Sztárfotónk: Soundcraftsmen 20-12A




       Tengeri herkentyűknek nehéz magyar nevet adni. "Hangfrekvenciás
    kiegyenlítő" - ez nem hangzik jól. A szakzsargonban teremkorrektornak
      vagy (becsületes egyszerűséggel) ekvalizátornak nevezik ezeket az
          ízléses szörnyetegeket, amelyeket tulajdonképpen bonyolult
      hangszínszabályzóknak is tekinthetünk. Gyakran szerepelnek egy-egy
       szuper-hifiberendezés láncában - de talán nagyobb érdemük, hogy
        szemléletessé teszik a hifi alapfogalmát: a frekvenciasávot. A
    Soundcraftsmen is: szinte látjuk a zene 10 oktávját - s máris érezzük,
    mennyire viszonylagos kifejezés az, hogy "magas hang" meg "mély hang".
      Az ekvalizátort elvben bármiféle hifi-láncba be lehet illeszteni,
        aminthogy ezt gyakran meg is teszik, akik keveslik szokványos
     hangszínszabályzók 2 vagy 3 gombját. (Mások inkább sokallják!) Igazi
      feladata azonban a teremhang korrekciója. Hogy ezen mennyit lehet
    javítani - vagy rontani - az ekvalizátorral, s hogy mennyi értelme van
    a hangszínkeverésnek egyáltalán, lehet rajta vitatkozni. Egy biztos: a
       házistúdióknak ez az "egzotikus" darabja módot ad néhány érdekes
                   játékra - s egy kis alapfokú okfejtésre.


    Tíz oktáv ("Húsztól-húszig")


        Új magnó, új rádió. "Húsztól-húszig?" - kérdi a látogató, és a
                 tulajdonos büszkén rábólint: húsztól-húszig.


        Ez  a jólismert kérdés arra vonatkozott, hogy az új jószág képes-e
    közvetíteni  a  rezgéseknek  az  emberi  fül  által  felfogható teljes
    tartományát:  a  hangokat. Ismeretes, hogy másodpercenként 20 rezgés -
    vagyis  20  Hertz  -  már  meghallható, viszont másodpercenként 20 000
    rezgés,  azaz  20  kilohertz  már  túl  van  csaknem minden emberi fül
    felfogóképességének  határán. Látszólag tehát nagyvonalúan számoltunk,
    hiszen egy hifi-berendezés már akkor is csodákra képes, ha legalább 30
    és  15  000  Hz között kifogástalanul dolgozik - csak az a kérdés, mit
    értsünk  kifogástalanon. Igazság szerint azonban gyakran azt is nagyon
    fontos  tudnunk,  hogyan működnek a készülékek 20 Hz alatt, illetve 20
    kHz  fölött,  mert  ebből  is következtetni lehet arra, mit művelnek a
    hallható sávban.
        Ha  valamely hang rezgésszámát megduplázzuk, egy oktávval magasabb
    hangot  kapunk.  A "normál" A-hang rezgésszáma 440, az oktávjáé 880. A
    kvint   másfélszeres,   a   kvart   1,33-szoros,  a  terc  1,25-szörös
    rezgésszámnak   felel   meg  és  így  tovább.  Ha  tehetjük,  szívesen
    hivatkozunk oktávokra, kvintekre, tercekre: így kevésbé feledjük, hogy
    végülis zenéről van szó.
        "Húsztól-húszig"  -  ez  nagyjából  10  oktáv,  ekkora  a hallható
    rezgések  tartománya.  A  hangszerek hangja így helyezkedik el ebben a
    tízoktávnyi   frekvenciasávban   (1.   ábra;  ábráinkat  az  NSZK-beli
    hifi-évkönyvből vettük át)

    

    1.   ábra.  Különféle  hangszerek,  ének-  és  beszédhangok,  valamint
    kulcscsörgés és taps frekvenciatartománya

        Ámde  egy-egy  hang  valójában  valamiféle  keveréket  jelent:  az
    alaphangnak és felharmonikusainak keverékét (2. ábra).

