Hanglemezív |
Hébe-hóba hanglemezekről is szó esik a hazai hetilapokban,
folyóiratokban, sőt, itt-ott rendszeresen jelentkezik
lemez-recenziójával egy-egy avatott tollú esztéta, de ez mit sem
változtat azon a tényen, hogy a hanglemezkritika Magyarországon
nemlétező műfaj.
A hifi műsoranyag nélkül értelmetlenebb, mint a hanglemez hifi
nélkül. Ezért kötelességünknek érezzük megteremteni a fórumot, amelyen
az arra hivatottak majd életre hívják a hanglemezkritikát, a népszerű
sajtóban amúgy sem éppen virágzó zenei ismeretterjesztésnek e
különleges változatát. Hogy visszanyerjünk valamennyit az eddig
elvesztegetett hosszú évekből, s legyen honnan elindulnunk,
visszanyúltunk egészen novemberig, s alább közreadjuk csaknem negyven
magyar komolyzenei lemez (album) leírását, recenzióját, kritikáját.
A műfajt magát egyelőre csak ízlelgetjük. Még azt sem tudjuk,
elvárjunk-e a hanglemezkritikusainktól valamiféle Közös Nevezőt...
avagy éppen abból kovácsoljunk erényt, hogy egyikük esetleg tapasztalt
szaktekintély, másikuk pedig - mint később bizonyára még sok
kollégája - talán éppen most vállalkozott először ilyen feladatra,
kissé gyanakodva, de kíváncsian.
Hajónk vízrebocsájtásáért köszönet illeti Abody Bélát, Boros
Attilát, Fittler Katalint, Fodor Lajost, Hamburger Klárát, Juhász
Elődöt, Meixner Mihályt, Pándi Mariannet, Várnai Pétert és a ki a
szervezés gondját is vállára vette: Kertész Ivánt.
Egy gyenge pontunkat önszántunkból megmutatjuk. Aligha lepi meg
azt, aki elolvasta magazinunk előszavát a magyar audio-kultúra
színvonaláról: egyelőre nem jelezhetjük, milyen készülékeket
használnak hanglemezkritikusaink. De reméljük, sőt, hisszük, hogy a
lemezkultúra fejlődésével előbb vagy utóbb laikus és hivatásos
egyaránt rádöbben (és számot tart) arra az információ- és
élménytöbbletre, amelyet ma még nem tud előhívni a lemezbarázdákból.
*
Vokális művek
Vivaldi: L'Olimpiade (Az olimpia)
Zempléni Mária - szoprán,
Takács Klára - mezzoszoprán,
Horváth József - tenor,
Miller Lajos, Gáti István - bariton,
Kováts Kolos - basszus
Budapesti Madrigálkórus
Magyar Állami Hangversenyzenekar
vezényel Szekeres Ferenc
(olasz nyelven)
SLPX 11901-03
A magyar lemezgyártás egész történetének legnépszerűbb komolyzenei
produkciója a Gardelli vezényletével felvett Vivaldi-mű, A négy évszak
volt és maradt napjainkig. A népszerűséget e téren nem
hozzávetőlegesen mérik, hanem az eladott lemezek százezreivel. Aki
tehát addig nem vette volna észre, ebből rájöhetett a Vivaldi-muzsika
és általában a barokk kompozíciók mai kelendőségére, a barokk
hangzásvilágnak a modern ember idegrendszerét és pszichikumát
kellemesen, sőt, jótékonyan érintő hatására. (E tapasztalatot a Bach
orgonaművek iránti érdeklődés tovább erősítette a
lemezkereskedelemben.) A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat igen komoly
igényre építhetett, amikor újabb barokk alkotások között válogatva,
Antonio Vivaldi 300. születésnapjára elkészítette a velencei mester
L'Olimpiade című operájának felvételét.
A mű a bécsi udvari drámaköltővé vált Pietro Metastasio
szövegkönyvére készült, amelyet - a történészek kutatásai szerint -
több mint félszázan megzenésítettek; elsőnek az ugyancsak bécsi udvari
szolgálatba szegődött Antonio Caldara. A történet, a reneszánsz dramma
per musica hagyományait követve, antik témára épült, két szerelmes pár
(királyi sarjak) már-már tragikusra fordult sorsáról szól. Szerepel
benne eltűnt s csodálatos módon előkerült-felismert görög királyfi,
családi gyűlölködéstől akadályozott szerelem, lovagi torna,
személycsere és rengeteg félreértés... Sok ürügy a drámai
hatáskeltésre és színpadi látványosságra, amiben Metastasio nagy
tapasztalattal rendelkezett.
A mai hallgató számára viszont mindez arra tűnik ürügynek, hogy
élvezhesse - Vivaldit. Azt a zeneszerzőt, aki a Monteverdinél tökélyre
emelkedett énekbeszédet a friss érzelmek és indulatok, a velencei
könnyedség és játékosság igényeihez igazította, a szólók és együttesek
szerepeltetését máig élvezetes concertóinak fényes
kontraszt-technikájával emelte egy újfajta drámaiság szférájába;
zseniális utódoknak mintául szolgáló csodálatos dallamvilágát pedig
gyönyörű variánsokkal gazdagította.
F. L.
Charpentier: Te Deum
Bach: 50. kantáta
Kalmár Magda, Tokodi Ilona - szoprán,
Takács Klára, Budai Lívia - alt,
Fülöp Attila, Keönch Boldizsár - tenor,
Kováts Kolos, Begányi Ferenc - basszus
Veszprém Város Vegyeskara,
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Vezényel Zámbó István
Hungaroton SLPX 11907
Ritkaságokat, különlegességeket, "újat" kereső korunk nemcsak a
régi petróleumlámpák, vasalók, kávédarálók iránti nosztalgiát
honosította meg, hanem ezzel párhuzamosan szinte hajtóvadászatot
indítottak a zenészek az elfeledett vagy rég nem játszott zeneművek
felkutatására. Helyes irányzat ez, hiszen az évszázadok folyamán
rengeteg zenemű méltatlanul kerül az érdeklődés perifériájára. A
múltat kutatók néha túlzásokba is esnek, és olyan művekről is
megpróbálják "lefújni a port", amelyekről nem érdemes. De nem ebbe a
kategóriába tartozik Mars-Antoine Charpentier (1634-1704) műve, a Te
Deum! Szerzője egy ideig Moliére színházánál működött, később
egyházzenei tisztséget vállalt. Muzsikája a XVII. századi zene egyik
jeles alkotása, s erről a műről az MHV a világon elsőnek készített
lemezfelvételt. A két kórusra, két zenekarra és nyolc szólistára írt
egyházi művet nagy odaadással szólaltatja meg a kórus és a szólisták;
a zenekarra itt viszonylag kisebb feladat hárul. A kórus friss,
fiatalos hangzásával, általában jó szövegkiejtésével tűnik ki, a
szólisták közül a férfiak produkciója tetszett jobban. Technikailag jó
minőségű a felvétel, élvezetes hallgatni.
A lemezen kiegészítésképpen Bach 50. kantátája is szerepel.
Sajnos, a produkció is valahogy "kiegészítésképpen" hat az előbbi mű
előadásával összehasonlítva. A néhány perces kantátatorzó előadása
súlyos feladatot ró a kórusra, és ennek megoldása nem mindenben
sikerült kielégítően. Mintha nem is ugyanazt az együttest hallanánk
énekelni, mint Charpentier Te Deum-ában. A lemez, ettől függetlenül,
nagy érdeklődésre tarthat számot a barokk zene és a ritkaságok
kedvelőinek táborában.
B. A.
Haydn: A patikus
Kalmár, Magda, Kincses Veronika - szoprán
Fülöp Attila, Rozsos István - tenor
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Vezényel Lehel György
SLPX 11926-27
Ezt a vígoperát Haydn az eszterházi (fertődi) kastély
operaépületének felavatására komponálta, Goldoni szövegkönyvére amit
az másfél évtizeddel korábban írt, s akkor - az évente tucatnyi új
operát "faló" Velencében, Fischietti és Pallavicino nevű szerzők
zenéjével - be is mutatták. Haydn fiatal bécsi éveiben ismerkedett az
olasz zenés színpaddal, amikor a nagy librettista, Metastasio
ajánlására Porpora mellett korrepetitorkodott. Fertődön azonban nem
állt rendelkezésére velencei méretű operaegyüttes, ezért Goldoni
történetét négy szereplőre kellett egyszerűsítenie, abból is az egyik
férfiét szoprán hangú kamasszá fiatalítania. Az előadás sikert
arathatott, mert később Bécsben is eljátszották. Kézirata csak
hiányosan maradt fenn, ami alkalmat adott az avatott-avatatlan
utódoknak, hogy saját zenéjükkel kiegészítsék. A mi lemezünk a
műgonddal hitelesített összkiadásbeli töredéket szólaltatja meg, amely
a II. felvonásból csak egy áriát tartalmaz és a finálét.
Lehet, hogy színpadon ez a töredék hiányérzetet kelt, a lemezen
viszont annál hiánytalanabb élvezetet. Az olasz mintákat Haydn a maga
kiforrott, népies fordulatokban és elemekben gazdag, önálló és érett
hangján követi, áriáit a szonáta forma klasszikus keretéhez igazítja,
kevés vonósból és 5-6 fúvósból álló zenekarát színes, a játék
fordulatait változatosan követő ötletességgel - de szimfonikus
hangzás- és formaideálját fel nem adva - használja fel.
F. L.
Monteverdi: Sacrae Canticulae
Palestrina: Magnificat
Győri Leánykar
Vezényel Szabó Miklós
SLPX 11937
Nagyot lépett előre az utóbbi évtizedekben a vidék zenei élete.
Sok együttes már semmivel sem marad el a fővárosiak mögött, sőt,
bizonyos tekintetben példával is szolgálhat. Ilyen az 1958-ban
megalakult Győri Leánykar is, amely hamarosan az ország egyik legjobb
kórusává fejlődött. Szabó Miklós, aki kezdettől fogva karnagyuk, arra
törekszik, hogy műsorukon ne csak gyakran énekelt repertoárművek
szerepeljenek: vállalkozzanak minél több ismeretlen kompozíció
bemutatására is. Új lemezükön Monteverdi Sacrae Canticulae című,
huszonhárom darabból álló motetta-gyűjteménye szerepel, valamint
Monteverdi nagy elődjének, Palestrinának a Magnificatja.
A Sacrae Canticulae Monteverdi fiatalkori műve (tizenöt éves volt,
amikor megjelent) és még nyoma sincs benne a zeneszerző későbbi,
drámai stílusának. Az egyes kétszólamú motetták nem alkotnak szerves
ciklust, ez csupán gyűjtemény, tehát sem a zeneszámok egymásutánját,
sem a sorozat egészének felépítését nem tervezte meg Monteverdi. Meg
kell vallanom, a teljes művet végighallgatni harminchárom és fél
percben igen fárasztó, az egyes számok fakturájának, tempójának és
hangzásának hasonlósága miatt.
Palestrina tíz perces Magnificatja már lényegesen változatosabb. A
Győri Leánykar valóban avatott tolmácsolója ezeknek a XVI. századi
kórusműveknek. Tagjai nagyon tisztán énekelnek, előadásukban pompásan
érvényre jutnak a reneszánsz vokális muzsika világos dallamvonalai.
