Évkönyv magnósoknak |
Könyvkritikával nem szívesen foglalkozunk. Hogy ezúttal mégis
kivételt teszünk, annak két oka van. Az egyik: Olvasóink közül többen
is kikérték véleményünket Csabai Dániel Magnósok évkönyve 1978/79 című
művéről. (Műszaki Könyvkiadó, Bp., 1979.) A másik ok már a
válaszunkban rejlik: ez a könyv ellentétben áll szemléletünkkel, ezért
talán magunktól is szóba hoztuk volna: Magyarországon nagyon kevesen
kívánnak szólni a hifi-kedvelő közönséghez; Csabai Dániel hosszú évek
óta szinte egymagában vállalja e feladatot, s ez önmagában feltétlenül
érdem. Ámde könyvének információtartalma és az a szemlélet, amelyet
képvisel, megítélésünk szerint bizonyos fokig félrevezető.
Először az elvekről. A Magnósok évkönyvének műfaját nehéz
meghatározni. A könyv nem marad meg a magnóknál, véleményt mond
általában véve a hifiről, szóba hozza az erősítőket, az FM-vevőket, a
hifi-tornyokat, s igen röviden elintézi a lemezjátszókat és a
hangszórókat is. Rendező elvnek tulajdonképpen csak a
prospektusszellem marad. Pedig a prospektusokban a közvetlen reklámot
szolgáló specifikáció az elsődleges! Ezt a Magnósok évkönyve - úgy
tűnik - kritikátlanul adja közre, és voltaképpen alig tekinthető
többnek, mint adatlapok laza füzérének.
A szerző elsősorban a japán készülékekből válogat. Programját a
könyv nyitó fejezetének címével jelzi: "Érdeklődésünk középpontjában a
japán elektroakusztika". Ez már önmagában is helyteleníthető. A japán
ipar valóban magas színvonalú technológiával és jó minőségű készülékek
dömpingjével hívta fel magára a figyelmet, de az élvonalbeli, az
audio-körökben referenciának tartott termékek között már - vagy még -
viszonylag kevés a japán. Igencsak érdekes lett volna néhány olyan
készülékről is információt adni, amely a gyakorlat során bizonyította
kiválóságát, és nem az adatlap "csillogása" folytán került az
ismertetettek közé.
A szerzőnek az a kitétele, miszerint "a hetvenes években elterjedt
szemléletmód a hifi-területen Japánból indult el: az otthoni
hanglemez- és zenehallgatást is csúcsminőségű készülékekkel kell
megvalósítani" - csak azt jelzi, hogy egy újszülöttnek minden vicc új.
Nem a hetvenes években, hanem sokkalta régebben, és nem Japánból
indult el, hanem az isten tudja honnan - a többi adat stimmel.
Érdekes, hogy a szerző szinte minden elképzelhető érdemet a japán
iparnak vindikál, így például a különféle tartóssági-, klíma-állósági,
ütésállósági, üzembiztonsági, valamint tűz- és életvédelmi
vizsgálatokat is. Azt hisszük, ezek többsége valójában akkor terjedt
el, amikor még az Orion gyárnak jobb neve volt, mint bármely japán
cégnek.
Nem egészen világos, hogy a szerző azért népszerűsíti ilyen
mértékben a japán technológiát, mert elsősorban japán prospektusokhoz
jutott hozzá, vagy azért szerzett elsősorban ilyen prospektusokat,
mert lelkes híve a japán készülékeknek. Hogy mennyire ismeri őket, azt
nem tudjuk, de a kazettás magnókról szóló fejezetet így vezeti be:
"Ebben a részben olyan Hi-fi kazettás magnókat mutatunk be, amelyek ma
a legmodernebb hangrögzítési technikát képviselik, és világszerte a
legjobb készülékek közé számítanak." És a névsor: Aiwa, Bigston,
Kaytronic, NEC, Ryujin, Sankyo, Sanyo, Taic - vagyis a kommersz
készülékek, valamint az igazán jó Akai GXC-570D, s egy és más a
Technics-től. Hát Sony, Yamaha? Nakamichi? TEAC? Lux? JVC? Mert inkább
ők képviselik az igazi színvonalat e műfajban, s nem az előzőek.
