Hanglemezív |
Milyen nagy a restanciánk! Csaknem negyven - újkeletű! - magyar
komolyzenei lemez kritikáját-recenzióját adtuk közre szeptemberben, s
most ismét szinte ugyanennyiről kell írnunk, hogy utolérhessük
magunkat. Tervünk változatlan: megteremteni a fórumot, amelyen
előbb-utóbb szóba kerülhet minden egyes, Magyarországon forgalomba
hozott komolyzenei lemez... s talán egyszer azt is elérjük, hogy a
kritikák tárgya a teljes produktum legyen, technikai kritériumaival
együtt. Célunktól messze vagyunk, de mintha máris közelebb jutottunk
volna hozzá, egy hajszálnyival. Noha lejátszó berendezésünk adatait
változatlanul elhallgatjuk, üdvözöljük decemberi kiadásunk
hanglemezkritikáinak szerzőit: Abody Bélát, Barna Istvánt, Boros
Attilát, Conrad Mártát, Fittler Katalint, Frigyesi Juditot, Gönczi
Lászlót, Homolya Istvánt, Laki Pétert, Malina Jánost, Meixner Mihályt,
Pándi Mariannet, Szabó Józsefet, Várnai Pétert és Zeke Lajost.
Azt viszont nem hallgatjuk el, hogy laptársunktól kritikát kaptunk
a Hanglemezív előszaváért.
Szemünkre vetették, nem tettünk említést arról, hogy a Muzsika két
év óta rendszeresen közöl hanglemezkritikákat - s nem is akárkinek a
tollából. Döntse el az Olvasó, hogy amit írtunk, fedi-e a valóságot:
"...sőt, itt-ott rendszeresen jelentkezik lemezrecenziójával egy-egy
avatott tollú esztéta..."
Azt is megjegyezték, hogy a mi kritikusaink sem igen foglalkoztak
a fekete korong túlsó, technikai oldalával. Ez igaz. Mint Olvasóink
emlékezni fognak: igyekeztünk is mentegetődzni miatta. Mindazonáltal
hangsúlyoztuk, hogy mi legalább teret kívánunk adni azoknak az
elemzéseknek, amelyeknek tárgyához a műszaki motívumok is
hozzátartoznak.
Harmadszor (és ez a lényeg): le mertük írni, hogy a
hanglemezkritika Magyarországon nem létező műfaj - amit változatlanul
fenn is tartunk, mindaddig, amíg meg nem győznek bennünket arról, hogy
a kritikusok előtt valóban feltárul a hanglemezek teljes
információtartalma.
Elismerjük, hogy mi tulajdonképpen fehér sávokon bolyongunk, a
Technika és az Esztétikum határának ösvényein. Kötelességünk, hogy
tájékozódjunk. Ezért - vállalva a visszautasítás leforrázó élményét is
- néhány sor kíséretében postára adtuk a következő levelet:
*
Muzsika szerkesztősége
Feuer Mária szerkesztő kezéhez
Kedves Feuer Mária,
beszélgetésünk rádöbbentett, hogy a Hifi Magazinnak, e kulturális,
műszaki-ismeretterjesztő és kereskedelmi kiadványnak
következetesebbnek kell lennie. Programunk végül is nem más, mint
folytonosan választ keresni arra, amire az alaptudomány, az
elektroakusztika nem adhat választ, vagyis hogy mekkora a technika
eredményeinek tényleges értéke, itt és most. Az egyenlet egyik oldalán
maga a műszaki produktum áll. A másik oldalon a kereskedelmi motívumok
mellé fel kell írnunk az esztétikai együtthatót.
Mi arra törekszünk, hogy mindnyájunk műszaki ismeretanyagát a
lehető legalaposabban felülvizsgáljuk, újrarendezzük, a félismereteket
kiegészítsük, a bizonytalan sejtéseket elvessük.
Joggal elvárható tehát, hogy a technika és az esztétikum
összefüggéseit is ugyanilyen gondossággal ellenőrizzük. Ehhez
mindenekelőtt az esztéták, zenei újságíró, véleményét kell
megismernünk. Többjükhöz hamarosan eljuttatjuk hasonló tartalmú
levelünket: tulajdonképpen egy-egy kötetlen műfajú, tetszőleges
terjedelmű cikk írására szeretnénk Önöket felkérni, amelyben
mindazonáltal bennefoglaltatna a válasz néhány konkrét kérdésre.
Ezek az alábbiak:
* Képes-e örömét lelni zeneművekben úgy, hogy pusztán csak
partitúrát olvassa?
* Véleménye szerint mennyiben növeli a zenehallgatás élvezetét a
mind jobb lejátszóberendezés?
* Véleménye szerint több információt is nyújtanak-e a
hanglemez-produkcióról a mind tökéletesebb készülékek?
* Mi a pontos típusjele annak a berendezésnek, amelyen a
leggyakrabban hallgatja hanglemezeit?
* Meg tudja-e adni a típusjelét annak a lejátszóberendezésnek,
amelyet eddig a legjobbnak ítélt?
Úgy gondoljuk, a Muzsika szerkesztőségét minden tekintetben
reprezentálná az Ön, Komlós Katalin, valamint Székely András személye
(aki egyébként tudomásunk szerint mint zenei rendező is nagy
tapasztalattal bír). Természetesen jobban örülnénk, ha nem kollektíve,
hanem külön-külön fejtenék ki nézeteiket, hiszen álláspontjuk -
részleteiben vagy egészében - egyező, de eltérő is lehet. Abban a
reményben, hogy számíthatunk közreműködésükre, hiszen ugyanannak a
kultúrának építjük, bár nem ugyanazon pilléreit.
őszinte híve:
Darvas László a Hifi
Magazin szerkesztője
*
Ugyanezzel a kéréssel fordultunk azóta még sok más esztétához,
zenei rendezőhöz, hangmérnökhöz, sőt: zeneszerzőkhöz és hangszeres
művészekhez is. Bízunk benne, hogy többségük válaszolni fog.
Nézeteiket áprilisi számunkban szeretnénk publikálni. Addigra talán
magunk is elkészülünk néhány hasonló témájú kísérlettel, s ezek
eredményeit - ha egyáltalán értékelhető - szintén közreadjuk.
*
BACH: Máté-passió, BWV 244
Kalmár Magda - szoprán,
Hamari Júlia - alt,
Zeger Vandersteene tenor,
Gáti István - bariton,
Ernst Schramm - basszus
Az Ifjú Zenebarát Klubok Központi Kórusa
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Vezényel: Sándor Frigyes
A Magyar Rádió felvétele 1976. V. 23-án
(német nyelven, német és magyar szöveggel)
SLPX 12069-72
(4 lemez - ára: 280,-Ft)
Az 1976-os "nagy" Máté-passió előadás immár visszavonhatatlanul
emlékké vált, a róla készült - és a szokásosnál is nagyobb késéssel
megjelent - lemez emlékművé. Sándor Frigyesé, az ő hallatlanul
felfokozott, egyetlen pillanatba sűrített életpályájáé ez az emlékmű.
Keveset szerepelt már ez után a hangverseny után; talán magának is az
volt a szándéka, hogy a Remekművel való találkozásban utoljára
összefoglalja mindazt, amit pedagógusként, betanítóként,
előadóművészként pályája során elért.
De túlzás nélkül állíthatjuk, monumentuma ez a felvétel az előadás
egy másik részesének, a nagyon is élő és tevékeny Jeunesses Kórusnak,
az ő eddigi pályafutásuknak is. Azt hiszem, ha Sándor Frigyesé az
érdem, hogy a csonkítatlan műóriást bemutatta és
kinyilatkoztatás-erejű egésszé formálta, akkor mindennek a
megvalósításában, hangzó élménnyé való átalakításában a kórus - és
betanítója, Ugrin Gábor - szerepe a meghatározó. A látomásos erejű
bachi tömegábrázolás egyenrangú interpretálói ők: az őrjöngésig
fokozódó dühtől a mélységes szomorúságig minden hangjuk hiteles és
szívbemarkoló. Emellett az élő előadáson ritkán hallható biztonság, a
szinte mindvégig makulátlan tisztaság, pontosság és kidolgozottság
arról tanúskodik, hogy hatalmas feladatukra maximális odaadással és
szorgalommal készültek fel.
Hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekart nem emeljük ki hasonlóan, annak
pusztán az az oka, hogy az ő nagyszerű teljesítményük már-már magától
értetődő, s hogy a Bach-passióban a szenvedélyeknek, a mondanivaló
súlyának mégiscsak kisebb részét hordozza a zenekar.
Az énekes szólisták közül hadd emeljem ki a beugró Ernst
Schrammot, minden erőlködéstől mentes tiszta éneklését, hangjának
melegségét, különösen a csodálatos B-dúr áriában.
Mondanunk sem kell, korántsem minden tökéletes ezen a lemezen.
Különösen az első két lemezoldalon, ahol időnként még föléintonál a
kórus, bizonytalankodik az Evangélista szerepét éneklő, később, a nagy
tetőpontokon szinte schreieri megjelenitő erőről tanúságot tevő Zeger
Vandersteene is. És hát, mit tagadjuk, a felvétel minősége sem éri el
a stúdióban elérhető szintet.
Végső soron azonban minden okunk megvan rá, hogy köszönetet
mondjunk a Hanglemezgyártó Vállalatnak - és a Magyar Rádiónak - ezért
az érdekes és tanulságos, lelkesítő és fájdalmas "műfaji kísérletért".
M. J.
Magyar Gregoriánom - 2. Advent - Karácsony - Pünkösd
Schola Hungarica
Vezényel: Dobszay László és Szendrei Janka
(Latin, nyelven)
SLPX 12048 (Ára: 70,-Ft)
A Schola Hungarica első lemeze után nagy érdeklődéssel vártuk a
Magyar Gregoriánum sorozat folytatását. A régi zene előadóitól a
történeti hitelesség követelménye a művészeti tevékenység mellett
jelentős kutatómunkát is megkíván.
Rajeczky Benjámin, Dobszay László és Szendrei Janka évtizedes,
kitartó zenetörténeti és népzenei kutatás eredményeképpen válhattak a
gregoriánum legavatottabb s művészileg is rangos életrekeltőivé.
Felfogásukban sok újdonsággal találkozunk az eddig ismert
iskolákhoz képest. Legszembetűnőbb talán a női kar alkalmazása, amely
kimutatható hazai hagyományokon alapul. Ennél azonban fontosabb a
tempókezelésük. Rendkívül alapos stílusismeretük és a népzene bizonyos
irányadó tanulságai nyomán, valamint a notáció sajátosságaira
támaszkodva hoztak létre egy élénkebb, színesebb énekstílust, amely a
gregorián sajátos zenei gondolkodásmódját próbálja visszaidézni.
A második lemez az Advent, a Karácsony és a Pünkösd ünnepköréből
mutat be három liturgikus egységet. Az összeállításban több szempont
érvényesül: a liturgikus következetességen belül nyilvánvalóan
zenei-esztétikai és tudományos meggondolások alakították ki a
sorrendet, amelyben a több évszázadot felölelő anyag megszólal. Nehéz
feladat, hogy emellett az egész lemez is zárt, de kellő
változatosságot nyújtó egység legyen. Ennek kapcsán merül föl első
észrevételem: a B-oldalon négy szám követi egymást a női kar
előadásában, közöttük az igen terjedelmes "Veni, Sancte Spiritus",
allelujával és szekvenciával. A hosszan tartó monoton hangzás kissé
eltereli figyelmünket a darabok belső változatosságáról. Hozzájárul
ehhez az igen magas fekvés is, amely a női kart bizonyos intonációs
nehézségek elé állítja, és egyben a tiszta szövegmondást is
megnehezíti. Elismerés illeti viszont a gyermekek kórusát. Tiszta,
nyílt hangszínnel, pontos intonációval énekelnek, s a szavak jól
érthető ejtése különösen figyelemreméltó. Az adventi mise Sanctusában
a váltakozó kétszólamúság és az ütőhangszerek sem okoznak problémát. A
kórus legkitűnőbb része talán a férfikar, amely az előbb felsorolt
erényeken túl még az apró dinamikai árnyalásokban is teljesen
összehangolt.
Az éneklési stílusra visszatérve, ez talán egyetlen kifogás
lehetőségét rejti magában: a zenei egységek hangsúlyozása néhol a
szöveg, a szavak folyamatosságát veszélyeztetheti. Ez természetesen
indokolt a szóközi melizmák esetében, de egy 3-4 tagú hangcsoport
miatt furcsán hat egy szó kettévágása, mint például nyitó "Ecce
carisaimi" darabban, ahol az "advenit" szót kettőnek (adve enit)
halljuk.
Változatosságot visz a hangzásba az orgona alkalmazása két ízben,
noha a záró kancióban az akusztika zavaróan mossa egybe a fuvola
regiszter ködös hangzását. Lehetséges azonban, hogy ez a
felvételtechnika számlájára írandó, amint a B-oldal 6. és 7., valamint
7. és 8. tétele közti furcsa hangnemi átmenet (a záró, illetve kezdő
hangok viszonya kisszekund) is valószínűleg hibás vágás eredménye.