Talán csak a latin szövegejtésük - amely nem mindig plasztikus és
érthető - hagy némi kívánnivalót maga után. Szabó Miklós biztos
kézzel vezeti együttesét; az előadás magas művészi színvonala
javarészt az ő stílusérzékének és finom zeneiségének köszönhető.
K. I.
Régi magyar dalok
Benkő Dániel feldolgozásai
Bakfark Consort
SLPX 12008
Ez a lemez minden bizonnyal nagy kelendőségre számíthat, hiszen
napjainkban a népi művészet és annak "kapcsolt területei" nagyon
népszerűek. Divat-e ez a népszerűség vagy sem? - nem itt a helye ezt
vizsgálni. Mindenesetre örvendetes jelenség.
A lemez anyagát Benkő Dániel a 16-19. század magyar
dallamanyagából állította össze. Van a dalok közt virágének, népének,
Pálóczi Horváth Ádám Ötödfélszáz énekének és más gyűjteményeknek
darabjai, lakodalmas nóták és szövegezett táncdalok, illetve
verbunkosok. Igen helyesen mondja Benkő a lemez kísérő szövegében,
hogy inkább a dalok történeti hűségű rekonstrukciójára, semmint
"feldolgozására" törekedett. Ez a rekonstrukciós munka harmóniai téren
igen egyszerű eszközökkel él, a színhatásokról a hangszer-összeállítás
változatossága gondoskodik. Stílushű ez a munka: a legtöbb esetben
megelégszik az egyszerű lant- illetve gitárkísérettel. Ahol több
hangszert használ, ott is az autenticitás a fő célja.
Több énekes működik közre: a legjobb értelemben vett amatőröktől a
dalénekeseken át az operaházi művészekig. Tolmácsolásuk színvonala
talán éppen ezért vegyes. Nem a hangi produkcióval van a baj, inkább a
stílussal. Így például Lugosi Melinda az egyetlen, aki ért a
rögtönzött variálás technikájához; Ferencz Éva hanganyaga és
előadásmódja talán a legstílusosabb. Egyöntetű hiba a szövegkiejtés
tisztátalansága: Borbás György kivételével egyik énekes sem érdemelné
ki a Kazinczy-díjat...
V. P.
Barokk kórusművek
(Cavalli, Schütz, Zeilenski, Pekiel, Marenzio)
ELTE Bartók Béla énekkara
ELTE egyetemi koncertzenekar
Andor Éva, Kincses Veronika - szoprán,
Jablonkay Éva, Seregélly Katalin - alt,
Fülöp Attila, Nagy János - tenor,
Polgár László, Ütő Endre - basszus.
Continuo:
Ella István - orgona,
Horváth Anikó - csembaló,
Kis Domonkos Judit - gordonka
Vezényel Baross Gábor
SLPX 12019
A 16. és 17. század öt mesterének művéből állította össze igényes
műsorát Baross Gábor. Örvendetes, és szívesen regisztráljuk, hogy egy
amatőr kórus - az 1948-ban alapított Bartók Béla énekkar - ilyen nehéz
és nagy feladat megoldását vállalta, és jótékonyan bővítette ezzel a
lemezzel a meglehetősen gyér kórusfelvétel-repertoárt. Igaz, hazánkban
a kóruséneklés hagyományai elevenek, nem véletlen, hogy az angol rádió
évente megrendezett nemzetközi kórusversenyén minden esztendőben
magyar kórus vagy magyar kórusok szerepelnek a győztesek között -
mégis, ehhez viszonyítva igen kevés kórusfelvétel jelenik meg a
Hungaroton gondozásában. Kár, hogy a lemeztasakon csak a kórus és
karmestere tevékenységének méltatására jutott hely, a nálunk csak
kevesek által ismert, vagy szinte teljesen ismeretlen művekről sem
ártott volna szólni, hiszen az ilyen, ritkaságokat tartalmazó
felvételeknek szükségük van a részletesebb műsorismertetésre.
Dicsérendő ezzel szemben az, hogy külön betétlapon mellékelték a
kórusművek szövegét.
Az előadások általában jónak mondhatók, színvonaluk talán nem
teljesen egyenletes. Schütz és Cavalli művét előadni igen nagy
problémát jelent, és itt felmerül a "korhű, vagy mai értelemben vett"
előadás kérdése is. Véleményünk szerint Baross Gábor a középutat
választotta: jótékonyan elkerüli a szélsőségeket mind a túlzottan
historikus igényű előadás, mind a romatikus ízű produkció között.
Érdekes megismerkedni Zielenski és Pekiel három művével is, ezek
szintén gazdagítják lemezrepertoárunkat.
M. M.
Zenekari művek
Bizet: I. (C-dúr) szimfónia
Az Arles-i lány - I. szvit
Szombathelyi Szimfonikus Zenekar
Vezényel Petró János
SLPX 11908
Nem szokványos lemez, sem a rajta szereplő műveket, sem pedig az
előadókat tekintve. Georges Bizet operakomponistaként, a Carmen
alkotójaként ismert, a lemez viszont a szimfonikus zeneszerzőt állítja
a figyelem középpontjába. A zenekar, a Szombathelyi Szimfonikusok sem
gyakori vendége a hanglemezstúdióknak.
A C-dúr szimfónia a kamasz komponista műve, 1855-ben, 17 éves
korában írta. Nyolcvan évig porosodott a párizsi Conservatoire
könyvtárában. Bizet egyik angol kutatója fedezte fel és hívta fel rá
Felix Weingartnernek, a neves karmesternek a figyelmét, aki 1935-ben
Bázelban be is mutatta. A darab nagy sikert aratott, és azóta is
gyakran szerepel a zenekarok repertoárjában. A fiatal Bizet Gounod
hatására komponálta művét, de az ő közvetítésével természetesen a nagy
példa, a bécsi klasszikus szimfónia nyomán formálta meg a magáét. A
C-dúr szimfónia cseppet sem hat tanulmányi darabnak, zeneszerzői
ujjgyakorlatnak.
Természetes, friss hangvételével megragadja a mai hallgatót is.
Hogy növendék alkotásáról van szó, az csupán abban mutatkozik meg,
hogy nem korának, a XIX. század közepének romantikus stílusában, hanem
ennél korábbi zenei nyelven ír. A legegyénibb hangját a második tétel
keleties jellegű oboaszólójában véljük felfedezni, ez a hangvétel még
majd többször visszatér későbbi munkáiban, a színpadiakban is.
Alphonse Daudet-nak Az arles-i lány című művéhez írt kísérőzenéje
már érettkori kompozíciója Bizetnek, 1872-ben, 34 éves korában fejezte
be. A mű anyagából később két zenekari szvit készült, az elsőt maga a
zeneszerző, a másodikat az ő halála után barátja, Ernest Guiraud
állította össze. A lemezen a kevésbé ismert számokból álló első szvit
hangzik el.
A Szombathelyi Szimfonikus Zenekar 1962-ben alakult, és csupán
1974-ben vált önálló hivatásos testületté. Ez a lemez is bizonyítja,
hogy karnagyuk, Petró János vezetésével rövid idő alatt milyen jó
együttessé kovácsolódtak össze. Persze produkciójukat még nem lehet a
nagy zenekarokéhoz mérni. Az összjáték tekintetében igen kevés
kifogásolnivalót lehet találni teljesítményükön, de az egyes
szólamcsoportok hangzása még lehetne pallérozottabb, és a virtouzitást
igénylő gyors vonós futamok sem zajlanak le minden zökkenő nélkül.
Tolmácsolásukban Az arles-i lány szvit harmadik tétele, a lírai
Adagietto tetszett a legjobban.
K. I.
Mozart:
A-dúr zongoraverseny K. 414
C-dúr zongoraverseny K. 246
Rados Ferenc - zongora
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Hangversenymester: Rolla János
Művészeti vezető: Sándor Frigyes
SLPX 11912
Két ritkábban játszott-hallott zongoraverseny felvételének
örülhettünk ezúttal. A lemez érdekessége, hogy kiváló
zongoraművészünk, Rados Ferenc nagyon ritkán vállal nyilvános
szereplést és lemezfelvételt.
Mozart A-dúr zongoraversenye az 1780-as évek elején, a Szöktetés
komponálásának idején készült. Szerzője saját testére szabta, saját
zongoraművészi igényeit kívánta kielégíteni művével, így a
versenyműnek bravúros zongoraszólama van, ellentétben a lemezen
szereplő másik - C-dúr - koncerttel. Ez utóbbi egy műkedvelő
zenebarát, Lützow grófné részére készült és ezért zongoraszólama jóval
egyszerűbb. Radon Ferenc mindkét koncertben Mozart muzsikájához illő
végtelen egyszerűséggel, természetességgel oldja meg feladatát. A
szerzőre oly jellemző "éneklő" allegrót éppúgy élvezhetjük
előadásában, mint a lassú tételek líráját. Különösen szépen sikerült
az A-dúr verseny helyenként már-már Beethovent idéző, lassú tételének
megformálása.
Rados zongorázása rendkívül plasztikus, világos, áttetsző ezen a
lemezen is. Nem akarja túlinterpretálni a műveket, többet kihozni
belőlük, mint amennyit formájuk, tartalmuk, hangvételük megenged.
Mozart zenéje esetében ez különösen dicsérendő erény, főleg
napjainkban, midőn különféle kísérletezések tanúi lehetünk, akár a
"korhű", akár a "mai" előadásmód bajnokai részéről. Kiváló partnere a
zongoraszólistának a Sándor Frigyes által vezényelt Liszt Ferenc
Kamarazenekar, mértéktartó, szépen hangzó muzsikálásával. A felvétel
technikailag is méltó az előadókhoz.
B. A.
Haydn: Esz-dúr szimfónia,
No. 103. (Üstdobpergés)
D-dúr szimfónia, No. 93.
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Vezényel Erdélyi Miklós
SLPX 11923
A lemezen szereplő két szimfónia az úgynevezett "londoni"
szimfóniák közé tartozik; Haydn alkotómunkásságának kiemelkedő
remekművei ezek az opuszok. Hangversenyen javarészt nálunk is,
külföldön is azokat a műveit szólaltatják meg, amelyekhez melléknév
fűződik - ezért nevezhetjük a ciklus legismertebb darabjainak az
"Üstdob", a "Katona" vagy az "Óra" szimfóniáját - míg méltánytalanul
ritkán hangzanak fel a koncerteken a csupán hangnemükkel és számukkal
jelzett művek. A Hungaroton új felvételén két kései Haydn-szimfónia
hangzik fel, az 1792-ben előadásra került D-dúr és az 1795-ben
keletkezett, az első ütemben megszólaló, halk üstdobpergésről
elnevezett Esz-dúr mű.
Erdélyi Miklós már évtizedek óta rendszeresen műsorán tartja Haydn
szimfóniáit, és szívesen vezényel a kevésbé ismert, kevésbé népszerű
művek közül is: a karmester helyes meggyőződése, hogy Haydn mértékével
nézve a nem annyira népszerű alkotások is tökéletes remekművek,
megismerésük csak hasznára válik a közönségnek és a zenekaroknak is.