    

    2. ábra. Különféle hangszerek hangspektruma

        Ez  a  tíz  oktáv  úgy  is  felfogható,  mint a zene tere, amelyet
    viszonylag  könnyű  grafikusan  ábrázolni.  A  jó  hifi-készülékek nem
    ismernek  protekciót: minden hangot azonos módon (azonos mennyiségben)
    kell   tolmácsolniuk.   Erről  a  képességükről  tudósít  a  jólismert
    frekvencia-jelleggörbe; ez annál szebb, minél kevésbé görbe.
        A  legszebb  görbét  az  erősítők  rajzolják, mint 1. diagramunkon
    látható.  A  hangszóróké  már  jóval  csúnyább  (2. diagram) - de ezen
    könnyű  segíteni. Például úgy, hogy a frekvenciasávot nem folyamatosan
    ábrázolják, csak tercenként, átlagolva (3. diagram).
        Ugye,  így  valamivel  szebb?  Érthető,  hogy  aki  a hangszórókat
    teszteli,    ellenőrzi,    minősíti,   az   lehetőleg   a   folyamatos
    frekvencia-jelleggörbére   kíváncsi.   Aki   viszont  eladni  akarja a
    hangszórót,  az  szívesebben  mér  tercenként,  átlagolva, vagy inkább
    "lefékezi"  a hagyományos frekvencia-jelleggörbét felrajzoltató műszer
    írási  sebességét  (és így a hirtelenül, keskeny sávban jelentkező, de
    jelentékeny  szintváltozások már csak nyomokban láthatók a diagramon),
    mondván,  hogy  az emberi fül erre úgysem kényes... Ha tudnák, hogy az
    emberi  fül  mi  mindenre kényes! (Egyébként tudják.) Így azonban csak
    egy ügyes fogásra van szükség, és már készülhet is a prospektus.
        Mindez  rávilágít  a specifikációk lényegére: olyanok ezek, mint a
    tanmedencében  szerzett  vízijártassági bizonyítvány. Aki leúszott már
    ezer  métert, nem biztos, hogy át tudja úszni a Dunát mondjuk Paksnál,
    amikor apad. Hát még, ha árad.
        Diagramjaink szokás szerint az úgynevezett süketszobában készültek
    (csillapított  falú,  visszhangmentes  teremben),  tehát azt mutatják,
    mire   képes   a   hangszóró   csaknem   ideális  körülmények  között.
    Lakószobában  a  hangszórók  sokkal rosszabbul vizsgáznak, hiszen amit
    mérünk,    nemcsak    a    hangszóró,    hanem    egyben    a    terem
    frekvencia-jelleggörbéje  is,  mint  13. diagramunkon látható. Ez a jó
    hangszórókról,  tercenként  mért,  és mégis ijesztően csúnya görbe nem
    más,   mint   a   szomorú   valóság.  (Szobáról-szobára  változik,  de
    mindenképpen    elég   vigasztalan   képet   nyújt.)   Érthető,   hogy
    audiofil-berkekben  időről-időre  divatba jön az ekvalizátor, amellyel
    többé-kevésbé  kiegyenlíthetők  a szobában mért frekvencia-jelleggörbe
    hepehupái.
        Itt      véget     is     érne     miniatűr     eszmefuttatásunk a
    frekvencia-jelleggörbéről,  ha  nem dolgozna bennünk az óvatosság: így
    is      sokan      hajlamosak     arra,     hogy     abszolutizálják a
    frekvencia-jelleggörbének,  ennek  a szemléletes, rendkívül fontos, de
    korántsem  egyetlen  paraméternek  a jelentőségét, s mi most ahelyett,
    hogy  gyanakvóbbá  tennénk,  még  meg  is  nyugtatjuk őket. Paramétert
    paraméterrel  szembeállítani  értelmetlen  dolog  volna (a paraméterek
    valójában  többnyire  összefüggenek  egymással!),  egy gondolatmenetet
    viszont  szívesen  szembeállítanánk,  vagy  legalábbis  szembesítenénk
    mindazzal,  ami  a frekvencia-jelleggörbe jelentősége mellett szól. Ha
    eddig a zene teréről volt szó - beszéljünk a zene idejéről is.
        Hogyan  is  születnek  a  szokványos mérési adatok? Valahogyan így
    (nagyon leegyszerűsítve, de szemléletesen):

    Először  is,  rábocsájtják  a  mérőjeleket  a készülékekre, mondjuk az
    erősítő bemenetére vagy a hangszóróra.
    Aztán az erősítő vagy a hangszóró "kiadja" vagy lesugározza ezt a maga
    módján.
    Aztán a műszerek ezt érzékelik, mérik, regisztrálják.