Rajeczky Benjámin kitűnő ismertetője minden fontos információt
tartalmaz, egyben olvasmányos és közérthető is. Az egyébként gyönyörű
lemeztasak és a kísérőfüzet egyetlen hibája, hogy a darabok szövege
leirt formájában néhány helyen eltér az énekelt változattól.
Z. L.
Magyar Gregoriánum - 3. Nagyhét
Schola Hungarica
Vezényel: Dobszay László és Szendrei Janka
(Latin nyelven)
SLPX 12049 (Ára: 70,-Ft)
A zsámbéki templom csodálatos romjának láttán a lemezhallgató
szinte már a borító kézbevételekor érzékelheti, hogy a Magyar
Gregoriánum sorozat eddigi legszebb darabját vásárolta meg.
A harmadik lemez emelkedett hangulatát talán a nagyheti liturgia
különleges zenei gazdagsága okozza. Jeremiás lamentációi, az
ünnepélyes himnuszok, a "gyermekek Kyrie-je", a híres magyar
János-passió-részlet olyan bensőséggel és drámaisággal jelenítik meg a
bibliai történeteket, amely már későbbi zenei korokat idéz - nemcsak
hangütésében, hanem olyan utalások által is, mint az úgynevezett Caput
misék témájául szolgáló melizma az "Anta diem festum" antifona végén.
Ez a drámaiság kitüntetett szerepet ad a szólóéneklésnek, ezzel
pótolván a korábbi lemezek gazdag többszólamú és hangszerkíséretes
anyagát.
Ne kisebbítsük azonban a Schola Hungarica érdemeit sem.
Kétségtelen, hogy az együttes eddigi legjobb teljesítményét nyújtotta
az új lemezen. Új arcát ismertük meg a kórusnak, kitűnő szólistáiban.
A négy tisztán szóló darab közül is (köztük a hosszú, három
"szereplőt" foglalkoztató passió-részlettel) kiemelkednek plasztikus
előadásukkal a "Lamentatio príma" és az "Oratio Ieremiae prophetae"
énekesei. A gyermekek kórusa a tőle megszokott tisztasággal énekli a
Kyriét. A vegyeskari részletek egyöntetűségben túlszárnyalják az
eddigi két lemez hasonló darabjait! Különösen nagy érdem ez egy olyan
stílusban, ahol a ritmus és a tempó nem kötött a későbbi zene
metrikájának értelmében; fokozott kidolgozottságot és egymásra
figyelést igényel. A kritikus legnagyobb öröme azonban az, hogy a női
kar ezúttal már minden tekintetben egyenrangú társa a férfiak és a
gyerekek kórusának - talán a szöveg érthetőségére fektethetnének még
nagyobb súlyt.
A Schola Hungarica és kiváló vezetőinek tevékenysége nyomán
nemzeti értékeinknek egy új, csaknem elfeledett rétege kelt életre.
Őszinte érdeklődéssel várjuk a sorozat további három lemezét.
Z. L.
MOZART Requiem, K. 626
Kalmár Magda - szoprán,
Takács Klára - alt,
Korondy György - tenor,
Gregor József - basszus
Az MRT Énekkara
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Vezényel: Ferencsik János
(Latin nyelven)
SLPX 12038 (Ára: 70,-Ft)
A Mozart-Requiem első hazai felvétele: a magyar hanglemezgyártás
nagy eseménye. A Mozart-Requiem ilyen kitűnő felvétele: remélhetőleg a
nemzetközi hanglemezpiac eseménye lesz, bár nagy konkurenciával kell
majd megbirkóznia. De ha egy lemez megérdemli valamelyik Grand Prix-t,
hát ez megérdemli.
Ferencsik Jánosról sokszor elmondtuk-leírtuk már, hogy mostanra,
idős korára ért művészete teljéhez. Ez a Requiem-produkció ismét
bizonyító erejű.
Ferencsik fő célja a Requiem stiláris helyzetének megvilágítása
lehetett. Az, hogy megmutassa: a Requiem Mozartja egymásba olvasztja a
klasszikumot és a barokkot, s felülemelkedett már minden stiláris
kötöttségen. Hogy a klasszikum és a barokk egybeolvasztása
tulajdonképpen sem nem klasszikus, sem nem barokk, hanem csakis egy
valami: Mozart. Van ebben a műben és van Ferencsik felfogásában valami
távoltartás. Nem hidegség, nem "klasszicista" érzelemmentesség, hanem
az a tartás, ami például a görög szobrokat teszi utólérhetetlenül
csodálatossá. Amikor már nincs szükség a tartalom hangsúlyozására,
mert a tartalom teljesen egybeforrt a formával. Amikor nincs szükség
az eszközhasználat különlegességeire, mert minden kifejezőeszköz maga
az egyszerűség, a kevés szóval mindent elmondani tudás képessége.
Hogy mindez tökéletes zenei pontossággal, monumentális formáló
tudással párosul, az a mai Ferencsiknél - magától értetődő. Két példát
a nagyforma összefogására: mindkettő egy-egy fúga. A Kyrie-fúga
szóról-szóra ismétlődik a mű végén, "Cum sanctis" szövegezéssel. A két
interpretáció különbözik, az első kevésbé markáns, mint a második; a
kettő viszonya mintegy kérdés és felelet. Ez egyben a teljes mű nagy
ívének két pillérét is megadja. S a darab közepén ugyanez ismétlődik,
a két "Quam olim"-fúga esetében. Így szinte koncentrikus körökként áll
elénk a valóban monumentális formakoncepció.
Nagyszerű mind a négy szólista. Mindnyájuk hangszépsége, stílusa
és pontossága (például a dinamikai jelzések pontos betartása)
példamutató. Ugyanígy dicsérhetjük a mindig kiváló Rádiókórust és az
ezúttal kitűnően muzsikáló ÁHZ-t.
De Ferencsik után nem valamelyik közreműködő muzsikus a lemez
kiemelkedő "társ-előadóművésze", hanem a hangfelvételt vezető kettős:
Simon Jenő rendező és Lukács Judit hangmérnök. Emlékezetem szerint
ilyen kiegyensúlyozott hangrögzítése még nem volt a Hungarotonnak. De
nem a hangzáskép és a dús sztereofónia a felvételi team legnagyobb
erénye, hanem az, ahogy abszolút muzikalitással segítik az előadókat.
Mindig az "szól", ami fontos - de sohasem más szólamok rovására.
Megszűnt végre az az infantilis gyakorlat, amely az énekes szólistát
mindenáron előtérbe helyezi! De hogy egy kis kritikával is éljek: a
"Dies Irae"-ben és a "Confutatis" forte szakaszában erőteljesebb
lehetne a zenekar. S egyetlen súlyosabb hiba: nem hallani az
orgona-continuót. De ez valóban minden. Ezektől eltekintve a Mozart
Requiem e felvétele: hanglemezgyártásunk művészi és technikai diadala.
V. P.
STRAVINSKY: A katona története
Renard (A róka) - burleszk egy felvonásban
Három japán dal
Csengery Adrienne - szoprán,
Gulyás Dénes, Keönch Boldizsár - tenor,
Polgár László, Bordás György basszus
Budapesti Kamaraegyüttes
Vezényel: Mihály András
(orosz nyelven) - francia, magyar, angol fordítással
SLPX 10020 (Ára: 70,-Ft)
Stravinsky művei ma már nem hozzáférhetetlenek, koncertteremben,
rádióban egyaránt hallhatók: a XX. századi zene e klasszikusának
előadása napjainkban nem számíthat szenzációnak. Az a körülmény, hogy
Stravinsky oroszos korszakának néhány darabja először jelenik meg
Hungaroton-lemezen, igen nehéz helyzetbe hozza az előadókat (és
mellesleg a kritikust is). A közönség joggal várja el, hogy Stravinsky
zenéje teljes biztonsággal, magas színvonalon szólaljon meg, hiszen a
művek többsége valójában egyáltalán nem új - a lemezen szereplő
darabok több, mint 60 évesek! -, és készült már belőlük néhány igen jó
külföldi felvétel. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy e stílusnak
Magyarországon nincs előadói hagyománya. Az elmúlt években a legtöbb
Stravinsky mű előadása még bemutatószámba ment, és az előadó számára
egészen új feladat egy még oly régi mű megtanulása is.
A lemezen Stravinsky művei sokkal magasabb színvonalon szólalnak
meg, mint az egy - a maga nemében első - lemezfelvételtől várható
volna: technikailag és zeneileg egyaránt lemezre érett, kiváló
produkciót hallhatunk. Érezhető, hogy a lemezfelvételt több
koncerttermi előadás előzte meg.
Különös, hogy éppen A katona története, amely pedig régóta a
Budapesti Kamaraegyüttes repertoárdarabja, kissé bátortalan,
túlságosan szelíd, illedelmes előadásban szólalt meg. Az egyszer
groteszk máskor megkapóan bájos színpadi cselekményhez színesebb,
dinamikai kontrasztokban gazdagabb, ritmikailag szabadabb játék
illene. A Róka, bár az együttes számára újabb darab, jobban sikerült.
A mű humora, játékossága minden bizonnyal vonzotta az énekeseket és a
hangszereseket egyaránt. Külön értéke az előadásnak - azt hiszem
nemzetközi viszonylatban is -, hogy eredeti nyelven, oroszul hangzik
el.
Igazi felfedezés volt a két, zeneileg rokon darabot egymás után
hallani: ez a választás a lemez nagy erénye. A Három japán dal azonban
nem illik erre a lemezre, a két hosszabb darab harsány színei után
furcsán rövidnek, szürkének tűnik. Ez a miniatűr remekmű - különösen
ilyen jó előadásban - megérdemelt volna egy másik lemezt, hasonló
stílusú Stravinsky-művek társaságában.
F. J.
VERDI: Aida
A király - Luigi Roni (basszus);
Amneris - Fiorenza Cossotto (mezzoszoprán);
Aida - Montserrat Caballé (szoprán);
Radames - Placido Domingo (tenor);
Ramfis - Nikolai Gjaurov (basszus);
Amonasro - Piero Cappuccilli (bariton);
Hírhozó - Nicola Martinucci (tenor);
Főpapnő - Esther Casas (szoprán)
A Covent Garden Operaház Kórusa
A New Philharmonia Zenekar
Vezényel: Riccardo Muti
EMI jelvétel (olasz nyelven, olasz és magyar librettóval)
SLPX 12109-11
(3 lemez - ára: 360,-Ft)
Nagyon szép, technikailag kifogástalan felvételen (és elérhető
áron) került a magyar lemezgyűjtők, operakedvelők kezébe minden idők
egyik legszebb operája, az Aida.
Nem véletlen, hogy ebből a darabból egyetlen taktust sem szoktak
kihúzni, pedig ez más Verdi operákkal gyakran előfordul. Itt azonban
minden annyira a helyén van, hogy egyetlen hang sem nélkülözhető. Az
énekesek számára is mindig parádés feladat az Aida hálás szerepeinek
színpadravitele. Ezen a felvételen egy, a hatvanas-hetvenes években
kialakult irányzatot figyelhetünk meg: líraibb, karcsúbb, világosabb
hangokra osztották a szerepeket, előtérbe került a simább éneklésmód,
ezek következtében viszont a drámai megszólaltatás intenzitása veszít
erejéből. Nem életről, halálról s egyben végzetes szerelemről ("amor
fatal" - mondja az olasz szöveg) van szó tehát, hanem egy "bomba"
sztereo lemez elkészítéséről, a mai ízlés és kínálat szerinti
világsztárokkal. Az 1974-ben készült felvétel hangzása valóban kiváló,
úgy érezzük, mintha színházban ülnénk. Placido Domingo hangi alakítása
a leghihetőbb és egyben a legjobb is. Rengeteget fejlődött az 1970-ben
készült RCA-felvétel óta. Érettebb, hősibb hangja nagy értéke a
lemeznek. A Supraphon által kiadott régi, 1928-ban készült olasz
felvétel Radamesével: Aureliano Pertilével azonban nem mérhető össze
éppen ez utóbbinak torokszorító drámaisága, kifejezésének szuggesztív
ereje, egyedülálló hangszíne miatt. Persze ötven évvel ezelőtt még a
színház légkörét hozták az énekesek, ha néha-néha bekerültek a
hanglemez stúdiókba. Ma viszont, a tömegtermelés korában általában a
lemezstúdiók technikai igényei, trükkjei, zavartalan munkatempója az
elsődleges szempont.