A karmester és a jó formában játszó Állami Hangversenyzenekar
elsődlegesen a haydni zenében rejlő erőt, energiát érzékelteti, és
ezzel világosan rámutat e kései művek Beethoven-közelségére. Mégsem a
romantika felől közelit a szimfóniákhoz, hanem elsősorban a művek
klasszikus vonásait hozza előtérbe. Erdélyi igen jó érzékkel világít
meg egy-egy olyan harmóniai érdekességet, egy-egy szokatlan
modulációt, amely a maga korában méltán keltett feltűnést, és
örvendetesen szakít a hosszú időn át uralkodó, kedélyes "Haydn papa"
felfogással. Külön kiemeljük a D-dúr szimfónia pompás tempójú
zárótételét és az Esz-dúr mű gyönyörű lassú tételének igazán ihletett
előadását.
Sajnos, a felvétel technikai színvonala nem áll ezen a magas
fokon, a hangzás nem eléggé színes, a zenekari színek sokkal
plasztikusabbak lehetnének. Örömmel regisztráljuk viszont, hogy a
felvételhez a legújabb zenetörténeti kutatásoknak megfelelő
Robbins-Landon féle kottaanyagot használták fel.
M. M.
Klarinétversenyek
(J. M. Molter, J. és C. Stamitz)
Horváth László - klarinét
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Hangversenymester: Rolla János
Művészeti vezető: Sándor Frigyes
SLPX 11954
Hangszertörténeti különlegességet ígér ez a lemez. Johann Melchior
Moher (1695-1765), Johann Stamitz (1717-1757) és Carl Stamitz
(1745-1801) művei ritkaságnak számítanak; kitűnő előadóművészek
kalauzolásával tanúi lehetünk egy hangszer - a klarinét -
születésének, egy új s csakhamar népszerűvé váló instrumentum első
diadalának.
Molter versenyműve még igen sokban a barokk concerto-formát
követi; a hangszert ő még "ősformában" (clarinetto olaszul
trombitácskát jelent!) használja. Minden bizonnyal nagy szenzációt
kelthetett a maga korában, amikor a zenekarban ez az új szín
megjelent. Johann Stamitz műve már egy más korszakot jelez, és ismét
más világot tár fel előttünk Carl Stamitz versenyműve (ő különben már
11 művet komponált klarinétra). Nem úgy, mint atyja, Johann műveiben,
a hangszer itt már teljes hangterjedelmében jelentkezik. Egyben
azonban azonosak: mindketten szívesen használnak népies, korabeli
táncokra emlékeztető ritmusokat. Így például paraszttáncnak nevezhető
tételekkel végződik mindkét Stamitz-versenymű.
Horváth László nemcsak érdekes művekkel gazdagította a repertoárt,
de előadóművészként is kiváló produkciót nyújt. Rendkívül szép tónusa
kitűnően érvényesül a felvételen, és biztos stílusérzékkel választja
el egymástól a három mű intonációját. A Liszt Ferenc Kamarazenekar
remek alkalmazkodóképességgel csatlakozik a szólistához.
M. M.
Mozart:
G-dúr fuvolaverseny K. 313
D-dúr fuvolaverseny K. 314
Kovács Lóránt - fuvola
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Vezényel Lukács Ervin
SLPX 11974
Hangszeres virtuozitása, barokk és klasszikus műveken érlelt zenei
kultúrája kiválóan alkalmassá teszi Kovács Lórántot Mozart
fuvolaversenyeinek megszólaltatására. Rugalmas ritmika, mozgékony
passzázs-technika, sokszínűen árnyalt dallamképzés jellemzi előadását,
amely itthon s külföldön egyaránt ismert és elismert. Bár a lemez
készítőinek jó oka volt arra, hogy a Köchel-jegyzékben egymás mellett
található két fuvolaversenyt azonos lemez két oldalán rögzítsék, a
hallgató szempontjából ez mégsem tudható szerencsésnek, mivel a
"bőség zavara" növeli igényességét, és egyik kiváló produkciót a
másikkal mérve, óhatatlanul felfedez olyan hiányosságokat, amelyek más
környezetben nem tűnnének fel.
Csakis a D-dúr versenymű tökéletességéhez mérten kelti a G-dúr
koncert előadása azt a benyomást, mintha a fuvolaszóló merevebb,
kevésbé áradó és kevésbé életteljes volna remekbe sikerült párjánál.
Persze, ha magát a két művet összehasonlítjuk, akkor is a D-dúr
fuvolaverseny bizonyul jobbnak. Nem kelt-e nagyobb hatást a G-dúr
verseny. művet záró menüett-tételnél a D-dúr finálé sziporkázó
vígoperai mozgalmassága, a Szöktetés II. felvonásbeli Blonde-áriájának
ez a korai, "első megfogalmazása"? Érthető, ha ennek a muzsikának
áradó temperamentuma a muzsikusokat is magával ragadja, kiemelkedő
teljesítményre ösztönzi. A versenyművek kadenciáit Kovács Lóránt írta,
egyformán adva tanújelét a fuvolára való komponálás műhelytitkai
fölényes ismeretének és a Mozart-stílusban való otthonosságának.
A Magyar Állami Hangversenyzenekar játéka tetszetős keretet és
megbízható támaszt nyújt a szólistának mindkét versenymű előadásához.
Lukács Ervin körültekintő gondossággal irányítja mind az együttest,
mind a szólistát. Külön dicséretet érdemel mindkét versenymű
előadásának technikai megoldása, amely a zenekari hangzás arányait és
a szólóhangszer zörejmentes érvényesülését egyaránt biztosítja
számunkra.
P. M.
Vivaldi: Lantversenyek és triók
Benkő Dániel - lant,
Rolla János - hegedű,
Bársony László - viola d'amore,
Frank Mária - gordonka,
Pertis Zsuzsa - csembaló
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Hangversenymester: Rolla János,
Művészeti vezető: Sándor Frigyes
SLPX 11978
Van úgy, hogy a lemezkritikusok - egyetlen tétel vagy ária
kedvéért - egy-egy felvételt igen magasra értékelnek, megvételre
ajánlanak (hiszen mi lehet a tulajdonképpeni célja bármiféle
kritikának, mint a segítő-útbaigazító tanácsadás!) Az előttünk fekvő
Vivaldi-lemez bele is tartozik ebbe a kategóriába, meg nem is. Azért
nem, mert a felvételnek úgyszólván teljes anyaga kitűnő, mind a művek,
mind az előadás szempontjából. S azért igen, mert a négy mű 12 tétele
között van egy olyan is, amely miatt minden zenebarátnak, gyűjtőnek,
aki csak a barokk zenét s benne Vivaldit szereti, ezt a lemezt
hallania kell.
A D-dúr lant-concerto Largojáról van szó. Gyakran hivatkozunk
arra, hogy a dallamszépség letéteményesei az olasz zeneszerzők. Arra,
hogy egy - klasszikus, romantikus vagy barokk korból származó - olasz
melódia az arányosság, a kifejezés, röviden: a szépség maga.
Próbálhatjuk elemezni ezeket a dallamokat, is soha nem tudhatjuk
analitikus megközelítéssel feltárni az olasz dallam szépségének
rejtélyét. A D-dúr lantverseny lassú tétele épp ennek az
elemezhetetlen szépségnek mintapéldája. Milyen különös: Vivaldi
concerto-muzsikáját általában allegróinak motorikus lendülete,
ritmikus feszültsége miatt szeretjük. Itt egy lassú tétel kerül az
esztétikai középpontba, egy szélesen kibontott Largo. Ez már önmagában
véve is ritkaság hiszen Vivaldi concertóinak lassúi általában rövidre
fogottak. A másik különlegessége: a csodálatos melódiát nem a
parexellenes dallamhangszer, Vivaldi saját hangszere: a hegedű énekli,
hanem a lant, tehát egy elpattanó hangokat produkáló, pengető
instrumentum. Bizonyíték ez arra, hogy az igazi dallamkultúra minden
megszólaltató médiumot birtokába vehet. Az előadás pedig bizonyíték
arra, hogy milyen nagy művésze, fölényes virtuóza hangszerének Benkő
Dániel.
Ez csak egy tétel. Ám a hallgató bőven kap mást is, szépet,
érdekeset, jót -, mindezt kiváló előadásban, kifogástalan
hangfelvételi technikával
V. P.
Goldmark: a-moll hegedűverseny
Mendelssohn: d-moll hegedűverseny
Kocsis Albert - hegedű
Szombathelyi Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Petró János
SLPX 12007
Goldmark Károly elsősorban a Sába királynője szerzőjeként jutott
világhírre, mi is úgy ismerjük őt, a keszthelyi születésű mestert.
Kompozíciós munkásságának egyéb megnyilvánulásai szinte kívül esnek
zenei életünk falain. Pedig egyetlen hegedűversenyét annak idején
Hubay Jenő, Auer Lipót és Bronislav Hubermann tarolták műsorukon. És
ha a hegedűsök panaszkodnak, hogy a zenei romantika egyébként
rendkívül gazdag terméséből be kell érniük Mendelssohn és Brahms
versenyművével, akkor teljesen jogos Goldmark hegedűversenyének
újrafelfedezése.
Ez a hegedűverseny elsősorban arról tanúskodik, hogy szerzője
hegedűs volt, aki korai ifjúságától szinte együtt nőtt fel
hangszerével. Hálás, virtuóz, a hegedű lelkéből fakadó szólamot,
játszanivalót szán az előadónak, a lírai bensőséges hangvételtő1 a
játékos, szeszélyes hangulatokig. Kocsis Albert alkatához nagyon közel
áll ez a muzsika. Megformálása, a színek "kikeverése", a hangulatok
megérzése, a lírai momentumok megszólaltatása szépen sikerül
előadásában. Romantikus muzsika ez a javából, előadása pedig méltó a
műhöz. Kocsis Albert partnere, a Petró János vezette Szombathelyi
Szimfonikus Zenekar jól alkalmazkodik a szólistához. Nem tolakszik
előtérbe, de nem is marad puszta kíséretként a zenélés hátterében.
Mendelssohn d-moll hegedűversenye ismét csak igazi kuriózum:
Yehudi Menuhin fedezte fel és adta közre 1951-ben. Így párja lett - ha
nem is minden vonatkozásban - a szerző addig egyetlennek hitt e-moll
hegedűversenyének. Ez utóbbinak romantikus dallamgazdagságával,
egyedülálló eleganciájával, lendületével nem hasonlítható össze ez a
fiatalkori mű, hiszen Mendelssohn mindössze tizenhárom éves volt,
amikor komponálta, de a "gyermek" szerző mesterségbeli tudása,
technikája, ízlése nagyon figyelemre méltó már ebben a műben is.
Kocsis Albert játéka ennek a sokféle hatást tükröző műnek is jelleget,
ad. Talán majd mások is kedvet kapnak, hogy a nagyon gyakran
játszott e-moll versenyen kívül ezt a koncertet is előadják a
pódiumon.
B. A.
Liszt: A-dúr zongoraverseny
Magyar Fantázia
VIII. Magyar Rapszódia
Jandó Jenő - zongora
SLPX 12024
Jandó Jenő két Liszt-versenyművet játszik és egy Magyar rapszódiát
csupa olyan művet, amely számos és kiváló tolmácsolásban megtalálható
a hanglemez-katalógusokban. Valamennyi alkotás végső - itt elhangzó -
változata Liszt pályájának delelőjén, weimari korszakában készült.