        Csakhogy   mindez   időbe   telik:   percekbe,   de   legalább  is
    másodpercekbe.  Még  a műszereket vizsgáló emberi szemnek a tehetetlen
    sége  (reakcióideje)  is  sokkal  durvább  lépték,  mint amivel a zene
    számol.  Ábrázolja  ezt  egytized  másodperc  egy  trombitahang és egy
    hegedűhang életéből: (3. ábra).

    

    3.  ábra.  Két  hangszer alaphangja (1) és felharmonikusai (2-5) - idő
    függvényében

        A kérdés tehát így hangzik: mit művelnek a hifi-készülékek abban a
    hihetetlenül  rövid időszakaszban, amelyben a zenei jel megérkezik? Ez
    az a pillanat - a azemvillanásnál sokkalta rövidebb idő! -, amelyben a
    hangszedőtű,  a  hangszórómembrán  megmozdulni  igyekszik,  az erősítő
    pedig  hirtelenében  áram után kapkod. Ez az a pillanat (és ugyanilyen
    idegesítő dolgok történnek akkor, is, amikor a zenei jel éppen elhal),
    amelyben kevés igaz abból, ami a prospektusokban olvasható. Márpedig a
    zene éppen az ilyen pillanatok láncolatából áll.

    Felépítése

    

        A  Soundcraftsmen  20-12A, ez a bevált, konzervatív felépítésű, de
    még  nemrégiben  is  gyártott  amerikai  ekvalizátor  - amelynek újabb
    változatát   már   egy  nyugatnémet  fióküzem  készíti  -  úgynevezett
    oktávszűrő:  mindkét csatornán tíz-tíz "gombja" van, tehát oktávonként
    egy-egy. Ezekkel 12 dB-t emelhetünk vagy vághatunk bármelyik oktávban,
    anélkül,   hogy  számottevően  megzavarnánk  a  frekvencia-jelleggörbe
    fennmaradó  részét - bár a szomszédjának azért mindegyik gomb beleszól
    a dolgába. Hiába, a szűrők nem vágnak olyan "élesen", mint az olló.
        A  készülék  tulajdonképpen  meglepően  egyszerű.  Csatornánként 5
    sziliciumtranzisztorból  kialakított  aktív szűrőrendszerben síkpályás
    potenciométerekkel    módosíthatók    a    szintek   (±12dB).   Hogy a
    potenciométerek     milyen     frekvenciákon    szabályozzanak,    ezt
    induktivitásokkal  és  kapacitásokkal  állították  be.  A két csatorna
    közötti    szintkülönbség    kiegyenlítésére   szolgál   1-1   további
    tolópotméter,  ezekkel a hangerő módosítható nem túl nagy, de elegendő
    mértékben.
        A   tápfeszültséget   (31   V)   két   tranzisztorral  megépített,
    stabilizált  tápegység szolgáltatja. A névleges bemenő feszültség 1 V,
    s  amikor  valóban  ennyit  fogad  a készülék, a kimenő feszültsége is
    ugyanekkora  -  feltéve,  hogy  minden  gombját  0  dB-s helyzetben, a
    hangerőszabályzókat pedig középállásban tartjuk.
        Az   ekvalizátor   viszonylag  egyszerűen  beiktatható  a  legtöbb
    hifi-láncba.  (A  divatos  "tornyoknak"  általában  alulról  a második
    apartmanját  bérli.)  Legkönnyebb  a  dolgunk,  ha  szeparált  elő- és
    végerősítőnk  van,  de  ugyanígy  beköthetjük  az  új  elektronikát az
    erősítőkbe vagy a receiverekbe (tuner-erősítőkbe) akkor, ha azokban el
    lehet  választani a teljesítményerősítőt az azt meghajtó - általában a
    hangszínszabályzó   -   fokozattól.   (A   modern  japán  és  amerikai
    készülékeken   ez  általános,  mint  az  előző  számunkban  bemutatott
    Marantzon  is láttuk.) Egyéb esetekben a magnó számára fenntartott be-
    és  kimenetre kell kötni az ekvalizátort, s az erősítő - vagy receiver
    -  monitor-kapcsolójával  vezethetjük  át  rajta  a  jelet.  A  magnót
    ilyenkor  magára  az ekvalizátorra kell csatlakoztatni. (Természetesen
    van hova.)