A lemezen Fiorenza Cossotto szépen énekelt, de világoshangú
Amnerise és Montserat Caballé szintén erősen lírai beállítottságú
Aidája némi csalódást okoz. Caballé elvékonyuló, művi szépségű
pianóinak bizonyára vannak és lesznek rajongói, én nem tartozom
közéjük. Ezen a hangon az Aida zenéjében megirt drámai összecsapások
csak szelídebb, "civilizáltabb" szinten szólalhatnak meg. Ugyancsak
robusztusabb figurát várnánk Amonasro megszemélyesítőjétől; Piero
Cappuccilli hibátlanul énekel, drámai súlya itt-ott még hihető is, de
mégsem az ide szükséges hősbariton.
Élvezet hallgatni viszont a New Philharmonic zenekart és a Covent
Garden Operaház kórusát. Ilyen plasztikus, szépen kimunkált zenekari
és kórushangzás ritkán hallható. A zenekar sehol sem takarja az
énekeseket. Riccardo Muti kitűnően vezényli a darabot, sok színnel,
kellő drámai súllyal, nagyszerű egyensúlyt teremt az opera ünnepélyes
pátoszú nagyjelenetei és a szereplők lelkében lezajló egyéni drámák
közt. A vezénylés nagyvonalúsága, kimunkáltsága, a friss tempók,
egyszóval Muti közreműködése maradandó értéke e felvételnek.
B. A.
PUCCINI- és VERDI-áriák
Sass Sylvia - szoprán
Londoni Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Lamberto Gardelli
DECCA-felvétel (olasz nyelven, olasz és magyar szöveggel)
SLPX 12011 (Ára: 120,-Ft)
Verdi- és Puccini-operák nagyszerűen megmintázott nőalakjait
megeleveníteni: ez a feladat vérbeli színpadi tehetséget kíván.
Rövid, olykor csak villanásnyi részlet kereteiben maradva is felidézni
a művek atmoszféráját, lényegét vagy talán ennél is többet nyújtani:
tovább mélyíteni a sokunkban már élő képet, új színekkel gazdagítani
az emlékeket. Ámde nem valószínű, hogy e cél pontosan azokkal az
eszközökkel érhető el, melyek az élő, teljes színpadi előadások
folyamataiba illeszkedve eredményre vezetnek. Azok a zenei megoldások,
melyeket ott a színészi játék, a színpadi helyzet hitelesít, a
hanglemezen olykor túl soknak, indokolatlannak tűnnek. Ez a gondolat
vetődik fel először Sass Sylvia felvételének hallgatójában, amikor úgy
érzi: ez a lemez nem minden szempontból felel meg a várakozásnak,
melyet a méltán világhírűvé vált énekesnő más kiváló produkciói
felkeltettek. Ez természetesen igen különböző mértékben vonatkozik az
egyes műsorszámokra. A Puccini-művek némelyikének egy-egy pillanatában
- például a lemezt nyitó Turandot-áriában - az időközben meglehetősen
negatívvá vált "előadói hagyomány" kísértése érezhető: azé a
hagyományé, amely fokozatosan eltávolodva a Puccini által
körvonalazott előadásmódtól, igyekszik a maga eszközeivel "ráduplázni"
mindarra, ami a partitúrából (az önmagáért beszélő zenéből)
kiérezhető. A lemez másik oldalán helyet kapott három Verdi-részlet a
zenével lényegesen harmonikusabb kapcsolatban álló előadásban szólal
meg, ezért járja át a hallgatót olyan intenzíven e művek izzó
drámaisága. Verdi zenéjének fogadtatása, sorsa - ha csak egy dologban
is - fájdalmasan emlékeztet a Mozartéra: hallgatója megszeretheti és
szívébe zárhatja anélkül, hogy igazából átlátná nagysását, távlatait
anélkül, hogy átérezné valódi mélységét. Ezért nagy érdem a lemezen
hallhatóhoz hasonló előadást létrehozni: olyat, amely kifejezetten
ezeket az "elfedett rétegeket" igyekszik napvilágra hozni.
G. L.
Nagy magyar előadóművészek
Svéd Sándor - bariton
Donizetti: A kegyencnő - Alfonso áriája
Rossini: Tell Vilmos - Tell áriája;
A szevillai borbély - Figaro belépője
Verdi: Macbeth - Macbeth recitativója és áriája
Mozart: Figaro házassága - Figaro két áriája (I. felvonás)
Wagner: Tannhäuser - Dal az esthajnalcsillaghoz;
A walkür - Wotan búcsúja és Tűzvarázs
Archív felvételek 1954-56-ból
(olasz és német nyelven, magyar szövegfordítással)
LPX 12094 - Mono (Ára: 70,-Ft)
Svéd Sándor neve és művészete fogalom volt, nemcsak idehaza, hanem
világszerte az operaházakban, hangversenytermekben. Művészetének s
egyben sikeres pályájának kibontakozása, virágba borulása arra az
időre esik - századunk 30-as, 40-es éveire -, amikor még nem érkezett
el a szuperszonikus gépekkel utazó világsztárok korszaka, s karriert
csinálni is jóval nehezebb volt. A MHV valóban régi adósságot
törlesztett, midőn Svéd Sándor legszebb operafelvételeiből
reprezentatív lemezt állított össze. A felvételek 1954-56-ban
készültek, mégsem érezzük, hogy archív lemezt hallunk, bár a
lemezborító - tisztéhez híven - erre figyelmeztet.
Svéd Sándor hangjára már sokféle dicsérő jelzőt használtak,
melyeket nem akarok itt újra felsorolni. Az bizonyos, hogy ritka nemes
hang birtokosa volt, melyet kitűnő technikával kezelt. Érthető
szövegmondása külön élmény és követendő példa. Csak ez magyarázza,
hogy e hang - a lemez tanúsága szerint is - egyaránt alkalmas volt a
Szevillai borbély Figarójának és a Walkür Wotanjának meggyőző
tolmácsolására.
Ma a világos színű bariton és basszus hangok korában irigykedve
hallgatjuk Svéd Sándor minden regiszterben magvasan szóló sötét
baritonját és diadalmas magasságát.
Elsősorban Verdi-énekes volt, nem lehet megrendülés nélkül
végighallgatni Rigoletto második felvonásbeli áriáját az ő
előadásában.
Ez talán leghíresebb szerepe is volt. Ritkaságnak számítanak a
Mozart Figarójából énekelt áriák, ezek a rádió műsorában is alig
szerepelnek. Budapesti éveiben csak a Don Juanban láthatta-hallhatta
őt a közönség. Wolfram dala és Wotan búcsúja mutatja meg Svéd
Wagner-énekesi erényeit, s azt, hogy a lírai és a hősi szerep közben
egyaránt kiválót tudott nyújtani.
E lemezt hallgatva a mai fiatalabb generáció ízelítőt kaphat egy
nagy énekesi korszak szelleméből. Az idősebbek pedig, akik személyesen
is részesei lehettek Svéd Sándor művészetének, nosztalgiával idézhetik
vissza, eleveníthetik fel forró hangulatú operai esték, ráadások
sorával bővített, éjfélbe nyúló hangversenyek emlékét.
B.A.
Intermezzók népszerű operákból
Verdi: Traviata; Mascagni: Parasztbecsület, Fritz barátunk; Puccini:
Angelica nővér, Manon Lescaut; Leoncavallo: Bajazzók; Muszorgszkij:
Hovanscsina; Schmidt: Notre Dame; Massenet: Thais; Giordano: Fedora;
Cilea: Adriana Lecouvreur; Wolf - Ferrari: A Madonna ékszerei
A Berlini Filharmonikusok Zenekara Vezényel:
Herbert von Karajara
Deutsche Grammophon-felvétel
SLPX 12138 (Ára: 120,-Ft)
Karajan azon kevesek közé tartozik, akik hisznek a regényes
operában és hallgatóiban. Még pontosabban: e romantikus játékok
mögötti játékokban; ez intermezzók üzenetében.
Karajanról tudni illik, hogy "nagy" zenét produkál. Olykor
bombasztikus, néha bőbeszédű, túlságosan tarka, színdús. Népszerű
személyiség és nem olcsó az ő népszerűsége; sajátságos "koreográfiája"
sem "bóvli", arról sincs szó, hogy "fotogén". Átütő, harsány, igazán
zenész. Ami pedig a hallgatót illeti: azt kapja tőle, amit szeret és
érdemel.
Például díszes és zajos intermezzókat. Megszólal a Traviata
közzenéje. A ritka Thais. Az önálló erejű és értékű Hovanscsina. A -
bátran mondható - világ legnépszerűbb közzenéje, a Parasztbecsületé. S
a Triptichon legcsendesebb műve, az Angelica nővér közzenéje,
Mascagninak, a világ legnagyobbat bukó és egyik legnagyobb sikerű
komponistájának műve, a Fritz barátunk intermezzoja.
Jó lemez tehát, képet ad Karajanról: határozott, zeneileg biztos,
népszerű, gazdag, sokrétű mindenféleséget. Az egyes zeneszámok némi
vitára hergelnének, de a zene többre ingerelne: a megközelítésre.
Akad, amit szívesebben fogadnánk, populáris vagy kuriózus számokat, ám
az ízlésről fölösleges vitatkozni. Annyi szent, hogy a gazdagság nemes
versenye értéket terem: nagy karnagyot, nagy műveket - nagy
műélvezőket, szerencsés esetben.
A. B.
LISZT: Faust-szimfónia R. 425;
Két epizód Lenau Faustjából R. 427
Korondy György - tenor
A Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének Férfikara
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Vezényel: Ferencsik János
(német nyelven)
SLPX 12022-23
(2 lemez - ára: 140,-Ft)
Ferencsik János karmesteri pályájának évtizedek óta egyik
legnagyobb sikere Liszt hatalmas méretű Faust-szimfóniájának előadása.
Számtalan hangversenyen vezényelte itthon és külföldön, és ez már a
második lemezfelvétele arról a műről, amelyről Hans von Bülow, a múlt
század egyik legkiválóbb muzsikusa ezt mondotta: "Beethoven IX.
szimfóniája óta minden újabb mű visszaesés, legfeljebb stagnálás.
Csupán két olyan kompozíció van, amely előre mutatja az utat, Wagner
Tristanja és Liszt Faust szimfóniája..."
Ferencsik vezénylésében már az első percekben érezzük, hogy közel
áll a remekműhöz, szereti és hisz benne. A régebbi lemezfelvételhez
viszonyítva a jelenlegi talán kevésbé romantikus a szó szokványos
értelmében, a dirigens elsősorban inkább a formai struktúrák világos
megrajzolására törekszik. Persze ez nem jelenti azt, hogy a karmester
a napjainkban divatos "objektív" előadásmódot követi, ez mindig is
távol állott Ferencsik János egyéniségétől - de sehol sem esik olyan
jellegű túlzásokba, amelyek az érzelmeket szentimentálissá teszik. A
zenekari játék színvonalas, igen jó Korondy György és az énekkar. Kár,
hogy a felvételtechnika nem mondható tökéletesnek. A hangzás nem
ideális, kissé szűkek a dinamikai határok, a nagyszerűen hangszerelt
mű zenekari pompája így nem érvényesülhet teljes szépségében.
Külön öröm, hogy a lemez negyedik oldalán a ritkábban hallott két
zenekari epizódot vezényli Ferencsik János. Lenau Faustjának
ihletésére írta Liszt az Éjszakai menet, valamint a Tánc a falu
kocsmájában, ismertebb néven a Mephisto-keringő című zenekari művet,
ez utóbbit zongoraváltozatból is ismerhetjük, az Éjszakai menet ezzel
szemben igen ritkán kerül előadásra. Ferencsik János és az Állami
Hangversenyzenekar itt is rangos produkciót nyújt. Az említett
hangzási probléma ellenére is szép, érdekes lemezzel gazdagodott a
Liszt-diszkográfia.
M. M.
MOZART: A-dúr klarinétverseny, 622;
WEBER: Concertino klarinétra és zenekarra;
ROSSINI: Bevezetés, téma és variációk
Kovács Béla - klarinét
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Vezényel: Kórodi András
SLPX 12046 (Ára: 70,-Ft)
Kevés hangszer számára olyan előnyös a hangfelvétel, mint éppen a
klarinétéra. Színekben gazdag hangzása csodálatosan bomlik ki a gépi
reprodukció során, sőt, talán még behatóbban elemezhető ez a hangzás a
lemezjátszó közelségében, mint a nézőtér és pódium megszokott
distanciájából. Magától értetődik azonban, hogy ezt az elemző
közelséget, ezt a valamennyi hangzásbeli nüanszot visszaadó kontrollt
csak a makulátlanul tökéletes klarinéthang viseli el: olyan, amilyet
Kovács Béla produkál hangszerén!
A hangszeres virtuozitás egyébként - amely természetesen egyik
feltétele e mű megszólaltatásának - Kovács Béla játékában
észrevétlenné válik. A hallgató nem észleli a nehézségeket, a
technikai buktatókat, nem észleli a hangszer ellenállását, felolvad
abban a csodálatos, árnyalatokban gazdag, simogató és mégis érces
hangzásban, amelyet a zenekarral versengő szóló produkál: ez a magától
értetődő biztonság, ez az áradó zeneiség Kovács Béla művészetének
legjellemzőbb ismérve.