Az 1861-ben befejezett A-dúr versenymű Liszt sajátos, új formai
megoldásainak egyike: egyetlen, egységes, rondószerű tétel, amelyben
mégis kimutathatók a több tételes ciklikus forma körvonalai. Mindezt
Liszt a maga nagyon egyéni, variációs - úgynevezett
tématranszformációs - technikájával ötvözi. Vagyis: az egyes témák úgy
módosulnak a mű során, hogy átlényegülnek, karakterüket is
megváltoztatják. Az így létrejövő szerves változatosságot
természetesen az előadónak is érzékeltetnie kell. Liszt versenyművei
közül ez a legszubjektívebb. Kevésbé hálás, de nem kevésbé nehéz
feladat a megszólaltatása, mint a jóval népszerűbb Esz-dúr koncerté.
Eredeti címe Szimfonikus koncert volt, ennek megfelelően a zongorának
nincsen egyértelműen uralkodó szerepe. Inkább társa csak a zenekar
hangszereinek.
A több helyütt kamaraszerű választékossággal meghangszerelt
partitúra megkívánja, hogy a szólista kiváló kamarazenész legyen, de
egyszersmind kiváló hangszerjátékos is. Jandó Jenőről mindezt
elmondhatjuk, s ezek az erényei a felvételen is remekül
érvényesülnek: pompásan, biztos ízléssel, fegyelmezetten, értelmesen
zongorázik. Ha a mű gyengéd, "dolce soave" karakterű részleteit még
bensőségesebben, kevésbé tartózkodóan szólaltatná meg, a kontrasztok
is hatásosabbak lennének. Az ÁHZ Ferencsik János avatott keze alatt
igen jót produkál, szépen játszanak a fontos szerephez jutó fúvós
szólisták, illetve a szólócsellista is.
Meggyőzőbb (mert ez inkább a szólista testére, képességeire
szabott mű) a legkevésbé szubjektív karakterű Liszt-koncert: a népies
műdalok feldolgozásával készült Magyar fantázia - a 14. Magyar
rapszódia szabad zenekari átdolgozása. Mintegy ráadásként, még a 8.
Magyar rapszódiát játssza el Jandó Jenő, megint csak ragyogó
technikával, fölényes biztonsággal.
H. K.
Bach: a-moll hegedűverseny
E-dúr hegedűverseny
d-moll kéthegedűs verseny
(BWV 1041, 1042, 1043)
Kovács Dénes, Bálint Mária - hegedű
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Vezényel Erdélyi Miklós
SLPX 12096
Ez az a lemez, amit megjelenése óta - részben, vagy egészben már
számtalanszor meghallgattam. Testileg-szellemileg kimerülten, de
pihenten is. Csendes és zajos napok estéin. Kora reggel munkakezdés
előtt és hajnalba nyúló munka közben. Elsősorban Bachért? Hát persze.
De nincs Bach, ha nincs aki megszólaltassa. Tucatnyi virtuóz akadhat,
aki fényesebben játszhatja, vagy "bachosabban", vagy a
mikrofonigénynek megfelelőbben. Mi az, ami mégis arra késztet, hogy
újra meg újra feltegyem a lemezjátszóra éppen ezt a felvételt,
Kovács Dénes lemezét?
Azt hiszem, ő az egyetlen hegedűs, akivel pont úgy vagyok - s
nyilván nem egyedül én -, mint a zongoristák között Fischer Annieval.
Aki - bár ismerünk nála nagyobb virtuózokat, lenyűgözőbb művész
titánokat - mégis a legközelebb áll hozzánk. Talán mert nemcsak
kortársunk, hanem honfitársunk is. A közös nyelv, Pest levegője, az
utca zaja és a zeneélet arculata; hogy vannak közös örülni- és
szidnivalóink, hogy ugyanazok között a szépségek és csúfságok között
mozgunk... Mindennek ugyan mi köze Bach hegedűszólamához? Úgy látszik,
van köze. És ez az, amit nem véletlenül neveznek a zene
tolmácsolásának.
Erdélyi Miklós alapos ismeretekre, gazdag tapasztalatokra épült
stílusművészete néha semmiben sem egyezik orgonás Bach-emlékeimmel,
mégis: ő is, meg az operaházi muzsikusok nem Bach-játékokról ismert
együttese - tökéletesen megfelel mindannak, ami Kovács játékát oly
intim közelségbe hozza, s amihez a harmadik darabban megszólaló Bálint
Mária hegedűhangja újabb fényt ad.
F. L.
Encores
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Hangversenymester: Rolla János
Művészeti vezető: Sándor Frigyes
Hungaroton SLPX 12106
Régi hiányt pótol, rég óhajtott igényt elégít ki a Liszt Ferenc
Kamarazenekar "ráadás"-számokból összeállított lemeze. Volt egy
korszak zenei életünkben - nem is oly régen -, amikor a kisebb
lélegzetű remekműveket szinte lenézték, nem kaptak helyet a pódiumon,
nem volt olyan "műsortípus" koncertéletünkben (de lemezen sem),
melynek keretében elhangzottak volna. E felvétel megjelenése is jelzi,
hogy ez a szemlélet megszűnőben van. Albinoni Adagioja a barokk
szerzők újrafelfedezésének, divatjának korában tömegigényt elégít ki.
De ugyanilyen sikerre számíthat az Air Bach D-dúr szvitjéből, vagy a
klasszicizmus korából Mozart menüettje a D-dúr divertimentóból, s
Haydn Szerenádja az F-dúr vonósnégyesből.
Mert a lemez Bachtól Johann Straussig tíz remekművet, illetve
részletet szedett csokorba, egytől-egyig kitünő előadásban. Szinte
érezzük, hogy világszerte elismert kamarazenekarunk mennyire élvezi e
kirándulást a "ráadások" világába. Pedig ez a kirándulás közel sem
jelent lazítást, könnyű kalandot. Paganini Moto perpetuoja például
kifejezetten virtuóz igényeket támaszt a vonósokkal szemben, és egy
"könnyebbnek" tűnő Mozart- vagy Rossini-tétel stílusos
megszólaltatásának is megvannak a sajátos követelményei, különösen kis
együttes esetében. A kamarazenekari hangzás, áttetsző jellegénél
fogva, nem tud eltakarni, elmosni olyan nemkívánt vagy kevésbé
sikerült árnyalatokat, amelyek nagyzenekarnál észrevétlenek maradnak.
Nagyon jól sikerült Weiner Rókatáncának ízes megszólaltatása.
Egyáltalán, minden esetben megfigyelhető a felvételen a kisebb
agogikák, tempómódosítások ízléses és szükséges használata -, ezek
egyénivé, hangulatossá teszik az előadást. Egyedül Strauss Pizzicato
polkája sikerült egy árnyalattal komolyabbra a megszokottnál.
A kamarazenekar egységes színe, egyéni hangzása jól érvényesül a
felvétel kiegyensúlyozott technikája révén. Nem nehéz megjósolni: a
lemeznek nagy sikere lesz.
B. A.
Trombitaversenyek
(Bellini, Telemann, Vivaldi)
Maurice André - trombita
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Hangversenymester: Rolla János,
Művészeti vezető: Sándor Frigyes
SLPX 12143
A trombitát hagyományosan egy bizonyos karakterű zene
megszólaltatására használják a komponisták: harciasságot, fényes
pompát, diadalt fejeznek ki vele. Maurice André francia trombitaművész
olyan mestere hangszerének, hogy játékával túl tud lépni a trombita
eredendő korlátain, olyan lágy kantilénákat tud rajta játszani, mint
valami hegedűs vagy klarinétos. Érthető, hogy szűknek találta a
hangszer eddigi skatulyáját és a trombitára irt műveken kívül új
területet keresett a zeneirodalomban hangszere és művészete számára.
Így fedezte fel magának az oboaversenyeket, melyek igen alkalmasak
arra, hogy modern ventiltrombitán játsszák el őket.
André itt a Liszt Ferenc Kamarazenekar kíséretével négy
oboaversenyt szólaltat meg trombitáján. Három közülük barokk darab, a
negyedig romantikus. Az utóbbinak még egy különlegessége van,
nevezetesen az, hogy a neves olasz operaszerzőnek, Vincenzo Bellininek
egyetlen ma is játszott hangszeres műve. Az Esz-dúr oboa- (illetve
trombita-) versenyt ugyanaz a varázsos belcanto dallamosság jellemzi,
mint Bellini operaáriáit és együtteseit. Georg Phillip Telemann XVIII.
századi német zeneszerzőnek két koncertje is szerepel itt: a G-dúr és
az ennél érdekesebb e-moll versenymű. Antonio Vivalditól pedig egy
oboára és hegedűre írt B-dúr kettősversenyt vettek fel a műsorba,
melyben a hegedű csak időnként egyenrangú a trombitával, a főszerep a
fúvóshangszeré.
Maurice André trombitája vetekszik bármely lágy énekhanggal,
amikor Bellini melódiáit játssza. Rendkívül elmélyült muzsikálást
lehet tőle hallani a Telemann G-dúr verseny Andantéjában, vagy a
Vivaldi-koncert Siciliano-ritmusú Largojában. Az is kiderül, hogy
André milyen biztos ura hangszerének. Például az e-moll
Telemann-verseny perpetuum mobile-szerű Allegro molto tételét
rendkívül gyors tempóban, hegedűsöket megszégyenítő eleganciával és
virtuozitással adja elő. A művészt a Liszt Ferenc Kamarazenekar
finoman, alkalmazkodóan kíséri, meglátszik, hogy már sokat muzsikáltak
együtt. A Vivaldi-koncertben a zenekar hangversenymestere, Rolla János
játssza a hegedűszólót. Jól érzi funkcióját a darabban, ha kell,
hegedűje együtt szárnyal a trombitával, de javarészt a háttérben
maradva támogatja a vezető szólistát. A felvételt az Erato cég
készítette Svájcban; a lemez technikai színvonala is elsőrangú.
K. I.
Kamarazene
Haydn: Hat vonósnégyes, Op. 33
Tátrai Vonósnégyes
SLPX 11887-89
Haydn vonósnégyesei minden kamarazenei társulat számára a
kvartett-játszás magasiskoláját, a kamaramuzsikálás alfáját és Omegáját
jelentik. A Tátrai vonósnégyes mindegyik tagjának zenei kultúrája a
bécsi klasszikus mesterek műveinek sokéves tanulmányozásában és
előadásában gyökerezik.
Haydn műveinek filológiai pontosságú feltárása csak a közelmúlt
években indult meg: a közkézen forgó kiadások nem egyértelműen és nem
egyöntetűen rögzítik a zeneszerző előadási utasításait. Tátraiék
interpretációja elsősorban meggyőző erejénél fogva tekinthető
hitelesnek: amit az új összkiadás kottájából kiolvasnak és hangzó
életre keltenek, az nem papiros-ízű "stílushűség" kényszerűségére
vall, hanem az újjáteremtés lázára, a szerzővel azonosulni vágyás
ihletett sugallataira, továbbá olyan gyakorlati szempontokra, mint a
plasztikus hangzás, az anyagszerű hangszerkezelés, az értelmes és jól
követhető formálás.