    Méréseink

        (Méréseinket   egy   kifogástalan   állapotú,   vadonatúj  darabon
    végeztük.  Mivel az adatlapja igencsak szűkszavú, gyakran nem volt mit
    "ellenőriznünk".  A  méréseket  -  amennyiben nem jelezzük másként - a
    hangszín- és hangerőszabályzók lineáris helyzetében végeztük: ilyenkor
    az  összes  gomb  egy  vonalba  esik. A készülék kimenetét 10 kohm-mal
    terheltük,   ez   gyakorlatilag   a   félvezetős  teljesítményerősítők
    legkedvezőtlenebb  bemenő-impedanciájának  felel  meg.  Így beállítva,
    1V-os  bemenő  jelre  1V  kimenő  feszültség jelent meg az ekvalizátor
    kimenetén.)

        Méréseink   tanúsítják:  gondosan  megépített,  precíz  készülék a
    20-12A.  Figyelemre  méltóak  a  fázis-frekvencia jelleggörbék: amíg a
    hangszínszabályzók  "egyenes"  (lineáris)  állásban  vannak, alig-alig
    változik  a  fázisszög  a frekvencia függvényében; eszerint a készülék
    puszta  bekapcsolásával  még  nemigen  zavartuk  meg az elektromos jel
    időbeli     lefutását.     Ha     viszont     akár    csak    egyetlen
    hangszínszabályozóhoz   is   hozzányúlunk  (mint  ábránkon  az  1  kHz
    gombjához,  máris  széles  frekvenciasávban  megváltozik  a  fázisszög
    értéke.
        A harmonikus torzítás igen alacsony, a zajszint még inkább: szinte
    észre  se  lehet  venni  rajta,  hogy  bekapcsoltuk-e  a készüléket. A
    frekvencia-jelleggörbe   a   hallható   sávon   kívül   is   lineáris.
    Ekvalizátorunkról  tehát  feltehetjük,  hogy  önmagában  véve  nem fog
    rontani  a  hangképen.  (Kérdés, hogy ez megér-e 300 dollárt.) Nézzük,
    képes-e javítani rajta?
        Már hivatkoztunk a 13. diagramra (fent): ilyen elrémisztő görbéket
    mérhetünk  a  lakószobákban  felállított hangszórókról. Ha eltekintünk
    más,  hasonlóan  fontos tényezőktől (mint például az utózengéstől), és
    csakis  a frekvencia-jelleggörbére összpontosítunk, azt látjuk, hogy a
    szoba  akusztikája  főleg  a  mélyebb  frekvenciákon  "lép működésbe".
    Elsősorban  a  szobaméretek  döntenek, de sok függ a kárpitozástól is.
    Bonyolítja  a  helyzetet, hogy egyes kutatók szerint - akikről azonban
    sajnos  többnyire nem lehet tudni, milyen berendezést használnak! - az
    emberi  fül  kellemesnek  hall  a mélytartományban egy kis töbletet, a
    magasabb   frekvenciákon   pedig   egy   kis   hiányt.  Egyébként:  az
    ekvalizátornak  teljesen  mindegy,  milyen görbét "rajzoltatunk" vele.
    (Valóban  "rajzol":  ahogy  egy-egy  gombját  kimozdítjuk  a sorból, a
    kezelőszervek szinte grafikusan ábrázolják beavatkozásunk mértékét.)