Mozartot tolmácsolni mindenkor a legmagasabbrendű és legigényesebb
művészi feladat. De talán önmagában ezt a produkciót nem is
értékelnénk ilyen nagyra, ha nem állna mellette a zenetörténet két
másik korszakának egy-egy reprezentatív alkotása; ha nem bűvölne el
Weber Concertinójának, a német erdők szilaj és hamvas romantikáját
idéző, természetpoézise, s ha nem késztetne bámulatra Rossini
variációsorozata, amely az énekes koloratúra szeszélyes és ezerarcú
leleményével ragyogja be a klarinét szólamát. Kovács Béla e téren is
remeket produkál: szemlélődő és érzelmes a Weber-versenyműben, ingerlő
és szellemes a Rossini-változatokban.
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara kiváló kíséretet nyújt
a három mű megszólaltatásához. Kórodi András vezénylete körültekintő
és ihlető.
P. M.
MOZART: B-dúr divertimento, K. 287
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Hangversenymester: Rolla János
Művészeti vezető: Sándor Frigyes
SLPX 12026 (Ára: 70,-Ft)
A recenzens kifejezetten dilemma előtt áll, amikor erről a
lemezről ki akarja fejteni véleményét: egyrészt nagyszerűnek tartja,
másrészt egyet-mást elhibázottnak vél.
Kezdjük talán az utóbbin: ez a hangzáskép. A vonósokra és két
kürtre írott partitúra hangzási arányai ezen a felvételen erősen
eltolódnak a kürt előnyére és - meggyőződésem szerint az egészséges
hangzáskép hátrányára. Azonban ez az arány nem is állandó. Például az
első tétel 47. és 76. ütemében piano-val jelzett "pedálhangok" jó erős
forte hangzást kapnak, majd a 181-182. ütemek piano-hangzásai valóban
"piano" szólnak, de a 185-186. ütem kürt-pianói már ismét erősebbek. A
II. tételben kedvezőbbek a hangzási arányok, de a kép meglehetősen
ingadozik. Nyilvánvaló, hogy előadói szándékról van szó, amellyel
azonban nem tudok egyetérteni. Talán a Liszt Ferenc Kamarazenekar úgy
véli, hogy a sokszorozott vonósszólamokat hangosabbá tett kürtökkel
kell kiegyenlítenie?
A zenekar kiváló hangversenymestere, Rolla János pompásan
szólaltatja meg az Adagio-tétel versenymű-igényű magánszólamát. Ezt
tartom a lemez legkiemelkedőbb részének. Ebben persze nagy szerepe van
annak is, hogy ebben a tételben a kürtöknek nem kell játszaniok. Kár,
hogy a lemezen nem tüntették fel, hogy ki írta azt a nagyon ízléses és
stílusos kadenciát, amelyet Rolla ebben az Adagio-ban játszik (Csak
zárójelben jegyzem meg, hogy Mozart a tétel záróakkordjának hangjait
az első hegedű kivételével pizzicato, vagyis pengetett hangzásúnak
képzelte, - a lemezen azonban arco, vagyis vonóval meghúzott hangok
szólnak.) Nagyszerűen eltalálták a zárótétel hangulatát. A zenekar jól
megérezte a komikus kontrasztot, a komor-tragikus g-moll recitativo
után kirobbanó, népdaltémát idéző finále vidámságát.
Jó tempók és kitűnően érzékeltetett karakterek jellemzik a Liszt
Ferenc Kamarazenekar előadását. A zenekar felismerte: ez a
divertimento "téli", tehát hangversenyterembe való zene, nem pedig
"nyári", szabadtérre szánt muzsika. Effektusai kamarazene-szerűek,
bensőségesek. Igaz, a kürtöket helyenként hangosnak találtam. De nem
hallgathatom el azt sem, hogy a kürtszólamok kitűnőek, végtelenül
tiszták és ritmikusak. Ekkora hangerő mellett a legkisebb
tisztátalanság is fokozottabban jelentkeznék...
B. I.
SCHUBERT: V. (B-dúr) szimfónia, VIII. (h-moll) szimfónia
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Vezényel: Ferencsik János
SLPX 12039 (Ára: 70,-Ft)
Ferencsik János különleges vonzódása a bécsi klasszikus zenéhez
közismert. Ugyancsak közismert az az adottsága, hogy a klasszikus
stílusjegyeket az egész zeneirodalom kiváló alkotásaiban felismerje és
feltárja. Schubertet legjobb ismerői is "a romantika klasszikusának"
tartják. Tegyük hozzá ehhez, hogy éppen a h-moll szimfónia esetében a
"befejezetlenség" romantikus misztifikálása az utókor manipulált
közvéleményében öltött alakot, és semmiképpen sem érinti a kéttételes
szimfónia szigorú konstrukciójának, puritán kifejezésmódjának
"klasszikus" tisztaságát. (A mű második tétele egyébként nyíltan utal
Beethoven Fidelio nyitányának hatására.) Ferencsik előadásában a
gondosan rendezett hangzáskép, a jól megválasztott tempók és
mindenféle "értelmező" önkényességtől tartózkodó, szöveghű
megszólaltatás érzékelteti a mű zenetörténeti hovatartozását.
Fokozottan érvényes mindez a B-dúr szimfóniára, amely már a
zeneszerző részéről is nyílt utalás a klasszikus előképek, Haydn és
Mozart hatására. Elég ezzel kapcsolatban a második tételre
hivatkoznunk, amely a klasszikus kisrondó-forma szemléltető
iskolapéldája! A főként kamarazenei hangszerelésű szimfóniát az Állami
Hangversenyzenekar példásan fegyelmezett összjátékkal, mintaszerű
pontossággal adja elő.
Sajnos azonban az előadók fáradozása mégsem hozza meg a kívánt
eredményt, mivel a lemez technikailag nem hibátlan. Mindkét szimfóniát
zörejek kísérik végig, amelyeknek eredete vélhetően nem a felvétel,
hanem a lemezgyártás hibáira vezethető vissza. Ilyen körülmények
között azonban maga a zenei produkció számos értéke elvész, és a
hanglemez, mint gyártmány, mint ipari termék, nem felel meg a vele
szemben támasztott követelményeknek.
P. M.
WAGNER: Tannhäuser - nyitány és Bacchanália;
Lohengrin - Előjáték;
Trisztán és Izolda - Előjáték és Izolda szerelmi halála
A Berlini Filharmonikusok Zenekara
A berlini Deutsche Opera Énekkara
Vezényel: Herbert von Karajan
EMI-jelvétel
SLPX (Ára: 120,-Ft)
Az EMI cég 1974-ben megjelent felvételének átvétele magyar lemezre
minden bizonnyal örömet okoz majd a hazai Wagner-kedvelőknek, akik nem
érezhették magukat túlságosan elkényeztetve. A Berlini Filharmonikusok
kiváló zenekara Karajan vezényletével nemzetközi viszonylatban is
kiemelkedő technikai és zenei színvonalat képvisel, és a partitúrák
hangszerelési finomságai kiválóan kelnek életre a lemezen.
Karajan Wagner-felfogásán évek óta vitáznak a zenekritikusok; az
ötvenes évek rendkívül energikus, szenvedélyes Karajanjával szemben a
maestro az elmúlt évtizedben elsősorban a zenekari hangzás rafinált
szépségére, a szinte érzékien dús színekre fekteti a főhangsúlyt.
Tempói tradicionálisabbak lettek. A lemezen szereplő három mű közül
feltétlenül a Tannhäuser párizsi verziója, a Bacchanáliával
összekötött nyitánya emelkedik ki. Itt nemcsak a színek tobzódásában
gyönyörködhetünk, a tempók, a drámai kifejezés, az építkezés is a
legmagasabb szintet képviseli, különösen a Tristan zenéjéhez oly közel
álló Bacchanáliában.
Kissé kevésbé elégít ki a Tristan-előjáték és Isolda szerelmi
halála: félreértés ne essék, itt is a legmagasabb színvonalú zenekari
játékot hallhatjuk, vitatkozni inkább Karajan felfogásával lehetne. A
Tristan-előjátékban inkább az építkezés szigorú vonala, mint az igazi
belső szenvedély tűnik fel, a Lohengrin-előjáték pedig már szinte
túlságosan is éterien hangzik. Ezek a kifogások - ismétlem csakis a
legmagasabb szinten vethetők fel. A felvétel, amely technikailag is
igen jelentős színvonalat képvisel, feltétlenül a legérdekesebb
lemezkiadványaink közé tartozik, és fontos hiányt pótol a
Wagner-szegény hazai lemezkiadásban.
M. M.
Szereti Ön Beethovent?
V. (C-moll) szimfónia Op. 67
C-moll szonáta "Pathétique" Op. 13
Ránki Dezső - zongora
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Vezényel: Ferencsik János
FX 12091 (Ára: 50,-Ft)
Több sajtótermék hasábjait töltötték már meg a "Szereti Ön..."
sorozat lemezeinek értékelései. Dicsérték a kezdeményezést, a
nagyszerű interpretálásokat; szidták a borítót. Egy-egy lemez
anyagának válogatását elismerték, másokét elmarasztalták. Kétségkívül
egyet kell érteni azokkal, akik a kiváló előadásokat méltatják, hiszen
nagyon fontos, hogy éppen a kezdő, a zeneszerzővel éppen csak
ismerkedő közönség - nekik készült a lemez! - a lehető legmagasabb
színvonalú felvételeket hallja, mert ezáltal több az esély arra, hogy
valóban megszereti azokat. A sorozat Beethoven lemezének tolmácsolói
olyan nagyhírű előadók, akik művészetükkel már eddig is sokat tettek e
misszió érdekében. A "Pathétique" szonáta Ránki Dezső zongorajátékában
Beethoven zeneszerzői stílusának a klasszicizmusra utaló vonósait
hangsúlyozza. Az első és harmadik tétel szenvedélyét és pátoszát remek
pianisztikus képességgel tárja fel, míg a középed tétel lírai,
kantábilis dallamai - bizonyos fokig mérsékelten - a beethoveni
romantika hangján szólalnak meg.
Ugyancsak a klasszikus értelmezés jellemzi az V. szimfónia drámai
szenvedélyekkel teli négy tételének megszólaltatását. Ferencsik János
biztos kézzel írónyitja az Állami Hangversenyzenekart. Alapos
felkészültsége, műismerete teszi lehetővé, hogy a mozaikszerű, rövid
motívumokra épülő művet nem darabjaira hullva, hanem egységében
hallhatjuk. A szimfónia drámaiságának feltárása elképzelhetetlen a
karakterek helyes megválasztása, a tempó, a dinamika és a frazeálás
egységének megteremtése nélkül. A megvalósításhoz magas zenei
színvonalon álló zenekar szükséges, s annak párosulnia kell azzal az
összeszokottsággal, melyet Ferencsik és az általa irányított Állami
Hangversenyzenekar között tapasztalunk.
Bár a mű a rövidebb szimfóniák közé tartozik, mégis több mint egy
egész lemezoldalt igényel. Ezért merülhet fel az a gondolat, vajon hű
keresztmetszetet, ízelítőt kap-e Beethoven zeneszerzői munkásságáról a
közönség a lemez anyaga alapján? Talán érdemesebb lett volna több
műfaj egy-egy rövid produktumát népszerűsíteni. Sajnálatos a hegedű-
és kamarairodalom remek kompozícióinak teljes mellőzése (románcok;
hegedű-zongora szonáták; vonósnégyesek). Beethoven a nagyközönség
tudatában amúgy is mint szimfóniakomponista él. Ezért várhatnánk el
joggal egy ismeretterjesztő sorozattól, hogy a hatalmas életmű kevéssé
ismert műveit is népszerűsítse, vállalva esetleg egy dupla lemez
kockázatát.
C. M.
GEMINIANI: Hat szonáta gitárra, gordonkára és csembalóra
Szendrey-Karper László - gitár,
Banda Ede - gordonka,
Sebestyén János - csembaló
SLPX 12103 (Ára: 70,-Ft)
A klasszikus gitárjáték fogalma a köztudatban összefonódott
Szendrey Karper László nevével; ő hazánkban szinte egyedüli
tolmácsolója a gitárirodalom műveinek. Eddig megjelent lemezeinek
népszerűsége bizonyította, hogy sikerült a közönséggel megszerettetnie
e nálunk nem nagy hagyománnyal rendelkező hangszert. De nem elég
kiszolgálni a közönség igényeit, hanem új, vagy érdemtelenül
elkallódott művek előadásával is kell zenei ismereteiket gyarapítani.