Ezzel kapcsolatban olykor feltűnik, hogy például a szonátaformájú
első tételek expozícióját az ismétléskor mennyivel folyékonyabban,
magabiztosabban adják elő - általában az indulásnál érzik olykor némi
tétovázás az együttes hangzásán. Ebből a szempontból a legtöbb
kifogásolnivaló a sorozat második (Esz-dúr) darabja során merült fel:
ez a kivitel gondozottságában és a megformálás szuverén
tökéletességében elmarad az "orosz kvartettek" másik öt kompozíciója
mögött. Az op. 33-as vonósnégyes-sorozatot "Scherzók" néven is szokták
emlegetni, arra célozva, hogy valamennyiben helyet kapott ez a hármas
ütemű, pergő tempójú, triós formájú műforma. Az elnevezés azonban
olykor megtévesztő, mert például a sorozat harmadik (C-dúr) darabjának
Scherzo feliratú második tétele a valóságban menüett. Tátraiék finom
érzékkel tesznek különbséget a hat vonósnégyes scherzotételeinek
előadása során e műfaji árnyalatok között, sohasem értelmezik azonos
módon az azonos címmel és jószerivel azonos tempóval jelölt tételeket.
Igen szépek a lassú tételek és megint csak a differenciálás révén
értékes a zárótételek színes és ugyanakkor mintaszerűen fegyelmezett
megszólaltatása.
A lemezek technikai színvonala Mátyás János rendező és Lukács
Judit hangmérnök munkáját dicséri. A kísérő füzet Somfai László,
világhírű Haydn-kutatónk tanulmányát tartalmazza.
P. M.
Beethoven:
Esz-dúr szonáta Op. 27/1
Esz-dúr variációk és fúga Op. 35
E-dúr szonáta Op. 109
Bächer Mihály - zongora
SLPX 11938
Zenei életünkben korántsem egységes a Bächer Mihályról alkotott
kép: a művésznek vannak lelkes hívei, vannak szélsőséges ellenzői is.
Ez már koncertjeire is érvényes, - a lemezprodukcióira még inkább áll.
Ráadásul Bächer ugyanazzal az attitűddel keresi fel a stúdiót, mint a
koncertpódiumot. Ezért előre megjósolható, hogy a lemez nem fogja sem
híveit, sem ellenzőit a másik táborba hódítani. Pártatlanságot
vallani, vagy akár csak ígérni is egy produkció megítélésében: ritkán
és nehezen teljesíthető vállalkozás. Személyes érzéseimet
kiküszöbölhetem, de koncertélményeimet aligha tehetem félre. Így nem
tévedhetek nagyot, ha azt állítom, hogy a lemezt azok fogják igazán
kedvelni, akik hallották már Bächert koncertezni, és ráéreztek egy-egy
hangversenyének sajátos atmoszférájára.
Bächer, noha előadásában minden hang fontos, nem vész el a
részletekben; a darabhoz való közeledésmódja komplex. "A zeneszerző a
lényeget rögzítette írásban, tehát a kotta a lényeget tükrözi" -
Bächernek ez a hite a lemezen szereplő mindhárom darab
interpretálásában megmutatkozik. A felvétel egyes részei szinte
koncert-élményt jelentenek - sajnos, azok az esetlegességek, amelyek
hangversenyen alig zavarnak, a lemez többszöri meghallgatásakor
rendkívül bosszantóak, makacsul visszatérő azonosságukkal,
"pontosságukkal". (Utalok néhány pedálozási pongyolaságra.)
Inkább a Beethoven-művek kottái, mintsem a leírt elemzések
mutatnak rá arra, hogy Beethoven zenéjének egyik korán kialakuló
karaktere, az induló - melyre a későbbiekben a pontozott ritmus
jellemző - egy egyenletes, menetelő mozgású zenei anyagból származik.
Azért térek ki erre, mivel Bächer interpretációja arra is rámutat,
hogy ez az egyenletes-feszes ritmusú indulókarakter még a késői művek
némelyikében is megtalálható.
Lenyűgöző az E-dúr szonáta előadásmódja. Ehhez viszonyítva
jellegtelen az Esz-dúré. Anélkül, hogy egy jó kiadású kotta előadási
jeleit kérnénk számon az előadótól, meg kell állapítanunk, hogy az
effektusjelek figyelmen kívül hagyása (illetve tudomásul vétele, de
egyben illusztratív-színező alkalmazása, azaz a hangokkal való szerves
kapcsolatának fel nem ismerése) szegényebbé tette Beethoven zenéjét.
Érthetetlen számomra, hogy aki olyan kifejezően, és éneklően játszik
az E-dúr szonátában, miért így adja elő az Esz-dúr szonáta lassú
tételét. (Holott már a hangnem - Asz-dúr - is egy sajátos hangulatkört
sejtet.)
Az Eroica-variációk élvezését maga a lemez gátolja. Hogyan lehet
két oldalra vágni egy összefüggő variáció-sorozatot? Véleményem
szerint a technikai kifogás (a lemezoldal terjedelme) aligha jelenthet
mentséget. Ráadásul éppen a minore-változat kerül új oldalra, amely
nem önmagában (vagy nem csak önmagában), hanem a megelőző dúr
variációval együtt, egy folyamat részeként értelmezendő. Jó lenne, ha
a későbbiekben még elvétve sem rontaná ilyen "technikai apróság"
egy-egy lemezfelvétel művészi értékét.
F. K.
Schubert:
Négykezes zongoraművek
Rohmann Imre, Schiff András
SLPX 11941
Nagyon örvendetes, hogy a magyar hanglemezgyártás is kiveszi a
résrét Franz Schubert kevésbé ismert kamaramuzsikájának
népszerűsítéséből. Ezen a lemezen olyan remekműveket talál a hallgató,
amelyekkel egyébként nehezen ismerkedhetne meg. Pedig Schubert négy
kézre irt zongoraművei fontos részei alkotóművészetének: érzelmekben,
harmóniai-dallami-színbeli szépségekben hallatlanul gazdag,
szimfonikus szövésű, négyszólamú darabok. A műfaj divatos volt
Schubert korában, az itt szereplő alkotások zenei és technikai
nehézségei azonban csakugyan túlhaladják a dilettáns házimuzsikálás
szintjét. Közülük több talán inkább a zenekari előadás teljes
reménytelensége miatt íródott éppen zongorára.
Nem csupán a zenék szépsége, a két zeneszerző szoros belső
rokonsága teszi ezt a lemezt Ránki Dezső és Kocsis Zoltán
Mozart-négykezeseinek pendant-jává: azzá teszi a tolmácsolás magas
szintje is, ha talán a művészi intenzitásnak, érzékenységnek nem is
teljesen azonos fokán. A fiatal magyar pianista nemzedék másik két
kiemelkedő tehetségű művésze, Rohmann Imre és Schiff András is teljes
összhangban, a művek mélyreható ismeretével és szeretetével zenél. A
Schubert-muzsika káprázatosan bőséges, sokrétű invenciójára, igézetes
szépségeire való őszinte rácsodálkozás örömével szólaltatják meg a
darabokat.
Az ismertető szöveget (Jörg Demus, a híres zongoraművész írását)
ezúttal német eredetiből fordították, sajnos, bosszantó hibákkal.
H. K.
Barokk orgonazene
(Bach, Sweelinck, Murschhauser, Böhm)
Lehotka Gábor
SLPX 11980
Aligha szükséges bemutatni Lehotka Gábort a magyar zenebarátoknak
és hanglemezgyűjtőknek. Elegendő egyetlen adat: az ő első
Bach-felvétele érte el először nálunk az aranylemez címhez szükséges
kiadási példányszámot.
Annál többet kell beszélni arról az "új" orgonáról, amelynek
hangját az előttünk fekvő lemez megörökítette. Az "új" kifejezést
azért tettük idézőjelbe, mivel ez a Vácott felállított (az ottani
zeneiskola nagytermében lévő) orgona éppen hogy a múlt orgonaépítési
elveinek alapján készült. Tervezője az organológia európai hírű magyar
szakembere, dr. Szigeti Kilián. A tervezés elve: visszatérni a
Bach-korabeli orgonához; elvetve mindazt a ma már feleslegesnek
ítélhető regisztert, redőnyt és más segédeszközt, amellyel a romantika
korának orgonaépítészete a hangszert ellátta. Ezek a romantikus színek
voltaképpen alkalmatlanná tették az orgonát az orgonairodalom
legjelentősebb, barokk műveinek előadására. Az új váci hangszer
viszont (logikus hangképfelépítésével, a barokk hangzást lehetővé tevő
fasípokkal) nagyszerű képviselője az eredeti hangzáshoz visszatérő mai
irányzatnak.
Ahhoz persze már Lehotka nagy művészete kell, hogy kihasználva a
lehetőségeket, olyan regisztrációval, olyan előadásban szólaljanak meg
Bach, Böhm, Sweelinck és Murschhauser művei, hogy nemcsak a hangzás,
hanem az egész elődás is tökéletesen kielégítse stiláris igényeinket.
A nagyszerű összképen belül is feltűnik a váci hangszer rendkívül
tömör basszusa (pedig a diszpozícióban nincsen egyetlen 32 lábas
regiszter sem). Lehotka regisztráló művészete révón a fúgatételek
szövevénye tökéletesen "átvilágítódik". Így éppen ezek a fúgák adják a
lemez legnagyobb élményeit. (A magyar hallgató nyilván meglepetéssel
fogja felfedezni a h-moll fuga témafejének hangról-hangra való
megegyezését... a Háry János intermezzójának dallamával!)
V. P.
Mai magyar zene
Az új fuvola
(Dubrovai L., Dukay B., Sáry L.)
Matuz István
SLPX 11920
Találó az elnevezés. Valóban új fuvolát hallunk majd mindegyik
kompozícióban. Pontosabban: hagyományos fuvolán játszik Matuz István,
de a tradicionálistól igen gyakran eltérő módon. A kiváló fuvolaművész
évek óta tudományos alapossággal és lankadatlan kísérletezőkedvvel
foglalkozik hangszerével, annak lehetőségeivel, az újfajta
megszólaltatási módokkal, többes "fogásokkal" és így tovább.
Feladatunk most itt aligha az új játékmód leírása, sokkal inkább a
summázás: amit végül is "kihoz" hangszeréből, az meglepő, friss és -
ami a legfontosabb - többnyire zenei fogantatású.
A kortárs zene kedvelők bizonyára örömmel fogadják Matuz lemezét.
Ám az e kor muzsikájával még csak barátkozók alighanem szívesen
hallgattak volna más időszakból származó kompozíciókat is. Így
egységesebb, úgy talán még vonzóbb lett volna a lemez. Nemzetközileg
így, ebben a formában biztos, hogy pontosabban talál célba.
Matuz igényességére jellemző a műsorválasztás is. Három magyar
zeneszerző (Dubrovay László, Dukey Barnabás és Sáry László) mellett az
irodalom két nagynevű mesterének, Edgar Varése-nek és André
Jolivet-nek egy-egy művét szólaltatja meg, technikailag
kifogástalanul, éretten, e nehéz művek befogadását megkönnyítő
szuggesztivitással. Nehéz bármit is kiemelni előadásából, az
olyannyira töretlen, mindig a darab szolgálatában álló. Talán
érdekességképpen emlékeztetnék a két szerző (Dukay és Sáry) által
lényegében külön-külön írt, de végülis eggyéforrott mű fölényes
interpretálására (Two Players), vagy például a Jolivet-sorozat
"varázslására": Matuz érzelmileg-gondolatilag fűtött, pontos előadását
a szerző autentikusnak fogadta el, a kiegészítő újabb effektusokkal
együtt.