    Mérési eredményeink

    

    

    Játék az ekvalizátorral

     

        Hogyan    egyenlítsük   ki   a   termek   akusztikájára   jellemző
    hullámhegyeket-hullámvölgyeket?  Azt nyilván nem tehetjük, hogy minden
    egyes   frekvencián  beavatkozzunk.  (Valójában  nincsenek  is  "egyes
    frekvenciák", hiszen a frekvenciasáv megszakítatlan, kontinuum.) Ezért
    aztán  az  akusztikai méréseket gyakran nem "szinuszos" jellel végzik,
    hanem  jellegzetes  mérőjelekkel.  A  leginkább  használatos mérőjel a
    rózsa  zaj,  amely  egyszerre  tartalmazza  az összes frekvenciát a 20
    Hz-20  kHz  sávban.  (Ilyesfajta  hangot  hallunk  az URH-rádióból, az
    állomások  között.)  A rózsa zajból elektronikus szűrőkkel különféle -
    oktávnyi,  tercnyi  - szélességű sávokat metszenek ki, s ezeknek aztán
    külön-külön   mérik-szabályozzák   az   intenzitását,  hogy  végül  is
    egyensúlyban legyenek egymással.
        A   20-12A-hoz   a   gyár  olyan  mérőlemezt  mellékelt,  amelyről
    oktávonként kapjuk a mérőjeleket, vagyis gombonként egyet-egyet. Mivel
    azonban  mi  a  maximumot szerettük volna kihozni a Soundcraftsmenből,
    inkább  a  Brüel  & Kjaer QR 2011 típusú mérőlemezt használtuk, ez 1/3
    oktávos - tehát tercnyi - sávszélességű zajokat tartalmaz. Így egy-egy
    potenciométer beállításához 3-3 jelet kellett meghallgatni, ami sokkal
    pontosabb   eredményre   vezet,   persze   fárasztóbb   munka  árán. A
    hangnyomást   B&K   2205   műszerrel  mértük.  Ennél  az  időt  rabló,
    körülményes  eljárásnál természetesen gyorsabb és elegánsabb módszerek
    is  léteznek,  de  azokhoz  túl  sok  műszert  kellett volna magunkkal
    cipelni,   s   ezek   használata   egyébként  is  messze  meghaladná a
    hifi-búvárok lehetőségeit.
        Amit  a  13.  diagramon  bemutatunk:  a  JBL 4333A stúdiómonitorok
    hangja   egy   nem  túlságosan  jó  akusztikájú,  5,2X4,3X2,7  méteres
    szobában,  egyelőre  ekvalizátor nélkül. Külön-külön mértük a bal és a
    jobb  csatornát.  Látható,  hogy  a közepes, 1-2 kHz-es frekvenciákhoz
    képest alul rendkívül erős, 17 dB-s kiemelés mutatkozik (süketszobában
    a JBL egészen 30 Hz-ig abszolút lineáris!), feljebb, 4-5 kHz-en erősen
    esik  a szint, a jobb csatornán pedig 8 és 16 kHz között még egy újabb
    kiemelés következik.
        "Bevetve"  a  Soundraftsmen  teremkorrektort,  kürülbelül  2  órai
    munkával  a  14.  diagramon közzétett frekvencia-jelleggörbét sikerült
    kierőszakolnunk.  Könnyű belátni, hogy még az oktávonkénti beavatkozás
    sem   elegendő,  ha  egyetlen  oktávon  belül  valamely  éles  csúcsot
    ugyanilyen  éles  beszakadás  követ.  (A  stúdiókban  egyébként  olyan
    szűrőket  is  használnak,  amelyek  tercenként,  tehát 1/3 oktávonként
    avatkoznak  bele  a  hangképbe. Hogy mennyi gomb van rajtuk, azt bárki
    kiszorozhatja   magának.   Léteznek   olyan   azűrők   is,  amelyeknek
    beavatkozási pontjai ráhangolhatók a kívánt csúcsokra-beszakadásokra).
        A 15. diagramon látható görbét a két csatorna egyidejű, párhuzamos
    működtetésével  értük el, mégpedig úgy, hogy egyben érvényre juttattuk
    a    már   említett,   "a   fülnek   kellemes"   mélyhang-emelést   és
    magashangvágást, amelyet a B&K cég is pártol.