E missziót szolgálja a Hungaroton most megjelentetett Geminiani
lemeze, melyen a kamarazenész Szendrey Karpert halljuk. A barokk szvit
formáját követő darabok néha egész ellentétes karakterű tételeit
lehetetlen lett volna megoldani a kiváló kamarapartnerek nélkül. A
zenei kontrasztok létrehozásában komoly problémák merültek fel a
hangszerek adottságaiból fakadó nehézségek miatt. Ebben sajnos a
felvételtechnika nem sietett a zenészek segítségére. Az még érthető,
hogy a bő hangú csellót nehéz úgy összhangba hozni a csembaló sajnos
erős mellékzörejektől kísért hangjával, hogy az fényéből ne veszítsen;
de az teljesen érthetetlen, hogy miért kellett az amúgy ideálisan
zengő gitárt túlzottan felerősíteni. Különösen zavaró ez a III.
szonáta Grave tételében, ahol a csembaló szólamát, amelyet a gitár
imitál, az erős basszus miatt nem halljuk, a így az imitáció mint
forma-alkotó elem a tétel során értelmét veszti. Lehet, hogy viola da
gamba használatával sikerült volna leküzdeni ezeket a nehézségeket!
A gitár hangjának túlerősítése miatti berzenkedésemet igazolja,
hogy a gitár staccato (rövid) hangjai - főleg a gyors, lendületes
tételekben, például a II. szonáta Allegrojában - a túl közeli mikrofon
miatt soká halnak el. Ezáltal ellentétbe kerülnek a másik két hangszer
játékmódjával, valamint az egész tétel karakterével. Sajnálatos tény,
hogy a lemez felvételekor kevés figyelmet fordítottak a hangzásarány
kiegyenlítésére, hiszen ezáltal a nagyszerű művekben rejlő értékek egy
része elsikkadt, e gondatlanság csökkentette az előadóművészek
magasszintű produkciójának hatását.
C. M.
Klasszikus és barokk kamarazene fagottra
(Fasch; Carl Stamitz; Zachow; Vivaldi; Boismortier)
ifj. Hara László - fagott
Végvári Csaba - csembaló
Magyar Barokk Trió
Tátrai Vonósnégyes
SLPX 11972 (Ára: 70,-Ft)
A fúvósmuzsika és az ismeretlen művek iránt érdeklődők számára
nyújt elsősorban csemegét e hanglemez. Központi szereplője ifj. Hara
László fagott-művész. A lemezfelvételen megjelölt művek alapján
természetesen nem teljesen jogosult a lemezt pusztán
fagott-központúnak nevezni, hiszen a B-oldalon a fuvola, fagott,
continuo triók részben talán inkább a fuvolát állítják nagyobb
mértékben előtérbe.
Ifj. Hara Lászlóról csak az elismerés hangján szólhatunk.
Hangszerének hangja szép, a művész stílusismerete is jelentős;
időközönként kitűnően alkalmazza a fagott hangjában rejlő "rekedtes"
színezetet is. Előadásmódja kiegyensúlyozott, és technikailag is
teljesen biztos. Különösen a klasszikus stílushoz tartozó darabokban
(C. Stamitz és részben Fasch művében) tudja jól érvényesíteni zenekari
játékosként és kamara muzsikusként szerzett tapasztalatait.
Felfogásában sajátosan keverednek a hol szólisztikusan, hol pedig
"zenei jelleggel" előadott részletek. Kitűnően tudja megvilágítani
például egy-egy igazi, zenekarban általános "basszus"-fordulat
szerepét, helyét a mű folyamatában. De ugyanezt elmondhatjuk a
szólisztikus, a szövetből mindig a kellő helyen kiemelkedő
részletekről is. Nagyszerűen tudja kihasználni a staccato és legato
jellegű előadásmód ellentétéből adódó hatásokat.
A másik lemezoldalon hallható művekben ifj. Hara László
fagottszólamához Csetényi Gyula játssza a fuvola-szólamot, zeneileg és
technikailag egyaránt a kellő biztonsággal. Előadásukból különösen a
fuvola és a fagott összesimuló hangzású, párhuzamos menetei szépek. A
csembaló continuo-szólamot Végvari Csaba játssza, mindvégig biztos
ritmikus tartást adva az együttesnek. Néhol - főként a barokk stílusú
művek lassú tételeiben - némi ritmikai szabadság, a finom agogikák és
részben a dinamika árnyalása még kifejezőbbé és gazdagabbá tehetné az
együttes előadásmódját.
Sz. J.
LAJTHA LÁSZLÓ: Szimfonietta vonószenekarra, Op. 43;
X. vonósnégyes, Op. 58
Magyar Kamarazenekar
Hangversenymester: Tátrai Vilmos
Tátrai Vonósnégyes (Tátrai Vilmos, Várkonyi István, Konrád György,
Banda Ede)
SLPX 12018 (Ára: 70,-Ft)
Csak dicséret illeti a Hungarotont azért az ügyszeretetért,
amellyel évek óta Lajtha műveinek kultuszát ápolja. S külön elismerés
is kijár, hiszen másfél évtizede halott komponistáról van szó, akinek
senki és semmi nem segít (a művein kívül), aki nem "járja ki magának"
a lemezfelvételt, aki már semmilyen "protokoll-listán" nem szerepel...
Eddig két szimfonikus lemez és az előttünk fekvővel együtt két
kamarazenei publikáció a Lajtha-diszkográfia, s készülőben van már az
újabb, ezúttal kórusműveket tartalmazó felvétel. Ismétlem: a cég
megérdemli a teljes dicséretet; bár valószínűleg export-üzletnek is
kifizetődnek a Lajtha-lemezek, hiszen a nagy mester alkotásai
lényegesen népszerűbbek Franciaországban és Angliában, mint itthon...
Lajtha valahogy háttérbe került Bartók és Kodály mögött. Igaztalanul.
Mert ugyan nem érte el Bartók nagyságát, Kodály népies klasszicizmusa
is idegen volt tőle, mégis: korunk egyik legjelentősebb szimfonikusa.
Közhely, hogy egyaránt merített a magyar népzenéből - melynek egyik
legkiválóbb tudósa volt - és a francia szerzők stílusából. Talán ez a
különös és egyszer lehetséges ötvözet is útjában állott igazi hazai
érvényesülésének. De talán a szép számmal felsorakozó Lajtha-lemezek
segítenek posthumus diadalához.
A mostani felvétel, sajnos, nem tartozik a legsikerültebbek közé.
Lajtha zenekari írásmódja kifejezetten virtuóz. A vonószenekartól a
Szimfonietta szinte minden üteme technikai bravúrt követel, de
ezenkívül hallatlanul fejlett, valóban franciás színkultúrát is. A
Magyar Kamarazenekar pedig nem rendelkezik a kellő mértékben ezekkel
az erényekkel. Nem, nincs a felvételen zenei hiba; de hiányzik az a
biztonság, az a magától értetődő bravúr, amit ez a darab igényel.
Érezni, hogy nehéz a feladat - s ez máris elveszi a mű savát-borsát.
Lajtha rendkívül pontosan jelölte a dinamikai árnyalatokat és a
színeket. Ezeket az együttes hol betartja, hol nem. Sajnos, a
felvételt vezető team is hozzátesz: a lassú középtétel túl mélyre
sikerült, nem érvényesülnek eléggé a magas hangtartományok színei.
Jobb, sokkal jobb a X. kvartett tolmácsolása, de ez sem az igazi.
Az első két tétel szinte hibátlan, ám a zárótétel, a darab súlypontja,
e nagyszerű néptánc-szvit kiteljesedése már ugyanazokban a
hangszertechnikai hiányosságokban szenved, mint a Szimfonietta
interpretációja.
Ennek ellenére örömet ad az új Lajtha-lemez, hiszen századunk
egyik nagyszerű vonószenekari darabjának biztosítja a nagyon is
megérdemelt népszerűséget.
V. P.
MOZART: összes zongoraszonátái négy kézre
C-dúr K. 19d; D-dúr K. 381 (123a); B-dúr K. 358 (186c);
G-dúr K. 357 (497a); F-dúr K. 497; C-dúr K. 521
Ránki Dezső, Kocsis Zoltán - csembaló, zongora
SLPX 11794-95 (2 lemez - ára: 140,-Ft)
Ennek a két lemezből álló albumnak már a programja is rendkívül
figyelemre méltó. Több szempontból is tanulságos egy szerző azonos
műfajban komponált összes darabjának felvétele (illetve sorozatban
való megjelentetése). A hallgató végig tudja követni az életmű egy-egy
szeletét, a világossá válik számára az, amit könyvből olvasva csak
elhinni, megtanulni tudott a "stílusfejlődésről". Gyümölcsöző ez az
előadók számára is.
Két fiatal Kossuth-díjas zongoraművészünk Mozart első, gyermekkori
négykezesét csembalón, a többit zongorán szólaltatja meg. Akik a
historikus előadást tartják egyedül üdvözítőnek, kifogásolhatják, hogy
miért nem eredeti, Mozart korabeli hangszeren csendülnek fel a művek.
De be kell látnunk, hogy hiánypótló (és jó!) a zongorás megoldás,
különösen, amíg nincsen Magyarországon fortepiano. Nem vitatjuk, hogy
a másfajta hangszereken más-más mozzanat fogja meg a hallgatót, mégis,
van és még sokáig lesz létjogosultsága a modernebb hangszeren való
előadásnak. Ebben az időszakban, amikor a régi zene feltámasztása után
az "autentikus előadás" keresése is divatossá vált, külön dicsérendő:
Ránki és Kocsis nem próbálja meg a fortepiano hangját visszaadni a
zongorán, lemondva ennek sokkal gazdagabb lehetőségeiről, hogy végül
is "köztes" - egyik hangszerre sem jellemző - hangzást hozzon létre.
Bizonyos, hogy az akkori közönség ilyen hangzást nem hallhatott - a
zenekari effektusok utánzása is másképp fejeződött ki -, de gondoljunk
arra, hogy annakidején a zenekari hangzás önmagában véve is más volt,
s az akkori zenekari hangzáshoz a fortepiano hasonlóképpen idomult,
mint a mai zenekaréhoz a zongora.
Voltak viszont a XVIII. századi kottaírónak olyan sajátosságai,
amelyek nem öröklődtek tovább napjainkig, de a korabeli teoretikusok
könyvei rögzítették ezeket. Hagyomány, szokás volt például bizonyos
ritmusképletek "módosítása", a zeneszerzők e gyakorlat értelmében
kottázták le a darabjaikat. A pontos, kottahű játék tehát a
kottaképhez képest korrekt csupán - a művekhez képest tulajdonképpen
nem. Jó lenne, ha erre a mozzanatra is kiterjedne az előadók figyelme.
Kocsis és Ránki ideális négykezespartnerek: mindkettőjük játéka
megfelel a karakterüknek, s a darabok hangulatának. Mindkettő
egyéniség, s ezt a kettősséget észleljük ugyan, de nem bántóan, sőt
némely esetben éppen ez az érdekes. Az viszont nem egyéniség és egyéni
elképzelés kérdése, hogy egy pontosan megismételt motívum esetében
egyikük rövid, súlytalan előkét játszik, másikuk pedig súlyra eső,
hangsúlyosat. A legtöbb mű az első hangtól az utolsóig meggyőző
előadásban hangzik el. Talán csak az F-dúr szonáta indítása, a lassú
bevezetés nélkülözi ezt a feszültséget, amit a kottakép is sugall.
F. K.
MOZART: Öt divertimento (K. 439-b) két klarinétra
és fagottra B-dúrban
Berkes Kálmán, Mali István - klarinét;
Hortobágyi György - fagott
SLPX 11985-86 (2 lemez - ára: 140,-Ft)
Mozart fúvós divertimentói - akár a három basszetkürtre, akár a
két basszetkürtre és fagottra, akár a két klarinétra és fagottra
írottak - technikai szempontból nem nehezek. Ezek a darabok
nyilvánvalóan a Mozart baráti társaságában levő amatőr muzsikusok
képességeihez igazodtak. Még ha ezek az "amatőrök" igen fejlett
technikával rendelkeztek is. Berkes Kálmán, Mali István, és Hortobágyi
György viszont Operaházunk zenekarának kiváló fúvósszólistái.
Előadásuk technikai színvonala egyetlen szóval összefoglalható:
magasrendű. Fontosnak tartom kiemelni, hogy milyen ragyogó ritmikával
muzsikálnak e fiatal művészek; hogy az együtt-játszásnak igen magas
fokát reprezentálják; hogy nagyszerű hangszín-kvalitásokkal
rendelkeznek; hogy a két klarinét és a fagott milyen különös
szépséggel olvad egybe, homogén hangzássá.
És ha már a hangzásról van szó Mozart itt a viszonylag sötétebb
színekből keverte ki a derűs divertimento-hangulatokat. Ezt is
pompásan érzékeltetik az ifjú muzsikusok. Mozart hihetetlen
változatossággal alakította ennek az öt divertimentónak huszonöt
tételét; az előadók a kisformáknak ezt a változatosságát is szépen
juttatják érvényre. Figyelemreméltó a dinamikai árnyalatok sokrétűsége
is, a frazeálás finomsága, és a bámulatosan együttlélegző apró
agogikai fordulatok. A két klarinét terc- és szextpárhuzamainak
édessége, az oktáv-erősítések tömörsége, a daloló fagott-hangzás, a
kontrapunktikus részletek plaszticitása is meggyőző.