Nem könnyű élvezetet ígér a lemez, de többszöri meghallgatása új
és új titkokat tár fel abból a sokak számára még csak kevéssé megnyerő
világból, aminek neve: a ma zenéje, az új fuvola hangja.
J. E.
Mai magyar művek cimbalomra - 2
(Bozay A., Kocsár M., Láng I., Sáry L., Székely E.)
Fábián Márta
SLPX 12012
Az előadóművészet történetében egyáltalán nem új jelenség, hogy
időnként egy-egy-hangszeres művész a maga zsenialitásával új irodalmat
teremt hangszere számára.
Korunkban számos példát találunk erre a jelenségre. Művek
valóságos légiót hozta létre Severino Gazzelloni fuvolázása, Heinz
Hollinger oboajátéka, Siegfried Palm gordonkája, a Kontarsky-fivérek
zongorakettőse vagy a stuttgarti Schola Cantorium kórus. Rendszerint
az egyes művészek különleges technikai készségében rejlik az ok - és
itt a "különleges" szót egyaránt érthetjük "specifikus" és "kitűnő"
értelemben. No meg hozzájárul mindehhez az is, hogy ezek a hangszeres
művészek apostolként vállalták a nagyonis nehéz feladatot: a mai zene
propagálását.
Nem egyedülálló módon ugyan, de nálunk ez a folyamat fordított
sorrendben zajlott le a cimbalom esetében. 1961-ben komponálta Kurtág
György nyolc hegedű-cimbalom duóját, és a hatvanas évek végén lépett
pódiumra Fábián Márta, aki az új hangzásigényt nemcsak kielégítette,
de zseniális cimbalomjátékával a zeneszerzőket is ennek az új
lehetőségnek a kihasználására ösztönözte.
Jellemző tény, hogy az előttünk fekvő lemez immár a második,
amelyen Fábián Márta az ő számára írt új magyar műveket szólaltatja
meg. Valamennyi darab - Láng István, Sáry László, Székely Endre,
Kocsár Miklós és Bozay Attila művei - a hetvenes évek termése,
túlnyomó részben 1975-77 közt készültek. Az első időkben többnyire
szólódarabokat írtak komponistáink a félelmetesen virtuóz,
ritmikájában feszültséget árasztó és hallatlan színfantáziával
rendelkező művésznő számára. E lemez darabjai azt bizonyítják, hogy
újabban inkább különféle kamaratársulásokban kamatoztatják Fábián
Márta valóban egyedülálló képességét.
V. P.
Bozay Attila: II. vonósnégyes
Improvisations, No. 2
Malom
Perényi Eszter - hegedű,
Perényi Miklós - gordonka,
Bozay Attila - csőrfuvola, stb.
Kodály Vonósnégyes
SLPX 12058
Kevés zeneszerzőnkről mondható el, hogy műveiben szerencsés
arányban elegyedik ihlet és konstrukció. Bozay Attila e kevesek közé
tartozik. Rendkívül tudatos komponista, minden darabjával tovább építi
azt az életművet, amelynek kialakítására már pályája elején
felkészült, és amelynek újabb, jelentős szakaszát reprezentálja
harmadik szerzői lemeze. Három műve szólal meg ezen a lemezen
(mindhármat magába foglalta a Korunk zenéje 1977-es fesztiválján Bozay
Attila emlékezetes sikerű szerzői estjének műsora).
A hanglemez természetesen másféle hatást vált ki a hallgatóból,
mint az élő előadás: felhívja figyelmét olyan árnyalatnyi
finomságokra, amelyek a mű szerkesztésének megértése szempontjából
döntőek - például a II. vonósnégyes két saroktételében, vagy a
kamaraegyüttesre írt Malomban - ugyanakkor adósunk marad bizonyos
effektusok látványhoz is kötött appercipiálásának lehetőségével. A
vonósnégyes középső tételében az ütőhangszer-jellegű játékmód a
lemezen nem érvényesül elég pregnánsan, az Improvizációk II-ben pedig
a négyféle csőrfuvola sokat veszít szuggesztív erejéből amiatt, hogy
nem láthatjuk magát a zeneszerzőt, amint ezeket a hangszereket
megszólaltatja.
A leginkább kiegyensúlyozott produkció - mivel a fent említett
apró hiányosságok a hangszerek összeállításánál fogva nem érintik a
kamaraegyüttesre komponált Malom, amelyet öt fúváshangszer, orgona és
ütőhangszerek együttese szólaltat meg. A hangfelvétel rendkívüli módon
kedvez e mű megszólaltatásának, sőt, a felépítés logikai rendjének
nyomon követése bizonyos fokig könnyebb a lemezhallgatás minden külső
hatástól elvonatkoztatott atmoszférájában, mint hangversenyteremben.
Az előadók teljesítményét aggályos műgond és imponáló technikai
felkészültség jellemzi.
P. M.
Archív felvételek
Bartók: A kékszakállú herceg vára
Székely Mihály - basszus,
Palánkay Klára - mezzoszoprán
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Vezényel Ferencsik János
LPX 11001 (mono)
Sok Kékszakállú-előadást ismerhetnek a lemezgyűjtők, azt a kitűnő
magyar lemezt is, amely nem olyan régen, a Bartók-Összkiadás részeként
jelent meg, s amelyen Melis György, Kasza Katalin szerepel és
ugyancsak Ferencsik vezényel. Ámde, a nemzetközi produkciókkal is
összehasonlítva: számomra a Kékszakállú mindmáig ez az 1956 őszén
készült archív felvétel, mely most ismét megjelent. Székely mintegy
harminc évig élt együtt a darabbal, ő őrizte meg talán a legjobban
Bartók eredeti intencióit. Ritka dolog Bartóknál, de Székely kérésére
helyenként módosított az eredeti szólamon! Bizonyosak lehetünk abban,
hogy ezeken túlmenően Székely "szabadabb" éneklését, rubatóit,
kottában nem rögzített megoldásait is jóváhagyta Bartók. Mint ahogy
azt a felfogást is, hogy csak helyenként lép ki - akkor viszont
ellenállhatatlanul! - az elbeszélő-szerepbő1, ilyenkor hús-vér
férfivá, hőssé válik, s akkor igazi drámai izzással telítődik a
levegő.
Palánkay Klára Judit-alakítása is kiváló (bár ő csak a háború után
"találkozott" a hősnővel). Külön öröm, hogy az ő magyar dikciója,
szövegmondása is világosan követhető. Ferencsik magától a
Bartók-misztériumot "feltámasztó" Failonitól közvetlenül vette át a
darabot 1942-ben. (Az köztudott, hogy Failoni próbáin, előadásain a
szerző is jelen volt, s alighanem az aprólékosságáról híres Bartók itt
is, amennyire lehet, mindent maximálisan elképzeléseihez "igazított".)
Hiteles produkciót hallgathatunk - ha nem is igazi sztereót, ha
technikailag nem is a legtökéletesebbet, de olyan lemezfelvételt, mely
több mint húsz év alatt sem veszített erejéből; mely nemcsak érték,
hanem mérték is a mindenkori Kékszakállú-életrekeltők előtt.
J. E.
Nagy magyar előadóművészek
Németh Mária - szoprán
LPX 11687 (mono)
Az idősebb operabarátok legendákat mesélnek a nagy énekesnő,
Németh Mária hangjáról, nevezetes szerepeiről, felejthetetlen
előadásairól. A művésznő évtizedek óta nem lépett fel nálunk,
külföldön is halt meg, ötven éve készült hangfelvételei pedig
elérhetetlenek voltak Magyarországon. A Hungaroton új lemeze először
ad alkalmat arra, hogy hangzó dokumentumokkal szembesítsük a
legendákat.
Nos, ezekből a mai fülnek már kezdetleges, régi felvételekből is
meg lehet állapítani, hogy Németh Mária valóban kivételes hangi
adottságokkal rendelkezett. Igaz, napjainkban már más a drámai
szopránideál: sötétebb, súlyosabb hangú énekesnők szólaltatják meg
Németh Mária szerepeit. Ő javarészt olasz operákban lépett fel, de
maga a német énekiskola neveltje volt: az alsóbb fekvésekben is mindig
világos hangszínnel énekelt, és szinte sohasem élt az olasz drámai
szopránok kedvelt effektusával, a mély hangok "lemellezésével".
Németh Mária legnagyobb erőssége - ahogy ezt a lemez is
bizonyítja, - hangjának felső regisztere volt. Diadalmasan szárnyal ez
a fényes, esengő szoprán, méghozzá olyan bőséggel és erővel, hogy
elhisszük, amit a legendák mesélnek: ez a hang áttört a zenekar
legviharosabb fortissimóin, és a legkisebb megerőltetés nélkül is
uralkodott a színpadon. Emellett minden felvételén érezni lehet az
éneklés örömét, azt, hogy Németh Mária tudta, milyen hangja van, hogy
mennyire alkalmas és engedelmes eszköz áll a rendelkezésére. Külön ki
kell emelni, hogy milyen kristálytisztán énekelt: a felvételeken
egyetlen félrecsúszott, homályosan intonált hangot sem lehet hallani.
A lemezről azt is megtudhatjuk, hogy Németh Mária nem pusztán
hangfenomén volt, aki csupán permanens fortéival kápráztatja el a
közönséget. A Szöktetés a szerájból Konstanze áriájának koloraturáiban
például hangjának mozgékonyságáról, technikai perfekciójáról tesz
tanúbizonyságot, ezenkívül finom piano-effektusokat is használ.
A lemezen zömmel Verdi-áriák szerepelnek, A trubadúr, Az álarcos.
bál, A végzet hatalma és az Aida című operákból, ezenkívül egy-egy
Mozart-, Weber- és Wagner-ária, továbbá Tosca imája. Németh Mária két
legnagyobb szerepét, Turandotot, illetve Goldmark Sába királynője
című operájának Szulamitját színién egy-egy felvétel képviseli.
Itt-ott észlelni lehet a korai lemezek egyik furcsaságát, hogy
elsietnek egyes tempókat, abból a célból, hogy a zeneszám ráférjen egy
ötperces lemezoldalra. A Hungaroton a Preiserrecords osztrák cég
lemezválogatását vette át. Az ötvenéves felvételekből technikailag a
maximumot hozták ki, anélkül, hogy az eredeti hangzást alapvetően
megváltoztatták és így meghamisították volna.
K. I.
Nagy magyar előadóművészek
Anday Piroska - mezzoszoprán,
LPX 11688 (mono)
Sugárzóbb erényt nem tudok elképzelni, mint ha valaki egy jó ügy
érdekében módosítani meri korábbi felfogását. Még ritkább élmény, ha
egy intézmény nő önmaga fölé, és hosszadalmas harcok, konfliktusok
után megtalálja igazi dolgát. Látványos cirkuszi sikerről, olcsó
népszerűségről, jelentős anyagi haszonról mondott le a Hungaroton egy
misszió kedvéért. Ezúttal a halhatatlan - s immáron, ha ez a jelző
fokozható, még halhatatlanabb - művésznőnk, Anday Piroska portrélemeze
jelent meg a Nagy Magyar Előadóművészek sorozatban.