Nézzük most már a könyv szakmai részét. Mindenekelőtt a kazettás
magnók torzításáról a következőket írja: "Ma a legjobb Compact
Cassette rendszerű hifi-magnók 3. harmonikus torzítása k3=1,5...2
százalék, amely még az orsós magnókkal is nehezen érhető el". Ebben az
egyetlen mondatban három hiba is van. Először is, az orsós magnókkal
ennél lényegesen kisebb torzítás is elérhető, mint előző számunkban az
éppenséggel nem világbajnok Akai GX 4000D tesztje is mutatja.
Másodszor, azon még csak el lehet vitatkozni, hogy a kazettás magnók
utólérhetik-e az orsósokat, de ennél többről beszélni nonszensz,
hiszen semmi sincs a kazettás technikában, amit az orsósban is meg ne
lehetne csinálni. (Fordítva annál inkább.) Gondoljuk csak végig:
lényegesen nagyobb szalagsebesség, szélesebb sáv csatornánként,
általában vastagabb mágnesezhető réteg - és mellesleg elmarad minden,
a kazetták mechanikájából származtatható hiba. Végül félrevezető a
torzítás mértékét önmagában megadni, hiszen ez a paraméter a
kivezérlés függvénye. Bármely magnón különféle mértékben vezérelhetjük
ki a szalagot, s ezzel csökkenthető-növelhető a szalagról mért
torzítás, - de akkor persze a jel-zaj viszony is változik: romlik vagy
javul.
A torzítás mérésével a szerzőnek egyébként is bajai vannak. "A
megadott torzítási értékek a teljes átviteli sávra vonatkoznak" -
írja a magnókról, ami elég furcsa, hiszen például a 10 kHz-es jel
második harmonikusa (k2) 20 kHz, a harmadik (k3) már 30 kHz, vagyis
olyan frekvencia, amelyet a magnók többsége már nem visz át. Milyen
módszerrel mértek itt torzítást? Ezzel szemben az erősítőkről azt
olvashatjuk: "Több esetben a teljes harmonikus torzítás helyett csak a
k3 - harmadik harmonikusra vonatkoztatott - torzítási tényezőt adják
meg." Nem így van: ezt a magnóknál adják meg így. A rádiókészülékek
torzításáról: "ha másképpen nem jelölik, a 3. harmonikust értik."
Valójában itt a teljes torzítást adják meg, ha csak másképpen nem
jelzik.
A szerző a definíciókkal is elég könnyedén elbánik: azzal, hogy
mit kell érteni az erősítők szinuszos kimeneti teljesítményén,
teljesítmény-sávszélességén stb. Az itt található hibákat nagyon
fájlaljuk. Nem várunk szabványos definíciókat, csak azt, hogy legalább
a szerző által felsorolt jellemzőket jól határozzák meg. A könyv
olvasójának (a legtöbbjének) nincs módja arra, hogy elővegye az ide
vonatkozó irodalmat és kiókumlálja, mit is szeretett volna a könyv
írója egy-egy meghatározással leírni.
Apróság ugyan, de minthogy magnósoknak szánt évkönyvről van szó,
furcsálljuk, amire a 60. oldalon bukkantunk. Itt az Akai GXC-570D
funkcióit elemezve a szerző előbb a szokásos áramköröket sorolja fel
(például: Dolby), majd rátér a "kiegészítő" áramkörökre. Ezek között,
mint írja, ezen a magnón az egyik legfontosabb egy 1 kHz-es jelet
előállító oszcillátor, felvételi és lejátszási kalibrációval. Ezt az
áramkört teljes egy oldalnyi terjedelemben ismerteti, anélkül, hogy
megvilágítaná, mi is az igazi célja ennek az egységnek. (Mellesleg: a
Dolby-rendszer kalibrálására szolgál, tekintettel a különböző
szalagtípusokra.)
Végezetül még egy méréstechnikai dologról szólunk. Mindenki
szívesen folyamodik diagramokhoz, hogy hitelesebbé és szemléletesebbé
tegye a mondanivalóját. A Magnósok évkönyvében is számos diagramot
találtunk. Vannak közöttük - jócskán - olyanok, amelyek elkészítését
(műszeres felrajzolását) nehezen tudjuk elképzelni, és kételyeink
vannak az e diagramokon látható jelleggörbék csodálatos
"linearitásával" kapcsolatban is.
Nincs több helyünk, hogy részleteiben elemezzük a könyvet, csak
néhány jellemző és számunkra meglepő motívumot emeltünk ki belőle. A
Magnósok évkönyvének elbírálását Olvasóinkra bízzuk.
Sólymos Antal