Öt, nagyjából egyforma időtartamú művet négy lemezoldalra
"tördelni" szükségképpen szó szerint is valamelyik mű két lemezoldalra
való széttördelésével jár. Mégis: a lemezoldalakat sorrendben
végigjátszva a II., I., V., IV., és III. divertimento egymásutánja
lenne az optimális?
B. I.
SCHUBERT: d-moll vonósnégyes (A halál és a lányka);
c-moll vonósnégyes-tétel
"Új Budapest" Vonósnégyes
(Kiss András, Andrássy Pál, Popa Tivadar, Párkányi Tibor)
SLPX 12042 (Ára: 70,-Ft)
Ez az együttes viszonylag fiatal vonósnégyes-társulat, mindössze
hét éve működik és valamennyi tagja a vonósok fiatalabb évjáratához
tartozik. Ennek az a hátránya, hogy a vonósnégyes-játék sok évtizedes
gyakorlatot és tapasztalatot igénylő művészetét még nem sikerült
minden vonatkozásban hibátlanul elsajátítaniuk. Előnye viszont a
friss, a művekhez közelítő szempontok eredetisége, a muzsikálás
élményének újdonsága, s az, hogy nem ismerik a rutin megbízható, de
ugyanakkor sablonos megszokássá váló, kitaposott útjait.
Mindez szinte az iskolapélda szemléletességével mutatkozik meg
Schubert-játékukon. Hiányzik ebből a játékból a vonósnégyes-hangzás -
elismerjük, csak a legnagyobbaknál található - eszményi
architektóniája. A prímhegedű gyakran felülkerekedik az együttesen, és
nem is mindig hibátlan szépségű ez a szólam. Kissé nagyvonalúan bánik
a vonósnégyes a dinamikával, és ha követi is a partitúra előírásait,
ez többnyire nem magából a zenei anyagból fakadónak hat, hanem a
jelzések mintegy kényszerű figyelembevételének. A lassú tételből - "A
halál és a leányka" című dal variációs feldolgozásából - olykor
hiányzik a nagy lélegzet, a feszültséget teremtő érzelmi töltés.
A bírálat mérlegének másik serpenyőjében azonban komoly értéket
jelent a scherzó-tételek (a d-moll kvartett harmadik tétele és c-moll
vonósnégyes-töredék) virtuóz megoldása, ritmikai biztonsága,
lendületes iramossága, friss lüktetése és hangzásbeli telitalálata. A
vonósok számára általában könnyebb gyors darabot játszani, mint
lassút, mert a vonó ugratása megoldhatóbb feladat az egyenletes
vibrátónál és a biztonságosabban kitartott legátó-hangoknál. Négy
vonós azonban csak akkor adhat elő a mostanihoz hasonló virtuozitással
gyors zenét, ha hosszú és kitartó próbákon sikerült minden
mozdulatukat hibátlanul összehangolni, ha vérmérsékletük megegyezik,
és ha a muzsikálásnak olyan üde, őszinte öröme hevítette át őket, mint
Kiss András társulatát. Külön öröm ebben a magával ragadó előadásban
hallani a ritkán játszott c-moll scherzót. Ez a vonósnégyes-töredék
befejezetlen mivoltában rokon a h-moll szimfóniával, de akárcsak
amannál, itt sem kelti a kiegészítésre váró torzó benyomását. Önálló,
kész remekmű, a zeneszerző érett alkotói korszakának zseniális
hirdetője.
P. M.
Budavár zenéje 1490-1526
Heinrich Finck, Paul Hofhaimer,
Adrian Willaert, Wolfgang Grefinger,
Thomas Stoltzer művei,
valamint táncok Jan Lublin tabulaturájából
Camerata Hungarica
Ars Renata énekegyüttes (vezető: Virágh László);
Lugossy Melinda - szoprán,
Keönch Boldizsár, Laczó András - tenor
Művészeti vezető: Czidra László
SLPX 11983-11984 (2 lemez - ára: 140,-Ft)
A budai királyi udvar zenéje, Mátyás halála és a mohácsi vész
között, a fokozódó török veszély ellenére is igyekezett lépést tartani
a kor zenei irányzataival. Kiváló régizene-együttesünk új albuma
keresztmetszetet nyújt a XV-XVI. század fordulójának világi zenéjéből.
Az elhangzó művek többsége német, a távolabbi országokat egy francia
chanson és a nagy németalföldi mester, Adrian Willaert néhány olasz
kompozíciója képviseli.
A műsor összeállítója, a virtuóz blockflöte-játékos és a
fáradhatatlan kutató Czidra László a korszak zenéjének sokoldalú
bemutatására törekedett, amikor vokális és hangszeres művekből
nagyjából egyenlő arányban válogatott. Több madrigált az énekhangok
után tisztán hangszeres változatban is bemutatnak, és ezzel felhívják
a figyelmet arra, hogy a reneszánsz idején a zenének ez a két típusa
még elválaszthatatlan egymástól. Az önálló hangszeres művészet még
csak ekkortájt van kialakulóban; a billentyűs hangszerek és a
különféle vonós- és fúvósegyüttesek (consortok) gyakran egy-egy
népszerű énekszámot vesznek át, hogy feldolgozzák, variálják, és egész
Európában elterjesszék. A lemezeken emellett ízelítőt kapunk a kor
egyik legfőbb hangszeres műfajából: tánczenéjéből is.
E változatos feladatot kiválóan látja el a Camerata Hungarica. A
blockflöték, görbekürtök és pommerek serege nemcsak a hangszerek
speciális hangszínbeli adottságai révén, hanem a kultúrált összjáték
révén is sok örömet szerez a hallgatónak. Az együttest még a kevésbé
ihletett pillanatokban sem hagyja cserben óriási hangversenyrutinja,
de van a lemezeken jó néhány különlegesen szép mozzanat, amely
emlékezetessé teszi a felvételt. A lublini János kéziratából származó
táncok frissességükkel, a hangzás kiegyenlítettségével a két lemez
legjobb számai közé tartoznak, de külön is érdemes kiemelni a viola
bastardán előadott Choreát, azaz táncot a 3. lemezoldalról: ezt a
darabot Sárközy Gergely és Szabó István teljesen egyszerű eszközökkel,
de csodálatos dallamvezetéssel adja elő. Sárközt, akit kiváló gamba-
és lantjátékosként ismertünk, a billentyűs hangszereken is kitűnően
játszik. Az énekes szólisták sikerrel alkalmazkodtak a reneszánsz
hangszerek hangzásához. A lágy, kötött éneklés, a mérsékelt hangerő és
a kevés vibrato nagy nyeresége volt a vokális daraboknak. Laczó András
tökéletesen biztos, egységes színű - igaz, talán még nem teljesen
kiforrott - kontratenorját lelkesen üdvözöltük. Ebben a hangfajban
jelenleg unikumnak számit Magyarországon! Végre nálunk is akad
követője ennek a külföldön már régóta fellendülőben levő régi
éneklésmódnak.
A "Greiner, zanner" című dal rövid kontratenor-szólójának viszont
nem lett volna szabad ugyanerre a lemezre kerülnie! Annál is inkább,
mivel az Ars Renata többi száma zeneileg nagyon értékes produkció; az
együttes egy Magyarországon szintén ritkaságszámba menő előadói
gyakorlatot, a szólisztikus madrigáléneklést figyelemreméltó
színvonalon képviseli, és már csak ezért is kerülnie kellene a
félmegoldásokat.
A gyönyörűen összedolgozott hangok - szinte mindig - teljesen
tisztán, pontosan szólaltak meg, különösen az utolsó lemezoldal
Stoltzer-dalai jelentettek élményt.
L. P.
BACH: C-dúr toccata, adagio és fúga, BWV 564;
c-moll passacaglia és fúga, BWV 582;
Korálelőjátékok: BWV 645, 646, 654, 734
Lehotka Gábor a váci zeneiskola Jehmlich-orgonáján
SLPX 12025 (Ára: 70,-Ft)
Lehotka Gábor művészegyénisége legteljesebben Bach műveinek
interpretációjában bomlik ki. Technikája végsőkig csiszolt, zenei
gondolkozása világos, logikus, következetes; koncentrációs készsége
igen magas fokon áll. Mindezek az alapvető erényei a legkiválóbb
Bachinterpretátorok közé sorolják. Legújabb lemezén igényes műsort
állított össze. Két nagyszabású kompozíció alkotja a program gerincét:
a C-dúr toccata, adagio és fúga, valamint a c-moll passacaglia. E
nagy művek súlyát, feszültségét négy korálelőjáték oldja fel,
viszonylag szerényebb szerkezetével.
Lehotka Bach-játéka maximálisan fegyelmezett; közlésmódja
elsődlegesen a regiszterek megválasztására, a frazeálás kialakítására
épül. Agogikai eszközökkel igen mértéktartóan él: kevés helyen és
csupán apró hajlításokkal. Játékstílusa mindennek ellenére nem hat
merevnek, sőt, a fegyelmezett, szigorú megszólaltatás a zenei szövet
plasztikus, érzékletes kibontakozását szolgálja - ami a Bach-stílusban
alapvető szempont.
A művek regisztrációjában a formák alapos tanulmányozása, átélése,
jól átgondolt előadói formaterv mutatkozik meg. A C-dúr toccata első
részében viszonylag gyorsabb tempót vesz, amivel az improvizatív
szakasznak lendületet, egységet kölcsönöz. A népszerű adagio egyetlen,
jól megválasztott színfoltot képvisel. Végül a virtuóz fúgát az előadó
igen differenciáltan építi fel, a regiszterváltások révén egy
monumentális concerto-forma hétrészes Tutti-Solo váltakozása
(A-b-A-c-A-d-A) egyesül a fúgaszerkezet folyamatosságával. Igen
ötletes a befejezés rövid szín- és hangerőbeli feloldása. A c-moll
passacaglia hatalmas, húsztagú variációláncát hat nagyobb
formaegységre bontja, amelyek közül a negyedik - fokozatos fejlesztés
után - csúcspontra vezet az ötödik rövid, visszafogott közjátékot tár
elénk, majd a hatodik - a legterjedelmesebb - hatásos, telt hangzású
lezárást hoz. Ez utóbbi egyúttal átvezet a fúgába, amelynek
regisztrációs építkezése nagyvonalúbb, kevésbé tagolt, mint a C-dúr
fúgáé; indokoltan, hiszen a fúga nem önálló darab, csupán a
variációsor lezárása és betetőzése. Lehotka regisztrációja jól
megtervezett fokozással vezet a hatásos lezárásig.
A korálvariációk egy-egy zenei gondolat koncentrált kifedezését
tartalmazzák. Az előadó feladatát hogy az egyes szerkezeti elemeknek;
a koráldallamnak, illetve az azt kommentáló két vagy három
ellenszólamnak jól elkülöníthető, egyúttal a zenei anyag természetével
összhangban levő szint biztosítson Lehotka kitűnően oldotta meg. A
felvétel egy modern, "neobarokk" mechanikus orgonán készült. A
hangszer ideális feltételeket biztosit a Bach-muzsika
reprodukálásához. Mivel a hangszer kis térben van elhelyezve, a
hallgató ne várjon a felvételen a nagyobb orgonákon megszokott
nagydimenziójú sztereofonikus hatásokat, a művek térbeli
elkülönülését. Ezzel szemben jelentós és ritka előnye a felvételnek,
hogy a szólamok még a gyorsabb mozgás esetén is tisztán élnek, a külső
és belső szólamok egyaránt, minden összecsengés vagy elmosódás nélkül
érvényre jutnak.
H. I.
BAKFARK BÁLINT összes lantművei - IV.
Bakfark Bálint összes lantművei - IV.
Benkő Dániel - lant
SLPX 11987 (Ára: 70,-Ft)
Negyedik lemeze jelent meg az MHV egyik legjelentősebb
sorozatának, amely Bakfark összes lantműveit tartalmazza. A sorozat
lemezein mindinkább az elvontabb, súlyosabb, nehezebben megközelíthető
művek kerülnek túlsúlyba. A legutóbbi, lemezen mindössze egyetlen
önálló lantkompozíció, ún. fantázia szerepel, valamennyi többi darab
többszólamú vokális művek átirata; utóbbiak közt egy chanson- és egy
madrigálátirat mellett négy motettaintavoláció hangzik el (közülük
három kétrészes motetta). Tartalmi szempontból a lemez nehezebben
megközelíthető, abszolút értékeiben határozottan többletet hoz az
előbbiekhez képest: ezek a művek Bakfark művészetének a
legkifinomultabb, legértékesebb rétegét alkotják. Benkő kifejezési
rendszerének egyes elemeivel esetleg lehet vitázni, de értékeihez és
autentikusságához nem férhet kétség.