    

        Miután idáig eljutottunk, nekiálltunk, hogy a rózsa zaj képviselte
    sistergések  és  kísértetsikolyok  után  most  már  zenei  műsoron  is
    ellenőrizzük  fáradozásunk  eredményét. Ez nagyon egyszerűen megy: van
    az ekvalizátoron egy kapcsoló, amivel a már kikísérleteztett korrekció
    egyetlen  mozdulattal  beiktatható a hangképbe vagy kiiktatható abból.
    Ennél könnyebb A-B tesztet elképzelni sem lehet.
        Hogy az eredményt nagyon röviden összefoglaljuk: nincs itt szükség
    vájtfülű  zsürire,  egzakt kísérleti körülményekre. Amint a korrekciót
    bekapcsoltuk,  a  zene  rideg  lett,  fülsértő  lett, élettelen lett -
    élvezhetetlenné  vált.  Egyszerűen  nem  lehetett olyan zenét találni,
    amely  jobban  érezte volna magát az "ekvalizált" szobában. Hogy aztán
    ez  magának  az  új  frekvencia-jelleggörbének  tudható-e  be,  vagy a
    frekvenciamódosítással  okvetlenül együttjáró fázis-eltérésnek? Vagy a
    megszokásnak? Gyanítjuk, hogy mindegyik belejátszott.
        Ellenőrzésképpen  újra  lineárisra  állítottuk az ekvalizátort, és
    kipróbáltuk,  hogy  vajon meghalljuk-e, ha a jel pusztán csak átfut az
    elektronikán,   de   nem  módosítunk  rajta.  Érdekes,  hogy  lineáris
    állásban,  a  Soundcraftsmen  csak  lehelletnyit  rontott a hangképen.
    Talán  egyáltalán  nem  is  rontott  rajta,  csak  mi képzelődtünk. (A
    szerkesztő  megjegyzése: más, egyébként olcsóbb lehallgatóberendezésen
    már  kipróbáltuk  egyszer  a  20-12A egy másik példányát. Úgy éreztük,
    minden  esetben  azonnal kihallható, be van-e kapcsolva az ekvalizátor
    vagy sem, még akár lineáris állásban is.)

