Júniusi hangzivatar |
A zivatarfelhők
Inkább a valódi zivatartól féltünk a Kisstadionban ezen a két
(végül is verőfényesre sikeredett) nyári délutánon. A hangzivatar
persze nem maradt el, de a zivatarfelhők valahol feljebb, északon
képződtek, úgy két és fél héttel előbb. Ekkor kezdődött ugyanis az a
koncertturné, amelyen - a lengyel koncertiroda meghívására - a V'
Moto-Rock és az angolnak számító, de mégis ghanai származású Osibisa
vett részt, hogy hangzáporral árassza el a lengyel közönséget a szinte
trópusi nyárban.
Számunkra nemcsak az volt izgalmas, hogy olyan együttessel lépünk
színpadra, amelynek világslágereit annyian játszottuk már, hanem az
is, hogy ezen a 15 előadásból álló, szinte kizárólag stadionokban,
"amfiteátrumokban" rendezett sorozaton hogyan vizsgázik a magyar
hangtechnika. Ezt ugyanis mi adtuk, persze nem egyedül, mert ekkora
berendezést egyetlen magyar együttes sem Lett volna képes
összeállítani. Segítségül kértük az Omega és a Skorpió eszközeit.
Látszólag egyszerű, de a valóságban korántsem könnyű dolog
üzembiztosan szerepelni egy 7500-8000 wattos, komplikált hangerősítő
berendezéssel, valamint egy körülbelül 50 ezer wattos világosító
rendszerrel, nap-nap után más városban - márpedig a Lengyel városok
nincsenek éppen közel egymáshoz. Hogy ez mégis sikerült, technikusi
gárdánknak köszönhetjük: a hangkeverést egy, a világítást két, a
pirotechnikai feladatokat három kollégánk vállalta magára.
Tulajdonképpen minden este illendő volna megköszönni, de így most
köszönöm meg a tőlünk gondolkodásmódban nem egyszer távol álló műszaki
embereknek a rengeteg új hangot, az elektromos effekteket - mi végül
is együtt muzsikálunk.
Osibisa
Eddig csak fényképről ismertük. Az ismerkedés furcsa érzését
néhány órán belül sorstársi barátság váltotta fel. Tudtuk, hogy
(beleértve turnénk magyarországi, szakaszát) három hétig közös
kenyéren élünk - a szó szoros értelmében! -, hogy ugyanabban a buszban
vagy repülőgépen fogunk utazni, s hogy néha 3-400 kilométer után
vacsora vagy akár csak tea nélkül is ugyanabban a szállodában pihenünk
meg, mint ők. Mire magyar földre érkeztünk, már régen a saját
vendégeinknek tekintettük őket.
Alapvetően másfajta zenét játszanak, mint bármelyik európai vagy
akár afrikai együttes. Tudom sokan azt mondják: neoprimitívek,
muzikalitás nélkül. Őket csak arra szeretném figyelmeztetni, hogy
Ghána - bárki ellenőrizheti a térképen - alig nagyobb, mint
Magyarország, Afrika pedig csaknem kétszerte nagyobb Európánál - és ez
az együttes képes volt kitörni abból a kis országból, arról a hatalmas
kontinensről. Tagjai, ellentétben a legtöbb fekete sztárzenésszel, nem
amerikaiak: Afrikában születtek. Nagyon büszkék az afrikai népzenére,
a Minden Ritmusok Anyjának tartják, talán nem is jogtalanul.
A recept
Fantasztikus ügyességgel használják népi hangszereiket, és
sajátkezűleg is gyártják azokat, olyan anyagokból, amelyek bizonyára
nálunk is fellelhetőek. Előadás közben a közönség soraiból többen is
feljöttek a színpadra, érdeklődni a különös hangszerek iránt. Elmondom
ezért a legkeresettebbnek a receptjét.
Végy legalább tizenhatszor két darab, nagyságra nézve fokozatosan
növekvő lopótököt. Válassz ki egy jó keményfa deszkát és próbáld meg
ki faragni belőle azokat a léceket, amelyekből a (tizenhat hangból
álló) hangsor majd kicsalható. Négy lábon álló, hokedlihoz hasonló
állványra nyers, sodrott bőrszíjakkal sorban aggasd fel a léceket, s
ugyanígy függessz mindegyik alá két-két lopótököt. (A többi csak
tehetség kérdése). Szerintem ez a marimba őse. Aki szeret elmélyülni a
zajok zeneiségében, maga is kísérletezhet hasonlókkal. És közben
elgondolkodhat azon, hogy az apáink által gyártott zene vajon nem
tömte-e el túlságosan a fülünket az eredendő zajok megértéséhez.
A turné elején sok gondja volt a technikusoknak a rengeteg
akusztikus (főleg ütő) hangszer és a tíz tagú, éneklő együttes
hangosításával. De gyakorlat teszi a mestert... a harmadik előadásra
már mintha jobban ismerték volna az afrorock zenét, mint a hazait
(igaz, a gárda addigra kibővült három angol technikussal).
Varsótól Budapestig
Így nyugodtan vágtunk neki a turné nehezebbik felének, amikor is
minden nap háromszáz kilométer körüli távolságot kellett beutaznunk,
amit nem kívánok senkinek. Volt két aránylag nyugalmas napunk:
Varsóban, a kongresszusi hallban játszottunk összesen négy alkalommal.
Ezen a két napon nem kellett megküzdenünk a szabadtéri előadások
számtalan nehézségével, a stadionok füvéből előtörő
szúnyoghadsereggel, a megfelelő kábelek híján beálló
feszültségkieséssel, a lelkesedésében a színpadra mászó közönséggel és
persze magával az időjárással. (Bár ez mindössze egyszer tréfált meg
bennünket a turné során. Ez már Magyarországon történt: úgy megázott a
színpad - velünk együtt -, hogy áramütés veszélye miatt kénytelenek
voltunk abbahagyni az előadást. Másnap délelőtt aztán napoztak a
kábelek és az erősítők, s estére folytatódhatott a, koncert.)
Tornyok a kábeldzsungelben
És azután a két utolsó előadás a Kisstadionban. Mint minden
zenész, mi is erre készültünk a legjobban. Vagy tíz technikus kora
reggeltől építette a szinte házmagasságú hangszórótornyot. A
kábeldzsungelt még kuszábbá tették a tévések zsinórjai. Aztán a
zenészek a hangszerhez nyúlhattak, s elkezdődhetett a hangbeállítás, a
huszonegynéhány csatornás keverőpulton. Feszült munka, amíg összeáll a
végleges hangkép, amit a közönség hall, a színpadon pedig egy másik: a
"kontroll", amit csak mi hallunk, zenészek, hogy ellenőrizhessük
magunkat és hangszereinket.
De végül is minden jól sikerült, s elkezdődhetett az előadás,
amelyen a siker már csak tőlünk függhet. Borzasztó jó érzés a
színpadon állni, és hallgatni, hogy az előttünk emelkedő "hangtorony"
betölti hangjával a stadiont. Ezt a hangnyomást szinte fizikailag is
érezni lehet. Mi úgy szoktuk mondani: aki a hangfal elé áll, lebegni
kezd a nadrágszára. Ha ez túlzás is, nem ajánlatos 5-10 méternél
közelebbről hallgatni. Hogy miért van szükség ekkora hangerőre? Talár,
azért, hogy - tetszik, nem tetszik - az első sortól az utolsóig
mindenki odafigyeljen. Ez a zene mindenkihez szólni akar.
DEMJÉN FERENC