A felvételen szereplő egyetlen lantfantázia (II. fantázia) az
1553-as lyoni lantkönyvből való, terjedelmes négyszólamú polifon
tétel, amely a "korai" Bakfark-művek szellemében - a gyors
díszítőelemekkel viszonylag szerényebben él. Ennek megfelelően
kiegyenlített játéktechnikát tesz lehetővé, s bár hangszertechnikailag
egyáltalán nem mondható könnyűnek, az előadónak mégis viszonylag
könnyebb dolga van a tematikus anyag megformálásánál. Benkő előadása
rendkívül plasztikus, még a rejtettebb szólammozgások, témabelépések
is érvényre jutnak, formálása lendületes és áttekinthető. Kisebb
tempóváltásaival a formai tagolódást teszi áttekinthetővé.
Benkő interpretálása általában igen szöveghű: az eredeti szövegtől
idegen hangokat, díszítéseket - mint a kísérőszövegben is írja - csak
ritkán használ. Előadói "szabadsága" legfeljebb egy-egy átkötött hang
újrapendítésében, vagy egy-egy kadenciális fordulat ritmusának
szabadabb értelmezésében mutatkozik meg. Mindössze a fantázia
záró-ütemében találtunk egy kissé merészebb, vitatható belenyúlást az
eredeti szövegbe.
A felhangzó művek többsége a későbbi, az 1565-ben megjelent
krakkói lantkönyvből való. Ezekben a díszítőelemek megszaporodása igen
megnehezíti az előadó dolgát. Problematikus a tempó megválasztása,
ugyanis gyors tempóban az apró díszítőelemek játszhatatlanná válnak, a
lassú tempó viszont vagy vontatottá teszi a művet, vagy egyes, nem
díszített szakaszok eseménytelenné válnak. Az előadó ezért kénytelen
volt a tempót szabadabban kezelni, ami néhány esetben túlzott
szabadosságot, a motetta-stílustól idegen megszólaltatási manírokat
eredményezett.
Az intravolációk közül a felvétel két utolsó darabját (Josquin,
illetve Gombert művét) kell kiemelnünk. Az előbbi, annak ellenére,
hogy ötszólamú tétel az egyetlen ötszólamú mű a lemezen -, fölényesen,
biztosan, nagy tisztasággal és precizitással szólal meg. Ritmikailag a
mű kiegyensúlyozott, pompás a visszatérés előkészítése, és a
zárószakaszban a szélesítés is helyénvaló. A Gombert-darab első része
valóságos lantfantáziává alakul át Bakfark átiratában. Benkő
előadásában a tétel - annak ellenére, hogy a felvétel leghosszabb
darabja egy pillanatig nem fárasztó.
A jó felvételtechnika nyomán a hangképzés minden részlete szinte
nagyítóüveg alá kerül. Úgy vélem, élő megszólaltatása esetén nem
lehetne ezt a részletekbe hatoló analizáló hangélményt megkapni, mint
amit a felvétel a hangszerből előhoz. Ez a rendkívül érzékeny
hangtechnika persze igen megnehezíti az előadó dolgát; a felvételen
minden szól, az is, amit élő előadásban nem is foghatnánk föl: egy a
kelleténél tovább fekve maradt ujj; az üres húrok rezonanciája;
parányit félrehangolódott kettős húr stb. Ugyanakkor persze a technika
olyan élővé és hatásossá tudja tenni ezt a zenét, amit
hangversenyteremben igen nehéz volna elérni.
H. I.
BACH: Olasz koncert (F-dúr) BWV 971;
G-dúr francia szvit BWV 816;
h-moll partita BWV 831
Schiff András - zongora
A King Record Co. felvétele
SLPX 12131 (Ára: 70,-Ft)
Korunk a régi, hosszú időre elfeledett művészeti stílusok
újraéledésének kora. A barokk zene, elsősorban Bach alkotásai azonban
még ezen az általános érdeklődésen belül is különösen nagy
népszerűségnek örvendenek az utóbbi nemzedékek zenekedvelő
közönségének körében. Schiff András újonnan megjelent Bach-lemezét
egyértelmű örömmel fogadhatjuk - jól ismert remekművek újszerű,
egyéni, ugyanakkor magához Bachhoz is közelebb vivő interpretációjával
gazdagodtunk.
De a zeneélet szűkebb rétegeiben is nagy jelentőségű ez a lemez: a
korhűség, az eredetiség körül forgó szakmai vitákban képviseli egy
művész szavak nélküli állásfoglalását. Schiff láthatóan mindenekelőtt
a műből indul ki, s csak erről alkotott elképzelésének fényében
közelíti meg a stílusszerű előadás problémáit. Amint az a választott
darabokban is jól megmutatkozik, a Bachot játszó mai zongorista
feladata nem csak és nem elsősorban a csembaló hangzásbeli
lehetőségeinek hű utánzásában áll. A barokk zenei nyelvét ugyanis a
megszólaltató apparátus sokkal kevésbé határozza meg, mint a későbbi
korokban. A zenei anyag tekintetében nincsenek éles határok a műfajok
között - elég csak a "paródia" technikájára gondolnunk.
Schiff András igen finoman érzékeli a szorosan vett
hangszerszerűség váltakozását a másféle faktúrák hatásával vagy épp a
"hangszerek fölötti" zenei gondolkodásmóddal, amelyet A fúga
művészetéből ismerhetünk. Előadásában világosan fölismerjük a
kétmanuálos csembaló-játék terraszdinamikáját, emellett azonban olyan
mozzanatok sem kerülik el figyelmét, amelyek például egyértelműen a
zenekari szvitek letétmódját idézik a h-moll partitában. Az
ouverture-ben találó módon ötvöződik a szabad díszítőtechnika és
tempókezelés szólisztikus elve a szigorúbb szólamszerkesztésű
részletek tömör, vonószenekari hangzásával. A fugatóban és a záró Echo
tételben Schiff nagyszerű stílusérzékkel olvassa ki bizonyos
orkesztrális effektusok: kiemelések, jellegzetes "trombitaállások"
lehetőségeit. Egyes szólamok vagy szakaszok oktávtranszpozíciójával
pedig olyan hangszínváltakozást ér el, amely egyszerre emlékeztet a
csembaló (vagy orgona) regiszterváltásaira és a zenekari művek
hangszerelési ötleteire.
Ezek a kiragadott példák arról kívánják meggyőzni az olvasót, hogy
a zongora nem "pót-hangszer", amely meghamisítja a barokkot, hanem a
csembaló mellett igen fontos információkat nyújthat erről a zenéről,
mégpedig - ha helyesen kezelik - stílushű módon.
Schiff András eszköztárából nem hiányzanak a korabeli zenélés
konvencióit illető legújabb kutatások eredményei sem. A lemezen sok
helyütt találkozunk a lejegyzett szöveg egykor közmegegyezésen alapuló
eltérő olvasatával: a "franciás pontozással", az egyenletes nyolcadik
pontozásával, a gyors siciliano ritmus aszimmetrikus beosztásával stb.
Schiff azonban csak ott alkalmazza a konvenciót, ahol maga Bach is
stilizál, valamilyen ízlés, modor szerint komponál: a G-dúr francia
szvit és a h-moll partita tánctételeiben. Az Olasz koncertet "kottahű"
módon interpretálja, tekintve, hogy textúrája Bach sokkal
struktúráltabb, szigorúbb kontrapunktikus stílusára vall. Ezt a
meggondolást teljesen indokoltnak tartom. Talán még következetesebb
volna ez a különbségtétel, ha a tempó és a dinamika kezelésében is
élesebben megmutatkozna. Az olasz zenekari concerto stílusától - amely
nyilvánvaló mintája a darabnak idegenek az I. és II. tételben itt-ott
hallható egészen finom "pianisztikus" gesztusok. Bíráló észrevétel
azonban csak zárójelben érdemel helyet a pozitívumok mellett, amelyek
Schiff András Bach-játékának gazdagságát jellemzik.
Z.K.
Mai magyar kórusművek - II.
(Balázs Árpád, Bárdos Lajos, Farkas Ferenc,
Fehér András, Lendvay Kamilló, Maros Rudolf,
Pertis Jenő, Sáry László, Szokolay Sándor)
Az MRT Énekkara
Vezényel: Sapszon Ferenc
(Magyar és francia nyelven)
SLPX 11723 (Ára: 70,-Ft)
E hanglemezzel egyik legkitűnőbb hazai énekkarunk, a Sapszon
Ferenc vezetése alatt álló Magyar Rádió és Televízió Énekkara
felvételeit kapja kézhez a hallgató. Az első lemezoldal a hagyományos
kórusirodalomhoz kapcsolódó kitűnő, rövidebb homogén hangzású
kórusműveket tartalmaz magyar költők verseire. A második lemezoldalon
részben nagyobb apparátust foglalkoztató, terjedelmesebb, részben
modernebb, kísérletezőbb kórusműveket találunk. Külön ki kell emelnünk
az első lemezoldal műsor-összeállítását, arányosságát és az itt
szereplő művek egységesen magas színvonalát. A második lemezoldal már
nem ennyire homogén; az alkalmazható stíluseszközöknek sokkal
szélesebb spektrumát fogja át.
A Rádió és Televízió Énekkar hangzása kiegyensúlyozott, különösen
a női szólamok hangszínei szépek, a kórus sokféle árnyalat előadására
képes. Szövegejtésük tiszta és érthető. S ha arra van szükség, a belső
szólamok rajza világos, plasztikus, áttekinthető, a homofon jellegű
részletek előadása sokszor szinte "éterien" tiszta.
Sapszon Ferenc előadói vonásai közül feltétlenül meg kell
említenünk - az együttes gondos betanításán túl - a formálás
biztonságát, az előadásmód folyamatosságát, a szöveg és a zenei
kifejezés párhuzamát. Ebben az előadásban a szöveg zenei ábrázolásának
minden fokozata érzékletesen megjelenik előttünk, az egyszerű
hangulati ábrázolástól, a nyomatékosítástól a konkrét szófestésig.
Sokszor a zenei forma is ennek szellemében épül fel.
Különösen szép pillanatokat szerez Farkas Ferenc
Rózsa-madrigáljának hangulatos, a régi korok stílusát felidéző
előadásmódja. Mély kifejező erővel elevenedik meg Petrovics Emil Lassú
táncnótájának fájdalmas magány-hangja. Érzékenyen reagál az együttes
Bárdos Lajos Tűz-szivárvány című művének népdal-idézeteire. A mű végén
megoldásként felhangzó "Felszállott a páva" dallam igazi katarktikus
hatást vált ki.
Nem idegen az együttestől Szokolay Sándor nagyobb freskószerű
hatásokat igénylő stílusa sem, és otthonosan mozog a kórus abban a
modernebb effektusokat, eszközöket felvonultató stílus-közegben is,
amelyet Sáry László hatalmas statikus felületeket magában foglaló és
Fehér András energikusabb, a gyakorlati szakember tapasztalataival
megirt kórusműve képvisel.
Sz. J.
Lendvay Kamilló:
A tisztességtudó utcalány (opera 1 felvonásban)
Pászthy Júlia - szoprán;
Csányi János, Gulyás Dénes - tenor;
Gáti István, Kertész Tamás - bariton;
Polgár László - basszus
Az MRT Szimfonikusok Kamarazenekarából alakult együttes
Vezényel: Breitner Tamás
Rendező: Vámos László
(magyar nyelven, francia és német szöveggel)
SLPX 12132 (Ára: 70,-Ft)
Minden szempontból magas színvonalú eredményt hozott Lendvay
Kamilló Sartre nyomán írt televíziós kamaraoperájának
hanglemezkiadása. Lendvay spontán zeneiségtől áthatott komponista,
ráadásul vérbeli színpadi szerző. Ezt a darabját is a megnyilatkozás
biztonsága, az emberi indulatok ábrázolásának erőteljessége,
árnyaltsága, a gazdag invenció jellemzi. Mintha Monteverdi esztétikája
lebegett volna a szeme előtt: az emberi beszéd és viselkedés gondos,
szinte alázatos megfigyelése és zenei eszközökkel történő
megjelenítése. De Monteverdire, a Poppea záróduettjére reagál a szinte
átszellemült szépségű Epilógus is, amely, mint ott, itt sem "indokolt"
befejezés - egy zártabb, didaktikus dramaturgia szemszögéből.
Ugyancsak az opera "aranykorára", a 17-18. századi Olaszországban
betöltött funkciójára emlékeztet az is, hogy a szerző nyilvánvalóan
olyan darabot igyekezett írni, ami már lehetőleg első hallásra magával
ragadja, bűvkörébe vonja a hallgatót. Lendvay irtózik a
modernkedéstől; ha stílusa némiképp eklektikusnak tűnik, akkor a
legnemesebb módon az. Egyénisége a század nagynevű komponistái közül
talán Benjamin Brittenéhez áll a legközelebb. Maga írja a kísérőfüzet
bevezetőjében: "...hiszem, hogy korunk operája is - különösebb
elméleti fejtegetés nélkül - utat talál közönségéhez."