Tény, hogy Anday nem igazi studió-hang: személyisége szétrepeszti
a termet, vokális megoldásaihoz hozzászámítandó utolérhetetlen
mozgáskultúrája. Erről senki nem tehet. Arról sem, hogy emiatt egy
mattabb, inkább daléneklő, meghittséget, s nem drámát teremtő, az
alkalmazkodás művészi erényeivel jeleskedő operaénekesnőről kapunk
maradandó képet. S a kultúrpolitikai tény, értékeink tervszerű - és
áldozatos! - megbecsülése mellett ezek a gondok eltörpülnek. Arra is
sor kerül talán, hogy a legsürgősebb teendők után egy másik
Anday-lemezen lehessen gondolkodni. A legnagyobb magyar világsztárok
egyike biztosan megérdemelné. A hallgató is.
Nem akadékoskodás, csak optimizmus, hogy sokak kezébe kerül a szép
lemez, tehát sokak szorulnak pontos tájékoztatásra: a művésznő sohasem
énekelte Aida szerepét, mint életrajzában olvasható. Nem is tehette
volna, lévén ez, mint ismeretes, drámai szoprán szerep, s ő, ezt is
tudjuk, altba hajló mezzó.
A. B.
Nagy magyar előadóművészek
Rácz Aladár - cimbalom
LPX 11981 (mono)
Rácz Aladár a legnagyobb magyar muzsikusok közül való volt. Ő
reformálta meg a cimbalomjátékot, ő tette a cimbalmot teljes értékű
koncerthangszerré, ő alapozta meg a művészi szintű cimbalomoktatást. S
ha meggondoljuk, hogy tanítványai és azok tanítványai - és persze Rácz
Aladár jóvoltából a cimbalom kompozíciós lehetőségeit felfedező
Stravinsky - révén a hangszer a mai magyar zenében milyen fontos
szerepet tölt be, akkor a mester jelentősége tovább hatványozódik.
Több mint húsz éve halott. A fiatalabb generáció számára ő maga,
bűbájos egyénisége már csak legenda, és - sajnos - egyedülálló,
zseniális művészete is az. Mert a világviszonylatban is kiemelkedő
művész játékáról, rögtönzéseiről életében nem készült hanglemez. Még
szerencse, hogy felesége, Yvonne Barblan aki, mint egész életében,
ezen a lemezen is nagyszere munkatársa, vele együtt lélegző,
tökéletesen alkalmazkodó partnere, zongorakísérője már Rácz Aladár
szobához kötöttsége idején, az ötvenes évek derekán házi
magnetofonfelvételeket készített róla. És szerencse, hogy ezek olyan
jó minőségűek - vagy legalábbis azzá váltak a Hungaroton stúdióban
-, hogy Rácz Aladár játékából meg lehetett menteni-szerkeszteni egy
egész lemezre valót.
Mégpedig úgy, hogy több oldalról is képet kaphassunk különleges
tehetségéről. Játszik egy csokorra valót a neki oly kedves - olasz,
német, angol, de főként francia - barokk szerzőktől: Scarlatti,
Muffat, Daquin, Lully, John Bull csembaló- illetve
clavecin-darabjaiból, saját, zongorakíséretes cimbalomátiratában.
Természetes, öröklött zeneisége és szerzett, rendkívüli kultúrája,
szabadság és kötöttség, variáló és díszítő tudás - nagyszerű
összhangban érvényesül az ő sajátos érzékenységű és fantáziadús
cimbalomjátékában, amely különleges színfolt a barokk zene
interpretációjának történetében. Nagysikerű európai koncertturnéin
ezek adták repertoárja nagy részét. Legalább ennyire lenyűgöző a mai -
és bizonyára az eljövendő - hallgató számára az a csodálatos (és Rácz
Aladárral együtt letűnt) művészet, ahogyan a népi-népies dallamokra
rögtönöz. Ahogyan a pálcái alatt a fülünk hallatára darabokká
növekednek a magyar és román dallamok, ahogyan változtatja, cifrázza
őket, még a szabad előadásmód mögött is mindig ott érezhető feszes
lüktetéssel.
A lemez utolsó két száma a Stravinskyval való, zenetörténeti
jelentőségű találkozót örökíti meg: Monsieur Rács (Stravineky azt
hitte, így hívják, minthogy a művész maga így ejtette) a saját hangján
szól, majd Stravinsky Valse et polka című darabjának a szerző
készítette cimbalomátiratát játssza. Ritka becses érték. Ennek
megfelelő gonddal is készült, szépen sikerült lemez. Mutatós a
borítója is, melyet Borsos Miklósnak Rácz Aladárról készített
plakettje díszít.
H. K.
Nagy magyar előadóművészek
Kadosa Pál - zongora
LPX 12009-10 (mono)
Kadosa Pál hetvenötödik születésnapjának megünneplésére készült ez
a két hanglemez, Kocsis Zoltán szerkesztésében.
Mintegy negyed évszázad telt el azóta, hogy Kadosa Pál
visszavonult a zongoraművészi pályától. Szereplése addig sem volt
gyakori: ő mindenkor elsősorban zeneszerzőnek tekintette magát,
másodsorban is inkább pedagógusnak. Mindkét téren jelentőset,
maradandót alkotott: műveiről máris elmondhatjuk; hogy helyet kaptak a
huszadik század magyar zenéjének klasszikus alkotásai között,
pedagógiai munkásságának pedig a virágkorát élő hazai zongoraművészet
számos kiváló egyénisége lett itthoni és külföldi hírdetője. De nem
szabad, hogy a figyelem és az érdeklődés hátterébe szoruljon Kadosa
Pál zongoraművészi kvalitása, amely - ezt a kortársak talán nem is
fogalmazták meg ilyen egyértelműen - szinte példa nélkül állóan
kiemelkedő volt. És hogy minden előadóművészet közös tragikumát,
mulandóságát, a "volt" parancsoló korlátját feloldva válhasson Kadosa
Pál zongorajátéka mindenki számára élő valósággá: ez a két lemeznek -
a születésnapi megemlékezés bensőséges gesztusán túlmutató -
zenetörténeti funkciója és egyben érdeme.
A két kötet anyagát a Magyar Rádió archív felvételeiből állította
össze a gondos szerkesztő. Az első lemezen kizárólag Bartók-művek
hallhatók (Mikrokosmos-részletek, a Vázlatok, a Négy siratóének, a
Három Csík megyei népdal, a Kilenc kis zongoradarab és a Gyermekeknek
című sorozat szemelvényei), mintegy jelképeként annak, hogy Kadosa
nemcsak tisztelője volt a nagy mesternek, de egyike leghitelesebb
tolmácsinak is. (Nem is annyira a kortárs, mint inkább a mély szellemi
affinitás jogán nevezhető annak.)
A második lemez "élő" produkcióira az idősebb nemzedék még
emlékezhet: az 1957-58-as években Kadosa Pál elsőként hozta el nekünk
Schönberg, Stravinsky, Hindemith, Poulenc és Milhaud üzenetét. Arról
voltak nevezetesek ezek a szombat délutáni hangversenyek, hogy a
szünet utáni félidőben a művész megismételte mindazokat a műveket,
amelyeket a szünet előtt megszólaltatott. Erre az eljárásra nyilván
pedagógiai gyakorlata ösztönözte, amint tapasztalt pedagógusra vallott
az a rendkívül világos, elemző mód is, ahogyan ezeket az akkor még
többségükben ismeretlen - darabokat előadta. Ez a célratörő
szabatosság, ez a lényegre tapintó értelmesség Kadosa Pál
zongorajátékának elsődleges jellemzője: ez teszi élményszerűvé Debussy
Heroikus Bölcsődalának, Schönberg Zongoradarabjának (op. 11. No. 2) és
Hat kis zongoradarabjának (op. 19), Hindemith Bevezetés és dal című
darabjának, Paulenc Szvitjének, Stravinsky Szerenádjának és Piano
Rag-music-jának, valamint Milhaud Románcának előadását.
A legutolsó lemezoldal utolsó barázdái a zeneszerző Kadosa két
művét szólaltatják meg: a magyar népdalokra írt Szonatinát és a
Vázlatok három darabját. Olyan szerényen, olyan alázatosan húzódik meg
ez a produkció a gyűjtemény végén, mint a gótikus építészek arcmása,
amelyet a székesegyház valamelyik kövére titkon rávéstek.
P. M.
Nagy magyar előadóművészek
Sándor Judit - mezzoszoprán
LPX 12097 (mono)
Nem tudom, milyen logika alapján álltja össze a Hungaroton a Nagy
Magyar Előadók című színvonalas, hézagpótló sorozatát; nem is biztos,
hogy e kérdés rám tartozik. Sokakat hiányolok, de félfüllel hallottam
a kapacitási gondokról, néhányak jelenlétét indokoltnak, de fentiekhez
képest elhamarkodottnak érzem. Ám e téma tartalmas vitát, sőt, szelíd
meditációt sem ígér. Egy sorozat csakis befejeztekor bírálható
szakszerűen, s ha jó irányba halad, nem lehet nagy baj. (No meg ha
kellő iramban.)
Ha valaki, hát Sándor Judit a helyén van ebben a rangos
társaságban. Nem hinném, hogy elsősorban a hangmatériával. Van azonban
egy behozhatatlan előnye kollegináival szemben: stílusérzéke.
Éneklése során sokan írták ezt le róla: nem vállalom, hogy egy
kórus elszemélytelenedett tagjaként ordítsak egy közhelyet. Én most
egyfajta "általános, emberi" stílusérzékre, egy művészi gyakorlat, egy
életvitel meghatározó jegyére gondolok, ami több, fontosabb, és
nemesebb, mint egy figurával való azonosulás. Ennek egy része az, hogy
nagyon tud lemezre énekelni, érzi a korlátokat, a stúdió előnyeit és
hátrányait. "Profi", de nem lélek nélkül.
Természetes, hogy a lemezen is Mozart-specialistaként excellál, s
mint dalénekesnő. Az is természetes, hogy a felvételen ő hasonlít a
legjobban önmagára. Sőt. Az élő hang a színen talán kissé kevés, és a
drámaibb helyzetekben mesterkélt, túlontúl poeta doctus-i volt; itt
hiánytalanul élvezzük meghittségét, technikáját, kivételes - mifelénk
a szakmában nem éppen túltengő kulturáltságát.
A műsor adott volt. Mindössze Sieglinde precizen formált
elbeszélése rontja valamelyest az egységet; lett volna mivel
kicserélni. A lemez technikai szempontból is igen jó, méltó a művésznő
érdemelt rangjához. Életrajza tisztes, okos munka; mellőzi a nem ide
való szak- és álszakokoskodásokat, de nem is tiritarka reklám:
tiszteletben tartja énekkultúránk összerőviszonyait.
A. B.
Népszerű sorozatok
Szereti Ön Vivaldit?
FX 12088
Vivaldi-reneszánsz - így jellemezhetjük korunk egyik legnagyobb
zenei élményét. Hiszen az olasz mester újrafelfedezése nemcsak a
kutatóknak, muzsikusoknak páratlan izgalom és öröm, hanem a
zenerajongók millióinak is az. Egyre bővül az a repertoár, amit
műveiből megismerhetünk, s főképp hanglemezeken. Ezért is szerencsés a
Hungarotonnak az a kezdeményezése, hogy az ismertebb opuszokon kívül
Vivaldi "elfeledett" műveit is hozzáférhetővé teszi, önálló lemezeken,
s a "Szereti Ön?" sorozat keretében is.
