hatféle osztályzatot adnak: szegényes - átlag alatti -
átlagos - jó - nagyon jó - ki- tűnő.)
ADC QLM 34/III. jó 11.-
ADC VLM/III. nagyon jó 18.-
ADC XLM/III. kitűnő 40.-
AKG P6E jó 19.-
B&O MMC 20EN nagyon jó 40.-
Empire 2000T nagyon jó 31.-
JVC Z-2E nagyon jó 40.-
Ortofon FF 15E/II. átlagos 14.-
Ortofon VMS 20E/II. kitűnő 30.-
Stanton 500A jó 16.-
Növeli az ítélet hitelét, hogy ugyanezen cégeknek számos, drágább
modelljét a Hi-Fi Choice kíméletlenül "levágta". A legjobb
Shure-típusok, a V 15/III. és IV. - 50, illetve 65 fontért - átlag
alattinak bizonyultak, sőt, az új Sonusokat is csak átlagosnak
hozták ki, mondván, hogy minőségük a könyv előző, 18 hónappal ezelőtti
kiadása óta alaposan leromlott. (Ördög vigye, mi is ezt mértük az
újonnan beszerzett Sonusokon. Igaz, a hangminőségük így is több
kategóriával veri a Shure-okét.)
Hogy mennyire nehéz árakban kifejezni a hangminőséget, íme a
verdikt néhány méregdrága MC-hangszedőről. Kitűnőnek vagy legalábbis
nagyon jónak találták a 65-124 fontsterlinges kategóriában az
áthallásra különösen jó Entré 1-et, a Fidelity Researchöket és a
Supexeket, de ezek között is némelyik olcsóbb modell megelőzte a
másfélszerte drágábbat. A megbízható Ortofon MC 20 (67.-) közepes
osztályzatot kapott - egyébként az angolok pontosan olyannak festették
le ennek az ismert hangszedőnek a hangját, amilyennek mi is halljuk!
-, s csupán jónak minősítették az Ortofon új zászlóvivőjét, az MC
30-at, amelyért nem kevesebbet, mint 250 fontot (misztikus,
misztikus!) gombolnak le a vevőről. Ehhez a típushoz persze, akárcsak
a többi dinamikus (MC) modellhez, még transzformátort vagy
elő-előerősítőt is kell venni.
Az Onlife cég Ultimo (újabban: Dynavector) márkanéven forgalomba
hozott dinamikus hangszedőihez nincs szükség ilyen közvetítő egységre,
ezért eléggé népszerűek. Négy típus közül a két olcsóbbik "nagyon jó",
illetve "kitűnő" osztályzatot kapott, - a két lényegesen drágább
modell viszont csak jól, illetve közepesen vizsgázott a Hi-Fi Choice
("vakon" tesztelő) zsürije előtt.
*