        Olvasóink  most bizonyára a fejünkre olvassák, hogy már megint egy
    "lebeszélős"  cikket adtunk közre, s talán igazuk is van. Mentségünkre
    szolgáljon,   hogy  az  ekvalizátorok  már  nagyon  sok  hifi-búvárnak
    megmozgatták  a fantáziáját (egyébként már legelső postánkban is szóba
    kerültek).  Nagy  termek  hangosításakor valóban jó szolgálatot tehet,
    olykor   még   nélkülözhetetlennek   is  bizonyulhat  az  elektronikus
    teremhang-korrekció,   de  a  lakószobákban  -  véleményünk  szerint -
    érdemes megmaradni a hagyományos eszközöknél, amelyekkel természetesen
    még foglalkozni fogunk.
        Fontosabb  ennél,  hogy  -  mivel  a 20-12A önmagában véve igen jó
    minőaégű       készülék       -       tesztriportunkból      nemcsak a
    teremhang-korrektorokra,  hanem általában a hangszínszabályzásra nézve
    is   figyelemre   méltó  tanulságok  adódnak.  Tapasztalataink  eléggé
    egybeesnek  azokéval,  akik  szerint  tanácsos  eltávolítani bármiféle
    pótlólagos elektronikát a jel útjából.
        Így  is  hálásak  vagyunk a 20-12A-nak azért, hogy módot adott egy
    nagyon  érdekes - és nem is haszontalan - játékra. Amióta hifi a hifi,
    a   zenekedvelőknek   szükségük   van  valamiféle  szótárra,  amelynek
    segítségével szavakba foglalhatják a hangkép sajátosságait. Ha létezne
    tökéletes  hangreprodukáló  berendezés, akkor az semmit sem venne el a
    zenéből  és  semmit  sem  tenne  hozzá:  semlegesen viselkedne. Ámde a
    hifi-rendszerek  a  valóságban  általában nem semlegesek, hanem szinte
    tüntetnek  a  jelenlétükkel:  megvan a saját hangkarakterük. Szótárunk
    tehát   voltaképpen   hibajegyzék,   mindazokról   a   kolorációkról -
    elszíneződésekről -, amelyeket a lemezjátszók, erősítők, hangszórók, s
    persze maguk a termek visznek a hangképbe.
        A  legjellemzőbb  hibák arra utalnak, hogy a frekvenciaátvitel itt
    vagy  ott  nem  "lineáris".  A  kisebb-nagyobb csúcsok és beszakadások
    különböző   elszíneződéseket   okoznak,  attól  függően,  hogy  melyik
    tartományban   jelentkeznek.   A   20-12A   segítségével   oktávonként
    előidézhetünk  ilyen  hibákat, hogy megpróbáljuk megfogalmazni a rájuk
    leginkább   találó   kifejezéat,   amely   persze  egy  kicsit  mindig
    szubjektív, de azért elég jól azonosítható. Aki emlékszik még rá, hogy
    mit  írtunk  néhány oldallal előbb a tér és idő kapcsolatáról, az most
    ellenünk  vetheti:  az  ekvalizátor gombjainak tologatásával nemcsak a
    frekvencia-jelleggörbét     változtatjuk     meg,    hanem    egyben a
    fázisviszonyokat  is  megzavarjuk.  Ez igaz, de pontosan ez történik a
    gyakorlatban is, valahányszor módosul a frekvenciamenet!
        Íme  tehát  egy  hevenyészett  táblázat  arról, hogy egy-egy oktáv
    kiemelésével  vagy  vágásával  milyen hatást értünk el, jobban mondva:
    hogyan  próbáljuk  leírni  ezt  a  hatást. A hangszórók ismét a JBL-ek
    voltak,  ezek kellőképpen robosztusak, tehát nem kellett félnünk, hogy
    véletlenül  -  az  5-6  dB-s  szintemelésael  -  "kilőjük"  valamelyik
    motorjukat.  (A  közhasználatú  dóm-sugárzókkal  már  óvatosabban kell
    kísérletezni.) A terem akusztikáját ezúttal figyelmen kívül hagytuk, a
    Soundcratfsmen   gombjait  egyenesbe  sorakoztattuk,  és  mindig  csak
    egy-egy   oktávban,   de  mindkét  csatornán  beavatkozva,  a  hangkép
    elszíneződését  figyeltük.  (Mindegyik billentyű a szomszéd oktávot is
    befolyásolja, a hullámvölgyek-hullámhegyek tehát valamivel szélesebbek
    egy oktávnál.)

    ----------------------------------------------------------------------
         Oktáv         Kiemelés                Vágás
    ----------------------------------------------------------------------
    1.   20-40    Hz   súlyos, nehéz           üres, széteső
    ----------------------------------------------------------------------
    2.   40-80    Hz   döngő, dübörgő          üres, tartalmatlan
    ----------------------------------------------------------------------
    3.   80-160   Hz   hordóhang               alagútból jövő hang
    ----------------------------------------------------------------------
    4.   160-320  Hz   "tölcsért csinálok      távolodó, suttogó
                       a kezemből"
    ----------------------------------------------------------------------
    5.   320-640  Hz   olcsó hangszóró hangja  még távolibb
    ----------------------------------------------------------------------
    6.   640-1280 Hz   közeli ének, eltűnő     ellágyult, nincs énekhang
                       hangszerek
    ----------------------------------------------------------------------
    7.   1.28-2.5 kHz  harsány, széteső,       elmosódott
                       rekedtes
    ----------------------------------------------------------------------
    8.   2.5-5    kHz  éles, csattogó, bántó   mellbeütő, "süket"
    ----------------------------------------------------------------------
    9.   5-10     kHz  széteső, a hangszerek   "wurlitzer", az énekes
                       külön-külön játszanak   a kezével takarja a száját
    ----------------------------------------------------------------------
    10.  10-20    kHz  sziszegő, "hegyes"      jellegzetes magnóhang
                                               (9,5-es sebesség)
    ----------------------------------------------------------------------