Mert épp ilyen ritkaság az In furore kantáta, amit Kalmár Magda
parádés előadásában hallhatunk, a Liszt Ferenc Kamarazenekar
közreműködésével. Kalmár Magda briliáns technikával, biztos
stílusismerettel énekel. Hasonlóképpen dicsérően írhatok a többi
produkcióról, így a D-dúr concerto blockflőtére, vonósokra és
continuóra című kompozícióról, amelynek szólistája Czidra László.
Jólesik hallgatni hangszerét, még akkor is, ha tudjuk, hogy esetleg
nem ezen játszották Vivaldi-korában. Mindenesetre illúziót kelt. És
amire külön felhívnám a figyelmet, az a lassú tétel: a legszebb barokk
"éjszaka" vagy "vallomás" zenék egyike.
Végül a legnagyobb "slágerről", A négy évszak: Tél
hegedűversenyérő1. Az ismert felvételt örömmel halljuk ebben az
összeállításban! Kovács Dénes egyik legszebb interpretációjában
gyönyörködhetünk, s a Lamberto Gardelli vezényelte Rádiózenekar is -
nem túlzás - csúcsteljesítményt nyújt.
J. E.
Szereti Ön Bachot?
FX 12089
A praktikum jegyében készült összeállítás. Erről elsősorban a
B-oldal tanúskodik: hozzájutni a János passió részleteihez bizonnyal
nyereség azoknak, akik nem vették meg az egész passiót tartalmazó
lemezt. A részletek kiválasztása ügyes. Jó, hogy Réti József hangját
több ízben is hallhatjuk - nehezen nélkülözzük átható, "sokarcú"
tenorját. Ez a lemezoldal valóban kedvet teremt az egész passióhoz.
A második lemezoldal Bachnak talán legnépszerűbb orgonaművét, a
d-moll toccata és fugát tartalmazza (Lehotka Gábor előadásában),
valamint a III. brandenburgi versenyt. Ez utóbbi a Hat brandenburgi
versenyt tartalmazó kétlemezes kiadvány része, s egészségesen
népszerűsíti Sándor Frigyes és a Liszt Ferenc Kamarazenekar e
felvételét.
Ha a zeneszerző életművének egészében gondolkodom, önkéntelenül is
felkiált volt zongorista-énem: és Bach zongoraművei?
Wohltemperiertes Klavier egy preludium és fúgáját joggal hiányolom, de
eszembe jut: ma még aligha tudnék olyan magyar
Wohltemperiertes-felvételt említeni, amely helyet kaphatna ezen a
reprezentatív ismertető lemezen. Több generáció
Wohltemperiertes-lemezélménye szinte kizárólag Richter nevéhez
fűződik!
F. K.
Szereti Ön Mozartot?
FX 12090
A "Szereti Ön...?" sorozat keretében, melyet a Hungaroton cég
azzal a céllal indított, hogy egy-egy - olcsóbb - lemezen, néhány
nagyon népszerű mű bemutatásával megismertessen egy-egy nagy
zeneszerzőt a "kezdő" közönséggel, megjelent egy Mozart-összeállítás
is. Amennyire üdvözlendő a kezdeményezés, annyira vitatható a
válogatás. Mert milyen cseppet kell kiemelni a tengerből, hogy
megmutassuk benne az óceánt? Mozart oeuvre-jének milyen részletei
reprezentálják legjobban egész életművét?
Szimfonikus műveit az Egy kis éji zene képviseli a lemezen. Ez
helyes választás volt: rövid, igen népszerű kompozíció, amely mégis
magába foglalja Mozart zenei művészetének tényegét. Hangszerszólók,
illetve Kamarazene címen a 331-es Köchel-jegyzékszámú A-dúr
zongoraszonáta harmadik tétele, a híres Török induló került fel a
lemez műsorára. Noha elvben nem helyes egyetlen szonátatételt
kiragadva, külön kiadni, ez is elfogadható, tekintettel arra, hogy a
Török induló így lett közkedvelt. A lemez másik oldalát teljes
egészében az operaműfajnak szentelték, és A varázsfuvola hét
részletével mutatják be rajta Mozart színpadi művészetét. Ez az
összeállítás legtámadhatóbb mozzanata. Itt bizonyára abból indultak
ki, hogy a cégnek néhány éve készült egy jól sikerült Varázsfuvola
keresztmetszete, és a készből egyszerűbb volt gazdálkodni. Talán mégis
helyesebb lett volna nem egyetlen Mozart-operából kiindulni, hanem a
négy-öt legnépszerűbből, és akkor bekerülhettek volna a válogatásba
olyan nagyszerű zeneszámok is, mint a Szöktetés a szerájból
Akasztófa-áriája, a Figaró házasságából Figaro C-dúr áriája, a
Rózsa-ária és a Levélkettős, a Don Giovanni-ból a Bordal, a
Regiszterária vagy Zerlina és Don Giovanni kettőse. De lehet
vitatkozni még a Varázsfuvola-összeállítással is, amely túlságosan
eltolódott a komoly hangvétel irányába: a Nyitány vagy a Papok kara
helyett inkább Papageno "Egy tűzről pattant leányka" kezdetű dalát,
vagy Papagena és Papageno kettősét kellett volna beválogatni ebbe a
rövid keresztmetszetbe, amelyből hiányoznak a vidámabb, játékosabb
színek.
A lemez előadói a legkiválóbb magyar művészek: az Egy kis éji
zenét a Liszt Ferenc Kamarazenekar szólaltatja meg (hangversenymester:
Rolla János, művészeti vezető: Sándor Frigyes), a Török indulót Kocsis
Zoltán játssza. A varázsfuvola részleteinek felvételén pedig Ágay
Karola, László Margit, Réti József, Melis György és Gregor József,
valamint a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének Férfikara és a
Magyar Állami Operaház Zenekara működik közre, Erdélyi Miklós
vezényletével.
K. I.
Szereti Ön Liszt Ferencet?
FX 12092
A Francoise Sagan nyomán született címet viselő, még a szokásosnál
is olcsóbb hanglemezsorozat valóban népművelő hivatást tölt be.
Bárkinek, akit csak érdekel a lemez vagy a lemezjátszó, lehetővé
teszi, hogy mintegy hívogató-kóstoló gyanánt, megismerkedjék egy-egy
szerzővel, fontosabb műveivel. Bizonyos kötöttségek között, persze,
hiszen csakis Hungaroton-felvételen már meglevő művekről lehet szó.
Mindezek előrebocsájtásával (a sorozat, a szándék őszinte
elismerésével) kell szóvá tennem, hogy a Liszt-lemezt másképp
állítottam volna össze. Aki ugyanis ezt a felvételt meghallgatja,
kizárólag a "weimari" Lisztről, munkásságának csakis erről az egyetlen
korszakáról kap képet. Éppen arról, amely eddig is - a többi kárára is
- ismert volt. Mindabból, amit fiatalon és (még sajnálatosabb) amit
1860-tól haláláig, 1886-ig csinált, arról itt nem tudunk meg semmit.
(Annak ellenére, hogy ezeket a műveket éppen a - többször díjazott -
Hungaroton-felvételek jóvoltából ismerhette meg a világ!) Nem derül ki
továbbá ebből az összeállításból, hogy Liszt magyar zeneszerző volt.
Nem az első 15 Magyar rapszódiát hiányolom, hanem például az igazán
mutatós Csárdás macabre-t. Ezt tettem volna szóló zongoradarabként a
lemezre, még akkor is, ha előadása nem olyan ragyogó, mint Ránki Dezső
Mefisztó-keringője. Úgy a Les Preludes helyébe a zenekari változatában
is zseniális Mefisztó-keringő kerülhetett volna.
Tetszik a szerkesztőknek az az elgondolása, hogy különböző
műfajokat mutassanak be, egységes műveket, nem pedig kiragadott
tételeket. Csak éppen magával a műsorral nem értek egyet. Az 1848-ból
való Arbeiterchor például, úgy hiszem, elsősorban politikailag olyan
rokonszenves címe miatt került a lemezre. Tartalma egyébként nem is
olyan "haladó", mint gondolnánk (különben is németül éneklik).
Ismeretlen költője a hazát és a szabadságot dicsőíti, de méginkább
Schiller-Beethoven örömódájának szellemében: a "wir müssen alle Brüder
sein" nagyon is összefonódik benne az "ein Vater sieht vom Himmel
drein"-nel. Zeneileg pedig a szokványos liedertafel-stílusú, basszus
szólóra és férfikarra írt mű abszolút jelentéktelen - bár szívesen
hallgatjuk Gregor József gyönyörű basszusát és a Néphadsereg Együttes
Pödör Béla dirigálta erőteljes előadását. Művészi szempontból Liszt
kései - igaz, egyházi - kórusai, oratórium-részletei lényegesen
értékesebbek. (Elképzelhető lett volna például a Szent Erzsébet
oratóriumból a valódi magyar dórdallamra írt "szegények kórusa" is.)
Abban viszont tökéletesen igazuk volt a szerkesztőknek, hogy a
versenyműveket az Esz-dúr koncert képviseli: hiszen ez a remekbe
szabott kompozíció nemhiába a legnépszerűbb. Kiss Gyula virtuóz,
lírájában is szép megoldásokat kínáló szólójával, a Ferencsik János
vezényelte ÁHZ tolmácsolásában bizonyára még a Les Préludesnél kevésbé
ismert társainak is eléggé vonzó cégére lett volna.
H. K.
Szereti Ön Bartókot?
FX 12093
A "Szereti Ön...?" sorozat Bartók-lemeze telitalálat. Nem
véletlenül: a Bartók-összkiadás gazdag választékot kínál.
Lemezünkön Kocsis Zoltán az Allegro barbarot és az Op. 14-es
Szvitet játssza, utána a zenekíséretes Hét egynemű kart hallhatjuk a
Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola kamarakórusa (a lemez és a borító
nem említi a karigazgatót: Párkai Istvánt), valamint a Magyar Rádió és
Televízió Szimfonikus Zenekara előadásában, Doráti Antal
vezényletével. A második lemezoldal a Zene húros-, ütőhangszerekre és
cselesztára, az MRT Szimfonikus Zenekara előadásában, Lehel György
vezényletével.
Nemcsak tételesen felsorolva sok az, ami ezen a lemezen található.
Ezek a művek más-más szempontból érdekesek. Kocsis a szinte mindenki
által kedvelt Allegro barbaron kívül egy - tovább-népszerűsítésre
érdemes! - több tételes művet is játszik, s van a lemezen kuriózum is,
hiszen mindmáig annak számit a zenekari kísérettel ellátott Hét
kórusmű. (A capella eredetijüket a Szabó Miklós vezette Győri
Leánykarnak Bartók összes gyermek- és női karát tartalmazó lemeze
népszerűsíti). Végül itt van a bartóki életmű egyik legcsodálatosabb
darabja is. Jó bevezető a Bartók-összkiadáshoz.
Minthogy a borítószöveg kizárólag magyar nyelvű, bőven akad hely a
gazdag információnak. Rögtön felmerül a kérdés: nem lehetne-e mégis
több nyelvű ismertetőt adni, például a borítóban elhelyezett kétlapos
kísérőszöveggel? A többletkiadás valószínűleg megtérülne. Viszont ha a
tartalmas borítót megfordítjuk, olyan címlapot látunk, amelynek
esztétikumát, egyáltalán: a létjogosultságát teljesen hiába keressük.
"Szereti Ön?" A borítót nem.
F. K.