A kitűnő előadásban külön örömöt jelentett fiatal énekeseink
nagyszerű és összecsiszolt együttese. érezhetően nagy kedvvel
énekelték a darabot. Különösen a címszereplő, Pászthy Júlia
érzékenysége, hangjának gazdagsága, tiszta, eszközei szereztek
maradandó élményt. De méltó partnere volt a nagyon fiatal és nagyon
tehetséges Gulyás Dénes is. Nagyon tetszett a kísérő kamaraegyüttes
precíz, plasztikus, a partiturát szinte átvilágító játéka.
M. J.
KÁROLYI PÁL: Consolatio;
Epilógus; Triphtongus (Conclusio - Constellatio)
Rolla János - hegedű;
Tarjáni Ferenc - kürt;
Lehotka Gábor - orgona;
Szeverényi Ilona, Enzsöl Tünde - cimbalom
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Kamarakórusa
Szombathelyi Szimfonikus Zenekar
Vezényel Petró János
SLPX 11969 (Ára: 70,-Ft)
Kiváló ötlet a Hungarotontól, hogy kortárs magyar komponistáktól
szerzői lemezeket ad közre. Koncertéletünkben ugyanis mostoha a
kortárs zene helyzete: a modern zenei rendezvénysorozatok koncertjein
kívül kevés alkalommal van szerzői estjük, s egy-egy zeneszerzőnek
néha évekig kell várnia az újabb lehetőségre. Gyakori, hogy a
különböző stílusú művekből összeállított koncertprogramokban egy-egy
kortárs kompozíció található. A hallgató számára egyetlen mű egyszeri
hallása ritkán elegendő ahhoz, hogy képet kapjon egy komponistáról. Az
is ritka, hogy kortárs mű repertoárdarabbá váljon koncertéletünkben.
Az egy lemeznyi zene keresztmetszetet adhat egy-egy szerző eddigi
oeuvre-jéről, vagy pedig ízelítőt a legutóbbi évek terméséből.
A Károlyi Pál lemezének A-oldalán szereplő szimfonikus műveket az
az együttes szólaltatja meg, amelyik számára komponálták: a
Szombathelyi Szimfonikus Zenekar. E későbbi (1974-ben komponált)
darabok stílárisan folytatják a B-oldalon szereplő Triphtongus 3 (a-b)
gondolkodásmódját. A lemezen szereplő összes darab hallgatása alapján
szinte stílusjegy-érvényűnek mondhatjuk, hogy Károlyi műveiben nagy
jelentsége van egy viszonylag állandó (azaz csaknem folyamatos,
változó, de karakterisztikusan mindig felismerhető) magas regiszterű
sávnak, illetve rétegnek, amelyben improvizatív, vagy szigorúan
megkomponált anyag is lehet. Érdekes, hogy Károlyi különböző
notációkkal is mindig hasonló jellegű hangzásideált akar elérni;
szinte csak a kottából derül ki például, hogy a Triphtongus 3a-ban
(Conclusio) az orgona egyik szólama teljesen improvizatív - ehhez az
alapot a Triphtongus 1 és 2 adja -, a Triphtongus 3b-ben
(Constellatio) pedig pontosan kidolgozott az előbb említettnek
megfelelő szólam. Érthető, hogy a lemez mind a zenekari, mind pedig a
hangszeres (pontosabban: kamara) darabokból is ízelítőt kíván adni, de
úgy érezzük, a Triphtongus 3 akkor élvezhető igazán, ha előtte
hallottunk a Triphtongus 1 és 2-t is, az előzményeket, melyeknek a
Triphtongus 3 valóban a konklúziója.
Lemezünkön a darabok előadása kielégítő, csupán - sajnos, éppen a
lemez elején! - a Consolatio kezdete kifogásolható. Nincs olyan
pianissimo, amelynek testetlennek kellene lennie, különösen
hangfelvétel esetén. Minden fokozásnak valahonnan el kell indulnia, s
a halk dinamika sohasem mehet a felfoghatóság rovására.
Találó a címlapon Károlyi András Ketten című képe. A geometrikus
háttér és a figuratív elem mintha a Conclusio és a Consolatio
kettősségét akarná példázni. Színeivel is jól illik a zenei
akvarellekhez.
F. K.
DUBROVAY LÁSZLÓ: "A2";
Oscillations, Nos. 1-3
Dubrovay László - zongora, elektromos orgona;
Kiss Zsuzsanna - szintetizátor;
Stuller Gyula - hegedű;
Vas Katalin - gordonka;
Szeverényi Ilona - cimbalom;
Kósa Gábor - ütőhangszerek
SLPX 12030 (Ára: 70,-Ft)
A lemezen olvasható "live electronic" (élő-elektronikus)
megjelölés arra utal, hogy a megszólaló zenében - a tisztán
elektronikus daraboktól eltérően - az előadóművészetnek is szerepe
van: hagyományos hangszereken vagy szintetizátoron játszott szólamokat
manipulálnak elektronikus eszközökkel.
Dubrovay László elektronikus darabjai egyértelműen koncertdarabok.
Nemcsak azért mondhatjuk ezt, mert a zenei anyag nincs előre felvéve
és a hangversenyközönség nem hangszórókkal, hanem élő előadókkal ül
szemben (ez a különbség egyébként a lemezhallgató számára is
világos!), hanem azért is, mert mindegyik darab zenei formálása
alapjában véve klasszikus, az új technikai eszközöket egy hagyományos
komponálásmód keretei között vonultatja fel. A művek világosan
elkülönülő formai szakaszokra oszlanak, melyek között hangulati,
regiszterbeli, gyorsaságbeli kontraszt van, s ez fogódzót ad a
kompozíciók világában való jobb tájékozódáshoz. Előfordul visszatérés
is: az A2 című darab elején hallható hangtömbökkel és jellegzetes
ritmusú anyagokkal az elsődlegesen melodikus középrész után ismét
találkozunk.
A közös formai vonások ellenére a lemezen szereplő valamennyi szám
más-más karakterű: az egyes művek hangszínben, tónusban annyira
elkülönülnek egymástól, hogy mindegyiknek a jellegzetes
hangzásvilágáról külön emlékünk marad.
L. P.
SOPRONI JÓZSEF: Musica da camera No. 2 (Capricorn Music);
Tre pezzi - három darab fuvolára és cimbalomra;
Szonáta kürtre és zongorára;
Concerto da camera
Perényi Eszter - hegedű;
Perényi Miklós - gordonka;
Matuz István - fuvola;
Tihanyi Gellért - klarinét;
Tarjáni Ferenc - kürt;
Körmendi Klára - zongora;
Fábián Márta - cimbalom
Budapesti Kamaraegyüttes
Vezényel Mihály András
SLPX 12061 (Ára: 70,-Ft)
Nagy örömet szerzett a kortárs zene kedvelőinek a Magyar
Hanglemezgyártó Vállalat, Soproni József új szerzői lemezének
megjelentetésével. A nagytudású, gazdag kulturális háttérrel
rendelkező zeneszerző legfrissebb kompozícióival ismerkedhet meg a
hallgató. A lemez anyagának összeállítása kitűnő; a szólóhangszeres
darabtól a kamarazenekarra irt műig különböző apparátust igénylő
kompozíciók kerültek a felvételre. Az előadóművészet történetében
gyakori jelenség, hogy egy hangszeres művész virtuóz technikába
következtében új művek alkotására ösztönzi a zeneszerzőket. Ezért
játszott nagy szerepet a cimbalom Fábián Mártának köszönhető
reneszánsza, és a fuvola, Matuz István nevével fémjelzett, fizikai
lehetőségeinek kiaknázása a "Tre pezzi" létrejöttében. A művet a
lemezen az említett két művész káprázatos virtuózitással, nagyfokú
összehangoltsággal szólaltatja meg.
Ugyancsak a kimagasló hangszerbeli tudás inspirálta a Tarjáni
Ferencnek ajánlott Kürtszonáta keletkezését. Kitűnő művészünk alapos
technikai felkészültséggel, kifinomult zenei ízléssel varázsolta
életre a lírai fogantatású, nagyívű dallamokat, s bravúros
teljesítményt nyújtott a presto részek gyors hangrepeticióival. Méltó
partnerének bizonyult Körmendi Klára a mindinkább "zongoracentrikus"
Soproni-művek hiteles tolmácsolója. A lemezen az ő előadásában halljuk
az 1976-ban készült, s neki ajánlott Quattro intermezzi-t. Előadásában
a rövid lélegzetű tételek imponáló biztonsággal és muzikalitással
szólaltak meg, s a kamarazenélés magasiskoláját produkálja a Budapesti
Kamaraegyüttes is Mihály András vezetésével. Egy észrevétel azonban
gondolkodóba ejt, s ezért a felvétel zenei rendezőjét hibáztatom. A
lemez utolsó számánál - ennél a kamarazenekari műnél - a mikrofonok
túl közelinek tűntek. Így a hangszerek sokat veszítettek sajátos
hangjukból - igaz ugyan, hogy a lemez egységes hangszíne nem tört meg.
Mégis helyesebb lett volna mivel különálló műről van szó kevésbé
erősíteni a hangszereket, hogy azok eredeti, tulajdon hangjukon
szólaljanak meg. Szintén a zenei rendező figyelmetlensége az első
számban (Musica da camera No. 2.) a bizonytalan klarinét-intonáció,
mely zavaróan hat a produkció egészére. Ezek az apró "hibák" azonban
nem csökkentik a lemez zenei értékét.
C. M.
Az év lemezei 1979.
A Hungaroton Hanglemez Hetek szeptemberi, ünnepi
nyitóhangversenyén művészeti életünk néhány jólismert kiválósága vett
át egy-egy bekeretezett, fekete bársonyon fekvő, csillogó fémből
készült hanglemezt. A Kulturális Minisztérium ezentúl rendszeresen
kitünteti a szeptembertől-szeptemberig számított év legkiválóbbnak
ítélt lemezfelvételeit. Meginterjúvoltuk a zsűrit, s véleményét
megpróbáltuk tömören összefoglalni.
A 75. születésnapját ünneplő mester, Kadosa Pál egykori
zongorajátéka ma valóságos kinyilatkoztatásnak hat. Egy régi
zenetörténeti korszak kerül elérhető, tanulmányozható, gyönyörködtető
közelségbe a magyar kórushagyományokat méltón reprezentáló Győri
Leánykar Monteverdi-Palestrina lemezén. A magyar vonóskultúrát
legmagasobb szinten képviselő, világhírű-világjáró Liszt Ferenc
Kamarazenekar és vezetője, Rolla János Mendelssohn összes
vonószenekari szimfóniájának megszólaltatásáért kapta a kitüntetést.
Egy méltatlanul háttérbe szorult műfaj, a négykezes zongorázás
felélesztéséhez járul hozzá Kocsis Zoltán és Ránki Dezső kétlemezes
Mozart-albuma.
A legújabb zenét a most kitüntetett felvételek között olyan lemez
képviseli, amelyen egy régóta ismert hangszer új, mindennél gazdagabb
játéklehetőségei mutatkoznak meg. Felfedezőjük a rokonszenves, fiatal
fuvolaművész és kutató, Matuz István.
A kitüntetettek között találjuk (az Élő Népzene sorozatból) a Sebő
Együttes előadásában megjelent Táncházi Muzsika című albumot. Egy
országos méretűvé nőtt mozgalomnak nemcsak reprezentatív dokumentuma
ez, hanem hasznos eszköze is, amennyiben a szépen szóló, gazdag
tartalmú, sok vendégművészt foglalkoztató lemezekre a táncházakban
összegyűltek táncolni is tudnak.
Karinthy Utazás a koponyám körül című regényének rádióadaptációja,
Latinovits Zoltánnal a főszerepben (ezt is a díjazott lemezek között
találjuk): megismételhetetlen produkció. A másik nyertes az irodalmi
felvételek kategóriájában: Az ember tragédiájának lemezfelvétele, az
elmúlt év nevezetes kulturális eseménye. Szinetár Miklós szabadtéren
és a televíziónak is megrendezte már Madách remekét, amikor a lemezre
rendezés újszerű feladatát elvállalta. A főbb szerepeket ezúttal is
kitűnő művészek: Haumann Péter, Lukács Sándor és Molnár Piroska
szólaltatták meg.
A zsűrinek sok szempontot kellett figyelembe vennie, nemcsak a
repertoárértéket, a művészi teljesítményt, hanem - mert a hanglemez
ipari termék is! -, a felvételtechnikát és a gyártási technológiát
(préselést, vágást) is. Ennek megfelelően a hangmérnököket és a zenei
rendezőket is jutalmazták.
W. L.